Chapter 50

Csak sötétséget láttam. A számban lévő fémes íz pedig arról árulkodott, hogy valami nincs rendben.

A testem teljesen megfeszült és fájdalommal járt minden egyes hiábavaló mozdulat, amit tettem. A kötél a csuklóm körül szinte már a bőrömbe vágott, egyre inkább felizzítva az égető érzést rajta.

Egy széken ültem, ezt az egy dolgot tudtam csak biztosra, mikor felébredtem. A lábaim és a kezeim szorosan össze lettek kötözve, valamint a szemeimet is bekötözték. Csak hangokat hallottam. Kocsik zaját messziről, léptek hangját és apró párbeszédfoszlányokat.

Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, vagy, hogy ki hozott ide és mikor. Az utolsó, ködös emlékem Harry volt és ahogy egymás karjaiban fekszünk együtt az ágyban, de azután, mintha kivágták volna nálam a biztosítékot.

A mellkasom rendszertelenül mozgott fel és le, ahogy egyre szaporábban kezdtem venni a levegőt és próbáltam elfojtani szemeimet szúró könnyeimet. Minden egyes lélegzetvétel karcolta a torkomat és nem telt el úgy egy másodperc sem, hogy ne próbáltam volna kiszabadítani kezeimet a fogságból.

-A francba…- hangom rekedt és kétségbeesett volt, ahogy sürgetve motyogtam magamban.- Eresszetek el!- kiáltottam teli torokból és reményvesztetten hátravágtam magam a székben.

-Hallgass!- egy ismeretlen, rideg hang szólt rám, miközben ujjaival szorosan megragadta államat, majd lökve egyet rajtam eresztett el.

-Rose?- Harry mély hangjára azonnal felkaptam fejem. Alig pár méterre lehetett tőlem.

-Harry? Mi folyik itt? Hol vagyunk?- kérdeztem, hadarva kérdéseimet, ismét a kötelet feszegetve csuklóm körül.

-Fogalmam sincs.- sóhajtott fel, miközben valakik egyre inkább csak felénk közeledtek. Minden egyes léptük hangját tisztán hallani lehetett, karcos zihálásommal együtt.- Kihozlak innen, oké? Ki fogunk innen jutni, ígérem.- suttogta és bár hatalmas őrültség volt, én hittem neki.

-Mekkora öröm titeket itt látni!- Vincent hangja azonnal megálljt parancsolt mozdulataimnak. Fejemet hangjának irányába fordítottam és szívem az eddiginél is szaporább ütemre váltott.

-Ereszd el Roset, Vincent! Neki semmi köze ehhez az egészhez!- kiabálta Harry, miközben több férfi halk beszédét is hallani lehetett.

Vincent hangos nevetése visszhangzott körülöttünk, egy rövid pillanatra becsapva érzékeimet, hogy hol is állhat. De tudtam jól, hogy Harry és köztem járkál.

-De nem lenne akkora buli ez az egész, ha nem lenne itt, nem igaz?- kérdezte, hangjától kirázott a hideg.

-Mit akarsz?- szűrte ki fogai között Harry, míg Vincent körülöttünk mászkált. Minden egyes lépés, amit megtett, visszhangzott a fejemben.

-Emlékszel a bátyád kedvenc játékára, Harry?- kérdezte Vincent, kisebb ámulattal hangjában.

Velőt rázó csend nehezedett ránk. Fejemet ide-oda kapva próbáltam rájönni, miről is lehet szó, hogy mi értelme ennek az egésznek.

De ez alkalommal, még csak a légzését se hallottam Harrynek.

-Ez a csönd azt sugallja, hogy nagyon is jól emlékszel.- nevetett halkan Vincent.

-Ha bármi bántódása is esik- Harry fenyegető hangja nem volt több, mint halk suttogás, de még engem is megrémített a düh, ami a hangjában volt.

Viszont egy tompa, elnyomott hang félbeszakította Harryt. Hangosan felhördült és én azonnal megrezzentem, a hangok egyértelműen arra utaltak, hogy valaki hasba vágta.

-Nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegetőzz, Styles!- hallatszódott ugyanaz a tompa hang Vincent szavait kísérve, míg én csak torkom szakadtából üvöltöttem, könyörögve, hogy hagyja abba.

Valaki megragadta az állam, ujjai erősen szorítottak, amitől hangom azonnal elhalt, egyedül csak rekedtes zihálásom volt utána már csak hallható, Harryével együtt.

-Most, hogy mindketten lenyugodtatok…- folytatta továbbra is higgadtan Vincent, majd az ismeretlen férfi keze eleresztett.- Játsszunk egyet, mit szólsz, Rosie?- intézte felém kérdését Vincent, amitől még a gyomrom is bukfencezni kezdett.

-Azt mondom, hogy rohadj meg.- szűrtem ki fogaim közt, ismét megpróbálva kiszabadítani kezeimet a kötél alól, még ha tudtam is, hogy hiábavaló.

Hangosan cöccögött egyet és léptei hangjából ítélve közelebb lépett hozzám, majd meleg, kellemetlen leheletét éreztem magamon.

-Légy jó kislány, Rosie. Tudod, hogy véges a türelmem.- mormolta halkan, minden egyes szavától rosszul lettem és próbáltam nem visszaemlékezni a legutóbbi alkalomra, amikor az ő döntése volt, hogy mi fog történni velem.

-És akkor most… Mit szólnál egy kis orosz ruletthez, Rosie?- kérdezte, mire fagyos csönd nehezedett körénk, egyedül csak Vincent emberei kacagtak fel halkan.-Nem viccelek, Vincent! Ha csak egy ujjal is hozzá mersz érni!- mordult fel Harry mély hangján.-Tudod, hogy van ez, Styles.- Vincent egyértelműen jól szórakozott, velünk ellentétben.- Ma a véletlenre bízom, hogy ki haljon meg.- mondta, miközben visszhangzott a falak között, ahogy belerakta a töltényt a pisztolyba.- De holnap...- szaggatottan vettem a levegőt, ahogy megpörgette a tárat és közben halkan felnevetett.- Mindenkit megölök, aki valaha is közel állt hozzád. -Tekints erre úgy, hogy csak bónusz volt ez a pár év, amit kaptál.- folytatta Vincent rideg hangon, majd meghúzta a ravaszt, amit azonnal hangos dörrenés kísért.

