Chapter 46

A tizenkettedik és a harmincnegyedik sarkán parkoltunk. Az utca végében egy lepukkant palacsintázó volt csak nyitva, félóránként betévedő vendégekkel, akik leginkább csak a kinti hideg miatt húzták meg magukat odabent.

Az órára pillantottam, ami pontosan éjjel fél kettőt mutatott. A rádió halkan szólt és a fűtést is bekapcsolva hagyta Liam, hogy átvészeljük valahogy az egyre hidegebb időjárást.

Harry az anyósülésen ült, a térdei fel-le jártak, ahogy idegesen járatta lábait, csizmájának sarka néha hangosabban koppant egyet. Én hátul ültem, Louis és Zayn között, akik végeláthatatlan vitába merültek valamelyik buliról, amelyikre egyikük se emlékezett valami tisztán.

Harry idegesen a hajába túrt, mikor Niall felbukkant az út túloldalán és lassan kocogva az autó felé közeledett. Mikor ideért, Harry oldalán kettőt kopogtatott az ablakon. A téli, hideg levegő késként szúrt az arcomba, ahogy leengedte Harry az ablakot.

-A tag azt mondta, hogy várjunk itt.- Niall légzése nehéz volt és lassú, forró lehelete látszott a hidegben.

-Csessze meg! Már vagy egy órája itt várunk… hogy is hívják…? Sonnyra?!- Louis idegesen csapott Liam ülésének hátuljába és hangosan fújtatva lökte magát vissza az ülésbe.

-Higgadj le, Louis!- Liam szem forgatva pillantott hátra.

-Vincent egy pöcs, de legalább sose várat meg minket.- morogta utoljára az orra alatt.

-Minden ezen a találkozón múlik, szóval értékelném, ha abbahagynád a nyavalygásodat!- Harry hangja mély volt és érdes, szavai élesek voltak és kifejezetten türelmetlenek.

Kétség sem fért hozzá, hogy mindenki feszült volt a kocsiban. Louis, Zayn és Harry az egész  hetüket Sonny felkeresésével töltötték, míg nem végül a nyomára akadtak és megszervezték a találkozót.

Sonny Mantegna nem volt más, mint a maffia főnökének, Frank Mantegnanak a fia és egyben alvezére. A hasam görcsbe rándult akárhányszor csak belegondoltam, hogy Harry egyfolytában őt hajtja, hogy beszélni és találkozni akar vele. És most itt voltunk, hatan Sonnyra várva egy elhagyatott utcában, fények, vagy akár szemtanúk nélkül.

A találkozó pofon egyszerűnek tűnt: Mantegna terjeszkedni akart, Harry pedig támogatást és segítséget kért Vincent hatalmának teljes lerombolásában. Harry nem akart utána a helyére lépni, vagy valami egészen új dolgot véghezvinni a városban. Ha minden a terv szerint történik, Frank Mantegna utána vígan terjeszkedhet New Yorkban, ez volt a legutolsó dolog, ami izgatta Harryt vagy a többieket.

-Még mindig maradni szeretnél, Rose?- Niall tekintete felém tévedt, könnyedén elfeledtetve velem a pattanásig feszült hangulatot Louis mellett ülve.

Egy szó nélkül bólintottam, ezzel kiérdemelve Harrytől egy továbbra is dacos és szúrós pillantást. Kezével azonban hátranyúlt és ujjait enyéim közé csúsztatta, finoman végigsimítva kézfejemen – két, teljesen eltérő érzelmet bemutatva ezzel, de megmagyarázhatatlan és érthetetlen módon én tudtam, hogy valójában ez csak egy dolgot jelent.

Mutatóujjamat végigsimítottam bőrén, elidőzve kereszt tetoválásán. Szemei csillogva figyeltek, ajkai halvány mosolyra húzódtak, amit az utca másik végéből közeledő autó tökéletesen megvilágított.

Niall megütögette háromszor vagy négyszer az autó tetejét, kizökkentve a burokból, ami hirtelen elzárt Harryt és engem a külvilágtól.

-Itt van!- emelte meg hangját és két lépéssel odébb állt az autótól, dzsekijének zsebébe dugva kezeit.