8  ó r á v a l   k o r á b b a n

  -Rose! Kérlek, nyisd ki az ajtót!Állandó emlékeztető volt a hangja az ajtóm előtt, hogy lehetetlen elkerülni, vagy kizárni a problémákat.Hogy is menne, ha mindenhol ott van?Hogy is menne, ha szörnyen szeretem?-Menj el, Harry!- fejemet az ajtónak döntöttem, erősen összeszorítva szemeimet, makacsul hallgatva a gondolataimra, miközben a szívem egyre fájdalmasabbakat dobbant.-Kérlek, csak engedj be…- kérlelt, ezúttal jóval halkabban és bár nem akartam, elképzeltem, ahogy ő is ugyanúgy áll az ajtó túlsó felén, mint én.Magába az elképzelésbe is belesajdult a szívem.-Menj. El.- próbálkozásom, hogy határozottan és erőteljesen beszéljek kudarcba fordult, helyette csak erőtlen kérlelésnek tűnt, ahogy kicsúsztak a szavak a számon.-Addig nem, amíg be nem engedsz, hogy beszéljünk…- válaszolt hangosan, valószínűleg egyre jobban idegesítve ezzel a szomszédokat.Nagyot sóhajtottam, hezitálva téve kezemet a kilincsre és pár másodpercig csendben hallgattuk egymás légzését.-Rose, kérlek…- elkínzott hangja elég volt ahhoz, hogy elfordítsam a kulcsot a zárban és lenyomjam a kilincset.Lassan nyitottam ki az ajtót, görcsbe rándult gyomorral köszönhetően annak, hogy napok óta kerültem ezt az alkalmat. De most itt álltunk – egymással szemben, töretlenül a másik pillantását állva és utáltam magam érte, de fogalmam sem volt, hogy bírhattam ki nélküle az utóbbi napokban és a hazugságai egyszeriben eltörpültek.-Szia.- halványan elmosolyodott és göndör hajába túrt, míg én odébb álltam és kijjebb tárva neki az ajtót beengedtem.-Szia.- suttogtam, lesütve szemeimet és becsuktam az ajtót, mikor belépett az előszobába.Szemei egész idő alatt engem figyeltek, minden egyes mozdulatomat nyomon követték, míg a szívem lassacskán kitört mellkasomból.-Hallgatlak.- szorítottam össze ajkaimat és karjaimat keresztbefonva mellkasom előtt, hátammal a falnak dőltem.-Amikor az apád először vásárolt tőlem, még nem ismertelek, Rose. Rendszeresen, ütemezve kérte a csomagokat és én sose kérdeztem tőle semmit. Leadtam neki az anyagot, fizetett és utána hetekig nem is hallottam róla, mindig csak a következő rendelésnél.- mély lélegzetet vett és tett felém egy bizonytalan lépést, majd folytatta.- Azután, hogy bemutattál minket a galériában, elmentem hozzá, mint mindig. Tudtam, hogy hatalmas szarban vagyok és nem akartam neked hazudni, Robert pedig megpróbált megvesztegetni azzal, hogy ha továbbra is találkozok veled, nem vásárol többet tőlem.- felhorkantam szavai hallatán, de ő rezzenéstelen arccal folytatta tovább.-Közöltem vele, hogy nincs szükségem a pénzére, úgyhogy vissza is adtam neki, amit a cuccért adott és otthagytam.- meglepve pislogtam vissza rá, míg ő felém lépett még egyet.-De akkor még mindig nem mondtál nekem semmit.- mondtam, mielőtt tovább folytathatta volna, mire lassan bólintott és ismét hajába túrt.-Tudom, hogy el kellett volna mondanom. De abban is reménykedtem, hogy sosem fog kiderülni.- zöld szemei kérlelve, bocsánatkérőn kémlelték arcomat, míg én csak mély lélegzetet véve, fejemet ingattam.-Oké, azt hiszem, eleget hallottam…- löktem el magam a faltól, de abban a pillanatban húzta el kezeivel karjaimat mellkasomtól és ujjainkat összekulcsolta, kettőnk közt lógatva kezünket.-De ezek után belátom, hogy nem kellett volna hagynom, hogy kihozzon a börtönből. De meg kell értened, hogy részben miattad is tettem.- kételkedve néztem szemeibe, kétszer is átgondolva, hogy megéri e hinni akár egyetlen szavában is.- Olyan makacs és őrült vagy, Rose… és fogalmad sincs róla, hogy milyen veszélyes ez az élet.- eleresztve egyik kezem, kezét arcomra simította, elsöpörve előle egy-két göndör tincset.-Tudom, hogy milyen veszélyes.- suttogtam remegő hangon, megpróbálva nem visszaemlékezni a történtekre.-Igen, de akkor még nem tudtad.- szemei szomorúan csillogtak és láttam arcán végigsuhanni a fájdalmat és a bűntudatot az éjszaka miatt, amit minden erőmmel próbálok elfelejteni.-És ez alátámasztja, hogy ha mellettem vagy, ha nem, nem tudsz már megvédeni, Harry.- ezúttal én eresztettem el kezét és mellkasára tettem mindkét tenyerem, míg ő hüvelykujjával alig érezhetően végigsimított arcomon.-Attól még megpróbálhatom.- mormolta, egyre közelebb hajolva hozzám.Szakadozva vettem mély lélegzetet és bár tudtam, hogy még korántsem zártuk le ezt a beszélgetést, nem bírtam tovább – ajkaink lassan és félve találkoztak össze, megszűntetve a napok óta tartó gyötrelmes kétségbeesettségünket.Mert bármi is történik, szeretem – és nem akarom még egyszer átélni azt a fájdalmat, amit a hiánya okoz.Túl hamar elhúzódott tőlem, alig pár centiméterre arcomtól, hogy szemembe tudjon nézni.--Rendbe hozok mindent, ígérem, és ahogy lezárjuk ezt az egészet, kiszállok.- zöld szemei eltökélten csillantak meg, ahogy beszélt.-Ezt hogy érted?- kérdeztem bizonytalanul, homlokomat ráncolva.-Úgy, hogy már rég be kellett volna fejeznem.- válaszolta, ismét egy apró, édes csókot lehelve ajkaimra.-Komolyan gondolod?- kérdeztem halkan, részben hitetlenkedve döntésében.-Halálosan komolyan.- bólintott, halványan elmosolyodva és ismét megcsókolt, ezúttal hosszabban és mélyebben, még a térdeimet is megremegtetve.-Szeretnél maradni?- suttogtam, szakadozva véve a levegőt, ahogy ajkai alattomos, kínzó lassúsággal nyakamra tévedtek.-Azt hittem, hogy már sose kérdezed meg.- mordult fel, kezeit azonnal derekamra, majd combjaimra simítva, jelezve, hogy ugorjak egyet, majd lábaimat körbefontam dereka körül.Ujjaimat hajába csúsztattam, göndör tincseibe markolva, aminek köszönhetően ajkai ismét enyémekre találtak és lassan a szobám felé indult, egy pillanatra sem szakítva félbe csókjainkat.Talán bolond voltam és naiv, hogy ilyen hamar a karjai közt kötöttem ki, de mint mindig, ha Harryről volt szó, menthetetlen voltam.

Sziasztok! :)Hát, még én is alig merem elhinni, de fél év után kész vagyok az 50. fejezettel. El sem tudjátok képzelni, hogy hányszor átírtam a hónapok alatt, úgyhogy remélem, a legjobbal tudtam nektek szolgálni. Remélem, még maradtatok páran és tovább folytatjátok velem együtt a történetet. xx

Chapter 49

Harry szemszöge

Az ajtó hangosan dübörgött, ahogy az öklömet nekiütöttem számtalanszor, az izmaim minden egyes másodperc elteltével egyre jobban megfeszültek.

Tyler odabent volt, hiába próbált meg halk maradni az irodában, szinte már a légzését is hallani lehetett.

Türelmetlenül vágtam neki kezemet ismét az ajtónak, amibe még az ajtó kerete is beleremegett, Zayn és Niall pedig felsóhajtottak két oldalamon állva.

-Hagyd haver, nincs bent.- mondta lemondóan Niall, vállamnál megragadva, de azonnal kitéptem vállam keze alól.

Egy pillanatra belém nyilallt a fájdalom, amitől még jobban összeszorítottam fogaimat.

-Bent van. CSAK NEM MER ELŐJÖNNI!- kiabáltam teli torokból, amibe az egész testem beleremegett.- Gyerünk Tyler, azt hittem jó haverok vagyunk!- hangom merő gúny volt, ahogy az ajtóval szemben álltam és bár tudtam jól, hogy alig pár méterről Rose is hallhat, az ereimben szétáramló düh ezúttal háttérbe szorította.

Különben sem alacsonyodhattam le az eddiginél is jobban Rose szemében.

-Nyisd ki az ajtót, vagy esküszöm, hogy rád gyújtom az egész, szánalmas kis bárodat!- fejem alig pár centire volt már csak az ajtótól, tenyereimmel nekitámaszkodtam és egy hatalmas reccsenés kíséretével belerúgtam az ajtóba.

-Haver…- Zayn hitetlenkedve nézett rám, majd hangosan fújtatva megforgatta szemeit.- Gyerünk, Tyler! Nyisd már ki!- emelte meg hangját Zayn, érzékelhetően türelmesebb hangnemmel, mint én.

Ugyanakkor, nem is Zaynt lőtték meg alig tizenkét órája.

Hangosan felmordulva löktem el magam az ajtótól, hajamba túrva. Ajkaimat összeszorítva készültem fel, hogy újra belerúgok, mikor az ajtó végre kinyílt, Tyler rémült tekintetét feltárva előttünk.

-Te kibaszott idióta…- hördültem fel, azonnal nekiugorva Tylernek.

Pólójánál fogva rángattam az asztalig, ismerős érzést keltve ezzel bennem, miután nem ez volt az első alkalom, hogy legszívesebben megfojtottam volna. Ujjai erőtlenül próbálták karomat elhúzni tőle, de minél inkább próbálkozott, annál erősebben fogtam közre pólóját és tagadhatatlan öröm járt át, ahogy hallottam hátát nekiütődni az asztalnak, amit egy fájdalmas kiáltás kísért.

-Mi a fasz bajotok van?!- kérdezte, hangja arról árulkodott, hogy akár el is sírhatja magát bármelyik percben, amitől halkan felnevettem.

És persze azon is, hogy azt hiszi, hogy ekkora idiótának nézhet.

-Ismerősen cseng az a név, hogy Sonny Mantegna?- kérdeztem, ismét rántva rajta egyet, amitől végre elengedte kezem.

-Segítséget akartatok, nem értem, miért jössz nekem vele.- hadarta tágra nyílt szemekkel.

-Képen fogom törölni, Zayn.- nevettem el magam hitetlenkedve, oldalamra nézve, ahol Zayn állt, keresztbefont karokkal.

-Csináld csak, ez egy seggfej.- legyintett Niall, aki időközben az asztalhoz ült és Tyler jelentéktelen kacatjait piszkálta.

Kezemet ökölbe szorítottam, mintha csak az engedélyükre vártam volna és hátrahúzva kezemet készültem fel az ütésre, amiért borzasztóan égett már a bőröm.

-Frank volt az! Frank!- kiáltotta el magát rettegve Tyler, az utolsó pillanatban, mielőtt behúzhattam volna neki egyet.

De azt az örömet akkor sem vehette el tőlem, hogy rántsak még egyet rajta, amitől ezúttal leverte az asztalról a lámpát és néhány papírt is.

-Mantegna? Sonny apja?- kérdeztem, továbbra is türelmetlenül.

-Mégis mi a francról beszélsz, ember?- kérdezte Zayn, míg én megintcsak egyre erősebben fogtam közre Tyler pólóját.

Egyetlen hajszál választott el attól, hogy halálra verjem.

-Vincent és Frank… segítenek egymásnak.- zilálta Tyler, szemeivel néha kezemre pillantva.

Ezúttal nem érdekelt, hogy ki szerint nem kellett volna – egyenesen az orrába céloztam az öklömet.

Az ütést egy hangos reccsenés kísérte, majd Tyler fájdalmas üvöltése, ami csak irritálta a füleimet, ahelyett, hogy valamiféle megnyugvást adott volna a fájdalma.

-Mondj egy jó, egy kibaszottul jó indokot arra, hogy ne öljelek meg itt és most, Tyler!- üvöltöttem.

-Esküszöm, hogy nem tudtam, amikor leadtam a fülest Louisnak! Esküszöm, Harry!- hadarta, miközben egyre jobban csak ömlött a vér az orrából, amiből a kezemre is került. Nem mintha ez meggátolt volna abban, hogy még egyet beverjek neki.

-Tudtak mindenről… hogy ti vittétek el az anyagot és a pénzét, hogy mit akartok vele tenni és hogy ti terveztétek el, ami a meccsen történt.- mély lélegzetet vett, míg szemei még mindig rettegve pásztáztak körbe rajtunk.

-Vicces, hogy milyen jól tudod ezeket.- ingattam fejem és orromon kifújva a levegőt nevettem halkan.

-Tegnap hallottam, ahogy Vincent emberei beszéltek róla.- ajkaimat összeszorítva néztem rá szúrós tekintettel, amitől azonnal tovább beszélt.- Nem láttak engem és egyáltalán nem tudnak róla, hogy akár egy szót is hallottam.

-Miért kéne hinnünk neked?!- emeltem meg hangom, teljesen beleőrülve a helyzetbe, amibe belekerültünk.

-Mert eddig mindig segítettem nektek!- kiabálta vissza, mire én ismét az asztalnak vágtam, amitől hangosan felkiáltott újra és köhögni kezdett.

-Harry…- Niall próbált leállítani, de figyelmen kívül hagyva, ismét ütni készültem, de két kar elhúzott Tylertől, aki megkönnyebbülve terült el az asztalon.

-Hagyd, Harry…- Zayn hangja a hátam mögül lassan visszahozott a haragból, ami teljesen elvakított.

Mély lélegzetet vettem és kitéptem magam Zayn kezei közül, aki ezúttal nem fogott vissza. Mindkét kezemmel hajamba túrtam és lehunyva szemeimet próbáltam valami megoldást találni a helyzetre, teljesen sikertelenül. Mindent, amit csak láttam lehunyt szemeim mögött, vér lepte be és a mellkasomra nehezedő bűntudat, hogy mindez nélkülem meg se történt volna.

De ilyeneken már késő és teljesen fölösleges volt tépelődni.

-Valamit ki kell találnunk. Gyorsan.- törtem meg a csendet, továbbra is hajamba kapaszkodva. Tyler idegtépő zihálásán kívül semmit sem lehetett hallani, ami arra utalt, hogy Zayn és Niall is megpróbálnak valami kivitelezhető tervet előállítani a fejükben.

-Ja… tudom.- sóhajtott fel Zayn.- Gyere, menjünk.- lökött meg kezével és mire felnéztem, Niall már kisétált az ajtón és Zayn várakozva nézett vissza rám.

Lassan bólintva túrtam bele utoljára hajamba és egy utolsó pillantást vetve Tylerre, elindultam Zaynt követve.

-Nézesd meg az orrod!- kiabáltam, majd bevágva magam mögött az ajtót, kiléptem az irodából.

Zayn halkan felnevetett, ahogy végigsétáltunk a folyosón és bár egy csepp jókedv sem volt bennem, én is halványan elmosolyodtam.

-Menjünk, nem akarok itt maradni.- biccentett fejével Zayn, mikor az asztalokhoz értünk.

Niall már a bárnál ült, Paul és Rose mellett, aki egyből felkapta fejét Zayn hangjára, de egyenesen rám nézett.

A mosoly azonnal lehervadt az arcomról, ahogy kék szemei hidegen állták tekintetem – teljesen mást sugallva, mint mikor előző este aggódva figyelte, ahogy Liam összevarrja a sebemet.

Időt kért tőlem és bár úgy éreztem, hogy annak már ezer éve, valójában tegnap este történt az is. És rühelltem még a gondolatát is annak, hogy többé képtelen lesz akár beszélni is velem a történtek után… de egy cseppet sem hibáztattam érte.

Az egész csak pár másodperc volt, míg rám nézett, majd fejét elfordítva nézett Zaynre, aki időközben hozzájuk sétált, várva, hogy végre elindulhassunk.

Feszülten várakoztam a bejáratnál, míg elköszönt mindenki Paultól, és végre elindultunk. Rohadt hideg volt kint, ami valamennyire kizökkentett a fejemben kavargó kétségbeesett gondolatoktól, mind Vincent, mind Rose miatt.

-Zayn, hazaviszel?- kérdezte Rose rekedtes hangon, összehúzva magán kabátját és göndör haját füle mögé tűrte. Niall közben bepattant az anyósülésre, míg én Rose mellett álltam és mindketten Zaynre néztünk.

-Nem, nem kéne egyedül maradnod.- válaszoltam reflexből, és bár vártam, hogy Rose szúrós tekintettel felém forduljon, csak mély lélegzetet vett.

-Harryhez megyünk.- értetlenkedett Zayn, Rose és köztem járatva tekintetét.

-Haza kell mennem.- válaszolta azonnal, nyomatékosan, mire válaszként csak bólintott Zayn, ismét rám, majd Rosera nézve.

-Mi van veletek?- kérdezte, egy pillanatra sem téve úgy, hogy észre sem vette a feszült hangulatot kettőnk közt.

-Kérdezd őt, örömmel felvilágosít majd.- mormolta Rose az orra alatt és a hátsó ajtóhoz sétált, majd beült az autóba.

-Mi?- értetlenkedett Zayn, mire én csak felsóhajtottam és megint hajamba túrtam.

-Később elmondom.- válaszoltam röviden, és én is beültem hátra, majd végül Zayn is beszállt és beindította a kocsit.

Míg útközben Zayn és Niall elöl arról beszélgettek, hogy kitől kérhetnénk segítséget, vagy kinek lehetne valami jó terve a szorult helyzetünkre, én Roset figyeltem.

Alsó ajkát harapdálva meredt ki az ablakon, karjait összekulcsolva mellkasa előtt. Láttam rajta, sőt tudtam jól, hogy mélyen elmerült a gondolataiban és bármit megadtam volna azért, hogy megtudhassam, mi jár a fejében.

-Ugye tudod, hogy egy idő után, beszélnünk kell majd?- kérdeztem tőle halkan és bár még mindig nem nézett rám, tudtam jól, hogy hallott.

-De nem most.- válaszolta kisebb szünet után, rezdületlenül csak az utcára meredve.

-Annyiszor elakartam mondani, Rose… Annyira sajnálom, én-

-Ne…- vágott szavamba, összeszorítva szemeit, mély lélegzetet véve.- Egyedül kell lennem. Idő kell, hogy gondolkodjak, úgy, hogy nem vagy mellettem.- kék szemei ezúttal végre felém irányultak, de szavai még száz és száz golyót is felülmúltak, amit egyenesen a mellkasomba irányítottak.

Ajkaimat összeszorítva bólintottam, továbbra is szemeibe nézve, amik minden egyes másodperc múlásával egyre inkább megenyhültek, kisebb reményt hagyva bennem.

-Rendben… de ne felejtsd el, hogy szeretlek, Rose.

Szomorúan elmosolyodott és minden válasz nélkül, újra kinézett az ablakon.

Üdv újra itt! :)

Remélem, még páran maradtatok, annak ellenére, hogy jó pár hónapig egyetlen sort sem hoztam nektek, amit mélységesen sajnálok… De újra itt vagyok és eszem ágában sincs befejezetlenül hagyni a történetet! Sok-sok izgalmas ötletem van, mióta csak elkezdtem írni a Beautiful War-t és remélem, lassan mindenki visszatalál majd ide!

Imádlak titeket, még ha ti most valószínűleg haragszotok rám, a hatalmas kihagyás miatt. xx

Chapter 48

A fülem sípolásán kívül semmit sem hallottam. Az idő lelassult, a szívem vagy százszor hevesebben vert, a pulzusom pedig a csillagok közé szökött. Harry teste teljesen az enyémnek feszült, karjai védelmezve szorítottak magukhoz, ahogy a földön feküdtünk az autó mögött.

-Rose!- tekintetem Harry arcára tévedt, hangját nem hallottam, csak a szája mozgott.- Rose!- felhúzott a földről és kezeit vállaimra tette. A hallásom kezdett visszajönni, fejemet ijedten mozgattam minden irányba. Rémült emberek voltak mindenütt, félő sikolyokkal és rettegő kérdésekkel, amikre hiába várták volna a választ.

Harry ezúttal szorosabb érintése kényszerített arra, hogy felé forduljak és vibráló, zöld szemeibe nézzek.

-El kell tűnnöd innen.- gyorsan beszélt, szemei végigpásztázták arcomat, ujjai tarkómra siklottak.

-Ne-

-Rose, el kell tűnnöd!- ingerült, türelmetlen pillantással meredt rám.

-Mi?! Nem, nem maradhatsz itt egyedül! Velem kell jönnöd!- bármennyire is fájt a felismerés, a hangom már-már hisztérikusan csengett.

-Szaladj két sarokkal odébb és szállj be egy taxiba. Menj Niallhez, ott biztonságban leszel.- tekintete összefonódott pillantásommal, ahogy sürgetve beszélt.

Alig telt el egy perc és máris visszhangzott a betonfalak között a második lövés hangja. A golyó az autóval találkozott, ami mögött rejtőztünk, egy újabb löket félelmet indítva bennem.

-Niallnél találkozunk.- mély hangja nem volt több suttogásnál, ajkai durván, de mégis megnyugtatva értek enyéimhez. És amilyen gyorsan lepett meg csókjával, olyan gyorsan is húzódott el, kezei közé véve arcomat.- Ne nézz vissza.- suttogta ismét és meleg közelségét felváltotta a hideg decemberi levegő. Harry kiszaladt az autó mögül, felhívva magára a figyelmet, én pedig megemberelve magam futottam a másik irányba, elvegyülve a tömegben, követve Harry utasításait.

Félő volt, hogy a szívem bármelyik percben kiugorhat a mellkasomból, ahogy bekanyarodtam az első saroknál. Még egy lövés visszhangzott az épületek falai között, elbizonytalanítva engem. Még sosem érzett félelem kúszott végig a bőröm alatt, miközben szaladva kerültem ki a járókelőket az utcán. Nehéz, kaparó lélegzetvételek közepette vettem be a következő kanyart, intve az első taxisnak az út szélén. Az autó megállt és én zilálva szálltam be a hátsó ülésre, hezitálás nélkül megmondva a sofőrnek a címet, aki furcsállva pillantott hátra válla fölött.

Gondolatok milliói kavarogtak a fejemben ahogy elindultunk, bűnbánatot keltve bennem, amiért ennyire könnyen ott hagytam Harryt. Vele kellett volna maradnom, még ha azt is akarta, hogy eltűnjek onnan amilyen gyorsan csak lehet.

Ez a lépés egyáltalán nem vallott Vincentre, még csak nem is volt várható a részéről. Egyből felmerült bennem a kérdés, hogy valóban ő volt e, még ha másra nem is tudtam gondolni. Valaminek félre kellett sikerülnie, méghozzá súlyosan, ha fegyverekhez kellett nyúlnia Vincentnek és az embereinek.

A gondolataim leghátuljában végig ott kuporgott a gondolat, hogy Harrynek bántódása esik és az ígéretének ellenére nem találkozunk Niallnél. Nem volt más választásom, mint várni, még ha ez az őrületbe is kergetett.

A taxi megállt a ház előtt, remegő kezeimmel kivettem a kezemből a pénzt és meg sem számolva a sofőr kezébe nyomtam, gyors mozdulatokkal kiszállva az autóból. A szívem még mindig hevesen vert és a füleimben még mindig visszhangzottak a lövések. A taxi újra elindult, én pedig kétségbeesetten tettem meg lépteimet a lépcsőház felé. Közel egy perccel később egyre jobban küszködtem könnyeimmel, Niall ajtaja előtt állva. Kezem még mindig remegett, talán még jobban is mint percekkel ezelőtt. Hangosan kopogtattam az ajtón, másodpercekkel később meglepően komoly arckifejezéssel nyitott ajtót Niall.

Fejével befelé biccentett, ajkai alig egy pillanatra megrándultak, mintha beszélni akart volna, de azonnal meggondolta magát. Halk mormolások hallatszottak a lakás mélyéről, jelezve, hogy nem én voltam az egyetlen vendég.

Niallt követve a nappaliba mentem, ahol Louis, Zayn és Liam riadt tekintetei köszöntöttek.

-Hol van Harry?- kérdezte azonnal Zayn. Egy félig leégett cigit tartott az ujjai között, a füstje lassan terjedt szét a szobában. Niall keresztbefont karokkal maradt mellettem, Liam és Louis egy szó nélkül várták a válaszomat.

Az apró adrenalin löketnek már nyoma sem volt a szervezetemben, mikor próbáltam válaszolni. Bár még egy hangot sem adtam ki, tudtam, hogy a hangom erőtlen lesz és félelemmel teli. Akárhányszor csak pislogtam Harry volt előttem, ahogy élettelenül fekszik az aszfalton, vérző sebekkel és nyitott szemekkel, amik gúnyolódva meredtek rám, amiért magára hagytam.

-Rose… Hol van Harry?- szólt ismét Zayn, feltéve ismét a kérdést.

-Valaki…- pont, ahogy sejtettem a hangom remegni kezdett. Egy másodpercre megálltam, mély lélegzetet véve, hogy folytatni tudjam.- Valaki lövöldözni kezdett, amikor kijöttünk a galériából. Majdnem meglőttek minket, de még időben elrejtőztünk az egyik kocsi mögé és…- újabb mély levegőt vettem.- Harry ide küldött és azt mondta, hogy itt találkozunk.

Fél percig hullacsönd volt a lakásban, minden szempár rám meredt. A mellkasom hevesen mozgott fel és le, mintha megint a földön feküdnék a hangos dördülés után. Elkeseredetten vártam, hogy végre valamelyikük megszólaljon, megfékezve az őrült sebességgel cikázó gondolataimat.

Niall szólalt meg elsőnek, percekkel később.

-Hatalmas szarban vagyunk.- karjait elemelte mellkasa elől, csak hogy arcát tenyerei közé tudja temetni.

-Te legalább nem kaptál golyót a lábadba!- horkant fel Louis, magára hívva a figyelmem a válaszával. Szemeim felé terelődtek, azonnal észrevéve nadrágján egy nagyobb lukat, a jobb combján. A farmer körülötte véres volt, de az egy részben átázott, fehér kötés arról árulkodott, hogy Liam sikeresen ellátta a sebet.

-Mi történt?- kérdeztem halkan, előre félve a válaszuktól.

-Kisebb komplikációk léptek fel, amikor megpróbáltuk megszerezni a pénzt Vincenttől.- felelte hidegen Zayn, egy utolsó, mély szippantással kísérve a cigijéből amit ezek után elnyomott az asztalon lévő hamutartóba.

-Tehát Vincent volt az.- mormoltam, megbizonyosodva róla, hogy a sejtéseim jók voltak.

-Nem pont ő, vagy a közvetlen csicskásai.- javított ki.- De száz százalékig biztos, hogy ezek is neki dolgoznak.- bólintott kimérten.

-Valószínűleg nem kevés összegért…- Niall nyomatékosan Louisra nézett, ismét összefont karokkal mellkasa előtt. Louis szem forgatva döntötte hátra fejét, hangosan felsóhajtva.

-El se kezdd Niall az összeesküvés elméleted!- horkant fel Louis, látszólag belefáradva a még el sem kezdett párbeszédbe. Valószínűleg nem ez volt az első alkalom, hogy Niall belekezdett az utóbbi pár órában.

-Csak gondolj bele, Lou! Még egy napja sincs, hogy Sonnyval beszéltünk, de Vincentnek már kétszer annyi embere van!- válaszolta Niall indulatosan, széttárva karjait és egyenesen Louisra meredt, aki makacsul állta a pillantását.

-Mire célzol ezzel?- kérdeztem szemöldök ráncolva.

-Hogy annak segítenek, aki előbb tudott fizetni.- válaszolta Niall, ezúttal nyugodtabban, ahogy rám nézett.

-Nem tudhatjuk biztosan.- mondta Liam nyugodtan, még mielőtt bármit is felelhettem volna.

Niall gyanúja nem volt teljesen alaptalan, de mégsem tudtam elképzelni a tegnap este után, hogy Sonny ilyen gerinctelen módon üzletelne.

A kisebb, vitának indult beszélgetés Liam utolsó kijelentésével véget is ért. Újabb csend vett minket körül, aminek hatására ismét Harry tört utat magának a gondolataim között.

Két bögre, forró teával később Zayn mellett ültem a kanapén. Megígérte, hogyha rövid időn belül nem érkezik meg Harry utána megy, de a pesszimista oldalam egyből hozzátoldotta a gondolataimban, hogy talán már túl késő lenne, ha Zayn több óra várakozás után indulna segíteni neki.

A tévé halkan ment a nappaliban, senki sem szentelt neki különösebb figyelmet. Niall idegesen toporogva ült a fotelban, Louis fejét hátradöntve terült el mellettem a kanapén, várva, hogy végre beüssön az erős fájdalomcsillapító, amit Liam adott neki. Zayn átkarolt engem, így próbálva megnyugtatni, míg Liam a telefonjából felnézve néha-néha egy bátorító, halvány mosolyt küldött felém.

Az idegeim hajszálvékonyak voltak és hatalmas súlyt nehezítettem a vállaimra, ahogy sorozatosan csak magamat okoltam, amiért Harry még nem ért vissza. És mikor a tudatalattim gúnyosan felkacagott azon, hogy milyen gyáva vagyok és magára hagytam Harryt, a bejárati ajtó felől egy erőtlen kopogtatás törte meg a csendet.

A szívem kihagyott egy ütemet és felegyenesedtem a kanapén, a gondolataim arra az éjszakára terelődtek vissza, mikor hasonló, erőtlen dörömbölésre keltem. Harry aznap este véresen, megkéselve feküdt az ajtóm előtt és most sem számítottam jobbra.

Niall azonnal felpattant és az ajtóhoz sietett, gyorsan kinézve a lyukon a folyosóra, majd lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót. Hatalmas megkönnyebbülés söpört végig rajtam, ahogy megpillantottam Harryt és felugorva a kanapéról hozzá siettem. A lélegzete hallhatóan megakadt, ahogy mellkasának ütköztem és karjaimat körbefontam nyaka körül, kezeit automatikusan derekamra tette. Felszisszent, ahogy közelebb húztam magamhoz, és éreztem, hogy valami meleg ér a kezemhez. Egy szempillantás alatt elhúzódtam tőle és szemeim elkerekedve figyelték a vérrel teli pólóját bal kulcscsontjánál.

-Harry…- ijedten pillantottam a szemeimbe, már a nyelvem hegyén volt, hogy szóljak Liamnek, de Harry belém fojtva a szót, megelőzött.

-Minden rendben, Rose. Ne aggódj.- hangja érdes volt és fáradt, ahogy beszélt.

-Nincs rendben, vérzel!- ingattam fejem, a pánik ismét elárasztotta mindenem.- Liam!- kétségbeesetten pillantottam hátra egy másodperc erejéig, jelezve Liamnek.

-Rose!- szólt rám Harry, arcomat tenyerei közé véve. Mélyen szemembe nézett, amitől egy árnyalattal nyugodtabb lettem.- Neked nem esett bajod?- kérdezte, valószínűleg teljesen megfeledkezve róla, hogy mindenki minket figyelt a szobában. Erőtlenül ingattam a fejem, összeszorítva ajkaimat. A szívem még mindig hevesen vert és képtelen voltam figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire izzott a bőröm, ahol hozzám ért.

Kimerült volt, ez tisztán látható volt arcvonásain, és az egyre csak növekvő vérvesztesége sem segített a helyzeten. Ajkaim már szétnyíltak, hogy újra szóljak Liamnek, ezúttal türelmetlenkedve, mikor Harry tekintete elsiklott vállam fölött.

-Te!- egész testében megfeszült és elengedett. Rövid idő alatt Louis előtt állt, aki meglepve pislogott fel rá a kanapéról, félig már kábultan a gyógyszertől.

Megdermedve figyeltem, ahogy majdnem meglendítette az öklét Louis irányába. Szerencsére Liam és Niall gyorsak voltak és le tudták fogni.

-Haver! Beléd meg mi ütött?!- kérdezte Louis, egyértelmű sokkal a hangjában.

-A te ötleted volt az egész! És most az egész kicseszett maffia ránk vadászik!- kiabálta, továbbra is Niall és Liam fogságában.

Louis meglepve pislogott rá, ahogy Zayn és én is. Talán más helyzetben, Niall már rég azt hajtogatná, hogy mindvégig igaza volt, de most, csendben próbálta visszafogni Harryt.

-Ha bármi közöm is lenne hozzájuk, nem én lettem volna az, akit első körben meglőnek!- felelte Louis ingerülten.- Igen, az én ötletem volt, hogy keressük fel őket. De csak miután Hayes szóba hozta.- magyarázta, Harryt pedig időközben elengedték.

A szemem sarkából láttam, hogy Liam végre előkészít mindent, hogy meg tudja vizsgálni Harry sebét, Niall pedig visszaült az eddigi helyére.

-Szedd össze magad…- szólalt meg Zayn Harryre nézve.- Holnap beszélnünk kell Tylerrel.- Harry válaszként bólintott, megindítva bennem az újabb félelmet.

Ismét csend volt a szobában. Liam maga mellé ültette Harryt és elkezdte vizsgálni a sebet. Bármennyire is fájhatott neki, nem mozdult, zöld szemei egyenesen az én szemeimbe meredtek, kimondatlanul hagyva az egyetlen dolgot, amire gondolni tudott.

Hatalmas bajban voltunk.

kérlek, írd le a véleményed! x

Chapter 47

Forró, izmos karok szorítottak magukhoz, mikor felébredtem. Arcomra egy álmos, lusta mosoly ült ki, majd végigsimítottam karján. Lehelete csiklandozta a nyakamat, ahogy még jobban odadugta a fejét. Éreztem, ahogy elmosolyodik és mély lélegzetet vesz.

-Reggelt.- mormolta, ajkaival bőrömet súrolva, végül egy apró csókot adva.- Jól aludtál?- kérdezte, kisebb aggodalommal a hangjában.

Továbbra is mosolyogva fordultam vele szembe. Keze derekamra siklott, arcunk egészen közel volt egymáshoz, zöld szemei álmosan pislogtak rám.

Egy ilyen reggel mellett eltörpülnek a rémálmok, amik éjjel gyötörnek.

-Igen.- suttogtam, közelebb hajolva ajkaihoz.

Lassan mozogtak az ajkaink, kihasználva a csendes reggel minden egyes másodpercét.

Miután elhúzódott tőlem, még egy apró csókot adott a szám sarkára és magához ölelt. Arcom mellkasához szorult, kezei pedig egyre szorosabban öleltek.

-Harry…- felnevettem, mikor megpróbáltam eltolni magam tőle, de nem hagyta.

-Annyira szeretlek…- dörmögte, még a mellkasa is beleremegett.

Ismét elnevettem magam és szem forgatva húztam el a fejem.

-Tudod, hogy ma el kell mennem. Csak azért csinálod ezt.- mondtam gúnyosan és szemébe néztem.

-Nem kell menned. Sehová.- mordult fel és egy szempillantás alatt fölém került, belesüppesztve engem a matracba.

A teste az enyémhez simult, könyökeivel fejem mellett támasztotta meg magát. Mély lélegzetet vettem és nehéz volt nem az előző éjszakára gondolni, mikor lehunytam a szemeimet.

Ajkai lassan, lustán értek az enyémhez és ahogy elmélyítette a csókunkat, csípőjét az enyémnek tolta, mindkettőnkből egy halk sóhajt kiváltva. Ujjaim ösztönösen kúsztak hajába, megragadva tincseit, csak hogy még közelebb húzhassam magamhoz.

Imádtam a reggeleket Harryvel.

Lábaimat összekulcsoltam dereka körül, majd ismét hozzám simult. Ajkai egyetlen pillanatra sem hagyták szabadon ajkaimat.

A telefonom halkan zörögni kezdett az éjjeliszekrényen, engem egyből visszacsöppentve a valóságba, de Harry továbbra is úgy csókolt, mintha az élete múlt volna rajta. Kezemet mellkasára tettem és finoman eltoltam magamtól, szemei résnyire kinyíltak a mozdulattól.

-Hagyd.- ingatta fejét és száját ismét az enyémhez tapasztotta, ezúttal vadabbul csókolva.

-Harry…- toltam el ismét, felsóhajtva. Morogva feküdt a hátára mellettem, majd felém nyújtotta a telefont. Szemeim meglepve pillantottak a kijelzőre és azonnal felvettem a telefont.

-Apa?- szóltam bele meglepve, Harry szemei pedig arcomra tévedtek.

-Végre, Rose! Már napok óta próbállak elérni!- válaszolt türelmetlenkedve.

-Miért?- kérdeztem szem forgatva.

-A kiállításoddal kapcsolatban.- szemeim elkerekedtek és felültem az ágyban.- Épp a galériába tartok, gondoltam elkezdhetnénk szervezni. Otthon vagy még? Felveszlek.- csak úgy dőltek belőle a szavak.

Idegesen pattantam fel az ágyból a ruháim után kutakodva, amiket tegnap este csak úgy eldobáltunk.

-Én…- mormogtam, miközben a bugyimat kerestem mindenütt. Harry ijedt tekintettel ült fel az ágyban, végig követve tekintetével.- Öhm…- sóhajtottam fel, mikor ruháim nagy részét végre megtaláltam az ágyvégében.- Harrynél vagyok, de sietek.- hadartam, hajamba túrva.

Harry feszülten nézett velem farkasszemet, de csak halványan elmosolyodtam. Ha attól tart, hogy apa problémázni fog, nincs oka a félelemre. Felnőtt nő vagyok, akit már nem tilthat el attól, akitől csak akar.

-Harry?- kérdezte apa meglepve.

-Igen, apa. Még a galériában mutattalak be titeket egymásnak.- válaszoltam, továbbra is Harryre mosolyogva.

Apa csak egy hümmögéssel válaszolt.

-Leraklak és a lehető leggyorsabban ott leszek, rendben?- kérdeztem, leülve az ágy szélére, ismét hajamba túrva.

-Rendben, Rose. Szia.- köszönt el, majd én is.

A telefonomat az ágyra dobtam és a lehető leggyorsabban felöltöztem, majd a fürdőbe sietve elintéztem a legelengedhetetlenebb dolgokat. Mikor visszaértem a szobába, Harry még mindig ugyanúgy ült az ágyban.

-Ne haragudj!- bocsánatkérően néztem rá, tekintetét pedig felém kapta hangom hallatán. Arca egy pillanatra kifejezéstelen volt, de egy szempillantás alatt mosoly ült ki rá, ahogy leültem vele szembe.

Kezem nyakára simítottam, másikkal pedig összefontam ujjainkat. Egy apró csókot adtam neki, amitől még jobban ellazult.

-Csörögj rám, ha végeztél és felveszlek. Oké?- hümmögte kora reggeli, rekedtes hangján.

Mosolyogva bólintottam, visszahajolva egy hosszabb csók reményében.

-És ezt később bepótoljuk.- mormogta, több apró csók után, lehunyt szemekkel.

-Szeretlek.- suttogtam az utolsó csók után és felkeltem.

-Én is szeretlek.- sóhajtott fel és visszadőlt az ágyban én pedig a legjobbakat remélve indultam a galériába.

***

Lana az asztalnál ült, mikor a galériába léptem. Szemei a monitort figyelték töretlenül, miközben kezében a telefont fogta és feltehetőleg egy ügyféllel beszélt. Ahogy meghallotta lépteim hangját rám nézett és elmosolyodott, de a következő pillanatban tekintetét ismét a monitorra terelte.

Megkönnyebbülve fújtam ki a bent tartott levegőt. Féltem, hogy Lana pásztázó tekintete esetleg egyből észreveszi az arcomon még mindig látható sérüléseket – bár idefelé jövet a taxiban gondoskodtam róla, hogy egy kis alapozóval eltakarjam a még mindig meglévő foltjaimat.

A csizmám sarkának kopogása visszhangzott a galéria üres falai között. A műtermembe mentem, miután egyértelmű volt, hogy apa odabent várhat. Az ajtóm tárva nyitva volt, apa pedig komor arccal, szövetkabátjának zsebébe süllyesztve kezeit állt a műterem közepén, végigvizslatva minden egyes kiaggasztott festményemet.

-Napok óta nem festettél.- dörmögte, még mindig csak a falakat figyelve.

Nyugtalanul álltam meg tőle pár lépésnyire és vele ellentétben, én őt néztem.

-Beteg voltam.- köszörültem meg a torkomat és egy pillanatra lesütöttem szemeimet.- Egész héten nem dolgoztam.- tettem hozzá halkan, hangom furcsán és idegenként csengett a falak között.

Apa tekintete elidőzött az utolsó festményemen is, majd lassan, kifejezetten lassan velem szembe fordult.

-Remek munkák.- dicsérő szavai ellenére tekintete komor volt, amitől egyből tudtam, hogy a szünet ellenére nem fejezte be mondandóját.- De nem szeretném, ha az egész kiállításod, ennek a fiúnak a tiszteletére lenne megrendezve.- hangja telítve volt undorral és ellenszenvvel, kezeit széttárva jelezte, hogy a műveim sorra csak Harryt ábrázolták.

És mint számítani is lehetett, elkerülhetetlen volt, hogy szavai ne sértsenek meg és dühítsenek egyszerre.

-Nem azért jöttem, hogy erről beszéljünk.- feleltem ridegen, fogaimat összeszorítva.

-Ez is része az egésznek, Rose!- emelte meg hangját, ami visszhangzott a műterem falai között.- Nem fogom hagyni, hogy egy istenverte bolond, bármennyi időt is elvegyen a valódi tehetségedből! Nézz körül!- szemei elkerekedtek és arcán több ránc is megjelent az idegességtől, ahogy ismét körbepillantott.

-Mintha te nem ugyanezt csináltad volna anyá-

-Ezt egy percig sem hallgatom tovább, Rose!- megrezzentem, mikor üvöltve szavamba vágott. Tekintete szikrázott és arca teljesen elvörösödött, ahogy szóba hoztam anyát.- És ne merészeld anyádat ehhez a hasznavehetetlen börtöntöltelékhez hasonlítani!- őrjöngött, szavai pedig lassan kúsztak a tudatomba. Lábaim a földbe gyökereztek és lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy apa próbálja összeszedni magát, mély lélegzetvételek segítségével.

-Honnan tudod, hogy valaha is letartóztatták?- kérdeztem csendesen, ezzel hatalmas kontrasztot létrehozva a beszélgetésünkben.

Apa meglepve és mintha kisebb félelemmel pislogott volna vissza rám. Többször is próbált szóhoz jutni, de hangja a torkán akadt, még inkább fokozva bennem a feszültséget.

-Tudod, mindenki azt hitte, hogy Vincent hozatta ki.- Thierry hangja visszarántott a beszélgetésünkbe, amiből minél hamarabb kiakartam szabadulni.

-Mégis ki más?- kérdeztem nyersen, ujjaimat kézfejére simítva, felkészülve egy újabb próbálkozásra.

-Reméltem, hogy ezt te mondod el nekem.- nevetett ismét, ajkai újra és újra bőrömhöz értek közben és még közelebb húzott magához.

Thierry szavai visszhangzottak a fejemben, apa pedig egyre gyengébben állta tekintetem. Nálam jobban talán senki sem akarta, hogy megszólaljon – hogy az utolsó belefektetett reményem is megmaradjon, mikor elmagyarázza, hogy ez csak egy félreértés, hogy teljesen mást képzelek a helyzetbe.

De nem szólt semmit. És ennél rosszabban nem is cselekedhetett volna ebben a helyzetben.

-Nem árulta el senkinek, hogy ki segített neki. Csak annyit mondott, hogy nem kell aggódni, minden megvan oldva.

-Te hoztad ki.- motyogtam remegő hangon, visszagondolva Zayn szavaira. Hajamba túrtam és mély lélegzetet vettem, tekintetemet pedig elkaptam apa esedező arcáról.

Mert nem voltam bolond, tudtam jól, hogy nem szalasztotta el az alkalmat és kérjen valamit cserébe. Bocsánatkérő pillantásai pedig egy cseppet sem javítottak a helyzetén.

-Igen.- mélyet sóhajtott és kezeit végighúzta arcán, szinte lenyúzva bőrét.- Ismerem már egy ideje, Rose.- fintorgott, akárhányszor csak róla beszélt, ezzel még nagyobb haragot szítva bennem.- Tettem neki egy szívességet, én pedig kértem egyet cserébe.- vont vállat, kezeit ismét zsebeibe süllyesztve.

-Honnan ismeritek egymást?- kérdeztem, türelmetlenül várva a válaszát, hogy feltehessem a következő kérdést.

Halkan morgott magában és fejét a padló felé fordította, elkerülve pillantásomat.

-Honnan ismeritek egymást?!!- a testem beleremegett a haragba, vagy talán csak a hangom erőssége rázott meg.

-Harryvel ügyfelek vagyunk és te pedig a lányom vagy, egyáltalán nem tartozom neked semmiféle magyarázattal.- felelte higgadtan, egyenesen szemeimbe nézve.

A gondolataim teljesen elcsendesültek és a csalódottság hirtelen csapott le rám, mintha csak egy vödör jeges vízzel öntöttek volna nyakon.

Ügyfelek. Még a város legnagyobb idiótája is tudta volna, hogy mit jelent az, ha valaki ügyfélnek tekinti Harryt.

-Milyen szívességet kértél tőle?- kérdeztem remegő hangon, feladva minden bennem lévő harcot.

-Hatalmas segítséget adtam neki azzal, hogy pár óra alatt ártatlanra mostam, így egyáltalán nem volt nagy kérés tőle, hogy hagyjon téged békén, Rose.- szűrte ki fogai között, közelebb lépve hozzám.

-Hihetetlen vagy.- nevettem fel minden humorérzék nélkül, mindkét kezemmel hajamba túrva, felkészülve rá, hogy talán ki is tépem mindet, ha tovább beszél.- Hogy tehetted…?- a hangom elcsuklott és a mennyezetre pillantottam, de hangjára visszakaptam a fejem.

-Meglepődnél, ha tudnád, milyen hamar beleegyezett.- mosolya láttán rosszul lettem és képtelen voltam akár egy másodpercnél is tovább egy légtérben tartózkodni vele.

-Bármilyen mélyre is süllyedsz ezentúl a szánalmas önsajnálatodban, rám többé ne számíts.- sziszegtem lángoló tekintettel.- Befejeztem veled.- mondtam ki végül, ami már hónapok óta ott lappangott bennem. És aztán elsétáltam.

***

-Rose, Harry odakint vár.- Lana hangja zavarta meg a csendet, miközben a holnapi ügyfelek listáját néztem át.

Fejemet felemelve pillantottam ki a velem szemben lévő üvegajtón. Odakint már besötétedett, de attól függetlenül tökéletesen kitudtam venni Harry alakját, ahogy az autónak dőlve áll, keresztbefont karokkal várva rám. Annak ellenére, hogy nem kerestem és egyetlen hívására, vagy üzenetére sem válaszoltam napközben. Időre volt szükségem, hogy tisztán lássam a dolgokat – és ne csak a csalódottság vezéreljen, amit mind apa, mind Harry miatt éreztem.

-Mondd neki, hogy menjen. Én még hátramegyek a műterembe.- futólag Lanara emeltem tekintetem, aki a kabátját húzta és álmosan nézett vissza rám. Aztán a tekintetem ismét a papírhegyekre vezettem, megpróbálva elterelni a gondolataimat.

-Rendben.- felelte csendesen, meg sem próbálva rábeszélni, hogy ne legyek ilyen kemény vele szemben.

Reggel az első dolga volt megkérdezni, hogy min vesztem össze apával és én megpróbáltam a lehető legkevesebb információval elmagyarázni neki a történteket. A végeredmény ugyanaz volt.

Egy hangos sóhaj hagyta el az ajkaimat, mikor félreraktam a papírokat az asztalon. Lana csendesen elköszönve tőlem lépett ki a hideg levegőre, én pedig egy gyors pillantást vetve a még ugyanúgy várakozó Harryre, hátramentem.

A villanyt felkapcsolva léptem be a műterembe, ahol még mindig ugyanúgy álltak a festmények, mint reggel. A legtöbbjük még mindig egy kupacba válogatva állt a sarokban, de Lana gondoskodott róla, hogy a legjobbak apa szeme előtt legyenek, ahogy belép ide.

Bekapcsoltam az asztalon porosodó, ütött-kopott kis rádiómat és halkan hümmögve az ismerős dallamokat készítettem elő egy üres vásznat. A színeket előkészítettem és kezembe vettem kedvenc ecsetemet, bár még magam sem tudtam, hogy mit fogok festeni. Szentül hittem benne viszont, hogy ha majd kész lesz és három lépést teszek hátra, csak hogy végignézhessek rajta – megoldja a problémáimat is, amellett, hogy levezeti a feszültségem.

Az ecset lassan, gyönyörű formákat alkotva mozgott a kezemben. Már-már olyan volt, mintha valójában az ecset vezetett volna engem. A színek sorra váltakoztak, ahogy a számok a rádióban, de egy hirtelen hang tudatta velem, hogy a békém ideje véges.

-Ez elképesztő…- mély hangja szokásosan érdes volt, de ezúttal valóban csodálattal volt vegyítve.

Az ecset kiesett a kezemből hangja hallatán és azonnal megfordultam.

Szemei lassan néztek körbe a falakon, alaposan elidőzve az összes kikészített festményemen, amelyek nagyjának ő volt a lényege.

-Miért jöttél ide?- kérdeztem monoton hangon, mikor végre szóhoz tudtam jutni.

A szívem hevesen zakatolt a tudattól, hogy Harry látja a műveimet.

-Reggel megbeszéltük, hogy érted jövök.- válaszolta, zavartan pillantva rám.

-Én pedig üzentem Lanaval, hogy ne várj tovább.- mormoltam, lehajolva az ecsetemért, majd mikor felegyenesedtem, a vászon felé fordultam.

Mély lélegzetet vettem, az ecsetet végighúztam a papíron, két forró kéz pedig derekam köré simult. Forró lehelete égette a nyakamat, mellkasa lassan feszült neki hátamnak. Megremegtem a közelségétől, de próbáltam úgy tenni, mintha semmilyen hatással nem lenne rám ezúttal.

-Mi a baj?- kérdezte suttogva, egy leheletnyi csókot adva a nyakam legérzékenyebb pontjára. Az egész testemen végigtáncolt a hideg az érintésétől, a légzésem pedig azonnal szaporább és nehezebb lett.

Tudta, mit csinál. És azt is tudta jól, hogy mi a baj.

-Beszéltem apával.- a hangom továbbra is monoton volt, Harry pedig mélyet sóhajtva húzódott el tőlem. Leraktam az ecsetet és vele szembe fordultam. Egyik kezével hajába túrt, míg másikat a csípőjére rakta, szemei ijedten néztek vissza rám.

-Miről?- kérdezte, a feszültség a hangjában egyértelműen érezhető volt.

Nem találtam a hangomat. Kiabálni akartam vele, amiért teljesen összetört engem, amiért szenvedni hagyott. De nem tudtam, mert ahogy az arcára néztem, tudtam jól – hogy még ha nem is annyira, mint én -, de ő is szenvedett.

-Rose…- mormolta a nevem. Az egész testem megfeszült és hiába akartam meghallgatni, hiába akartam, hogy eloszlasson a szavaival minden kételyt… lesütöttem a szemeimet és elsétáltam mellette.- Kérlek, Rose!- kérlelve követett, de én csak összeszorított ajkakkal mentem tovább, hogy felhúzzam a kabátomat és eltűnjek innen.

-Csak hallgass meg, Rose! Könyörgöm…- furcsa volt ezeket a szavakat hallani Harry szájából és még furcsább volt, hogy érezni lehetett a fájdalmat a szavai mögött.

Talán azért, mert ebben is osztozkodtunk.

Ujjait csuklóm köré fonta és bár kétségbeesett volt, gyengéd mozdulattal fordított maga felé, közelebb húzva magához. Talán csak pár centi választott el minket, de mindegy volt. Egyedül csak a szemeibe tudtam nézni.

Felhorkantam, és nem tudtam eldönteni, hogy nevessek, vagy sírjak az egészen.

-És mit hallgassak meg pontosan? Hogy hogy árulsz drogokat az apámnak, vagy, hogy hogyan állapodtál meg vele azon, hogy kijuttasson a börtönből? Melyiket, Harry?!- kérdeztem kiabálva, ma már másodszorra találva magam hasonló helyzetben.

-Több, mint fél éve vásárol tőlem, Rose! Még nem is ismertelek, mikor először találkoztam vele.- esedezve pislogott rám, kezei továbbra is maga felé tartottak engem.- És amikor elkaptak…- mély lélegzetet vett, egyik kezét arcomra csúsztatta, végigsimítva bőrömön.- Eszembe se jutott felkeresni. Csak bejöttek értem, és mikor kiengedtek ott állt. Nem volt más választásom.- suttogta az utolsó mondatot elgyötörve.

-De volt.- elvettem kezét arcomról és megpróbáltam elhúzódni tőle, de nem jártam sikerrel.- Fájdalmat okoztál nekem, Harry! Azt éreztetted velem, hogy minden az én hibám volt, pedig fogalmam sem volt róla, hogy mégis mi történt!- hiába próbáltam, nem tudtam elrejteni a könnyeket, amik szúrni kezdték a szemeimet.

-Szerinted nekem olyan könnyű volt?!- kérdezte hangosan. Szaporán vette a levegőt, ujjai belemélyedtek bőrömbe mindkét karomon. És mikor mindketten ugyanolyan feszülten vizslattuk a másikat, megcsókolt.

Az egész testem megremegett, kezei eleresztettek, csak hogy csípőmre tudja helyezni őket, míg én hajába túrtam. A világ forgott körülöttünk, a gyomrom megállás nélkül bukfencezett, a bőröm pedig már-már felgyulladt a közelségétől.

Nem voltak megfelelő szavak arra, hogy mennyire szeretem őt. Talán soha nem is lesznek.

-Kérlek, bocsáss meg.- suttogta az ajkaimra, lehetetlenül közel szorítva magához.- Annyira szeretlek, Rose…- suttogta tovább, apró csókokat hintve ahova csak ért az ajka.

Lehunytam szemeimet és bár utáltam magam a következőkért, muszáj volt megtennem.

-Harry, én…- mély lélegzetet vettem, elhúzódva a következő csókjától, tenyeremet mellkasára simítva.- Időre van szükségem.- mondtam ki végül, arcáról minden apró reményt is eltűntetve. Zöld szemei halványan csillogtak, lassan bólintott és elhúzódva tőlem túrt bele hajába.

-Oké…- sóhajtotta, továbbra is aprókat bólintva, elhitetve saját magával is, hogy minden rendben van.

Egy ideig csak megdermedve álltam és Harryt figyeltem, kételkedve a saját szavaimban. De nem szóltam semmit, csak felhúztam a kabátomat és vállamra akasztottam táskámat.

-Vigyelek haza?- kérdezte csendesen, kezeit zsebeibe dugva.

Válaszként csak bólintottam, majd kisétáltunk a galériából. Harry előresétált, míg én bezártam az ajtót, duplán megbizonyosodva róla, hogy senki se tudna bemenni éjjel.

A kulcsomat a táskámba süllyesztettem végül és én is az autó felé indultam. Az utcában még mindig nyüzsögtek az autók, a járdán közlekedő tömegben pedig még mindig könnyen el lehetett volna veszni.

-Rose!!- Harry kiáltása meglepett, pont mint hirtelen közelsége és hogy teljesen magához szorítva esik velem együtt a kocsi mögé.

És talán még egy másodperccel sem később egy hangos puffanás zengi túl a város zaját, amit később emberek kiáltása vált fel és a szívem fülsüketítő dübörgése. És bár még sosem voltam ezelőtt ilyen helyzetben, de biztos voltam benne, hogy egy pisztoly dördült el alig egy perccel ezelőtt.

Sziasztok!

Mint mindig, most is hatalmas bocsánatkéréssel indítok, ami már engem is kezd bosszantani… Sajnálom, hogy ismét ennyit kellett várni, de nem tudtam írni. Borzasztóan nehéz volt (még magam sem értem miért) megírni az első részt, de már nagyon akartam egy 4 évvel ezelőtti betekintést, szóval… Remélem megérte a szenvedést! :D

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki írt, akit érdekel, amiket írok és maradnak, annak ellenére, hogy ennyit kell néha várni a fejezetekre!

Imádlak titeket! :)

Ui.: kérlek, írd le a véleményed! x