A többiek szinte egyszerre szálltak ki az autóból, egyedül Zayn hagyta nyitva az ajtót, arra várva, hogy kiszálljak. Harry lassan engedte el a kezem és utolsóként szállt ki utánam az autóból. A levegő még hűvösebb volt, kabátomat összehúztam magamon, bár teljesen fölösleges volt, mert ugyanúgy fáztam.

Az ismeretlen autó leparkolt, majd Sonny kiszállt egy ismeretlen pasassal. Sonny ugyanúgy nézett ki, mint ahogy elképzeltem. A ruhái drágának tűntek, hibátlanok voltak, egyetlen gyűrődés nélkül. A nézése határozott volt, és ha az ember jól megfigyelte, észrevehette, ahogy a könyörtelenség megcsillan a pillantása mögött.

-Uraim…- biccentett, miután kezet fogott mindenkivel.- Én odabent folytatnám a beszélgetést.- a mellettünk lévő üres, romos épületre mutatott.

Meg sem várva a válaszunkat, előre ment. Louis szintén várakozás nélkül követte Sonnyt, majd maga Sonny névtelen kísérője ment utánuk Zaynnel az oldalán. Niall oldalához szegődve én is elindultam, de Harry ujjai körbefogták karomat és egy lépésnyire visszahúzott, magával szembe fordítva.

-Te idekint maradsz.- pillantása kérlelő volt, míg hangja ellentmondást nem tűrő.

-Miért tenném?- kérdeztem szemöldök ráncolva.

-Mert ez a kicseszett maffia, Rose! Azért!- hangja visszafojtott volt és haragosabb, mint az utóbbi időben bármikor.

-Megbeszéltük, hogy eljövök és egymás mellett maradunk. Miért gondoltad meg magad hirtelen?- makacskodtam, továbbra is laza szorításában állva.

-Mert nem akarom, hogy közöd legyen bármihez is, amit odabent beszélünk meg.- hangja elkínzott volt és fáradt a kis vitánktól, ami már-már megszokottnak számított az ilyen helyzetekben.

Tenyerei közé fogta arcomat és tekintete szemeim között cikázott, biztosra véve, hogy elhiggyem és elfogadjam szavait. Pár pillanattal később lassan, alig észrevehetően bólintottam. Megkönnyebbülten sóhajtott fel és homlokát enyémnek döntötte, szemeit egy rövid pillanatra lehunyva.

-Liam idekint marad veled és vigyáz rád, amíg megvársz.- mormolta lehunyt szemekkel.

-Mintha bárhova is mennék nélküled.- suttogtam, kisebb nevetést kiváltva belőle.

-Nem kockáztatok.- nevetése elhalt és elhúzódott tőlem, csak hogy egy egészen rövid, de mégis lélegzetelállító csókot adjon.

Kezeit elhúzta arcomtól és Liam felé biccentett. Mély lélegzetet véve nézett még utoljára rám, majd ő is besétált az épületbe.

-Gyerünk, várjuk meg őket az autóban mielőtt idefagysz.- Liam kedvesen elmosolyodott és kezét hátam közepére téve kísért vissza a kocsihoz.

Eleinte csak a fűtéssel bíbelődtünk és percekig meg szem szólaltunk. Aztán a percek egyre lassabban teltek és hiába próbáltam megfeledkezni arról, hogy Harry és még három barátom éppen két maffiózó társaságában üzletel, nem tudtam. Ki tudott volna elfelejteni ilyesmit egyáltalán?

-Annyi dolgunk volt a múlt héten, hogy meg sem tudtam kérdezni, hogy érzed magad.- Liam hangja könnyed volt, fejét pedig felém fordította, válaszra várakozva.

Vállat rántottam és egy pillanatra megfontoltam, hogy mit is mondhatnék.

Az arcomon és a bordáim környékén még mindig látszódtak a zúzódások és a horzsolások és megszámlálhatatlan percet és órát töltöttem azzal, hogy Ivan érintéseit lemossam magamról, hiába. A foltok nem tűntek el, sem Vincent hidegvérű hangja. Az éjszakáim felét álmatlanul töltöttem, míg a másik felét rémálmok között hánykódva Ivanról, Leonról, és Vincentről.

De Harry mellettem volt, segített kimagyarázni Lananál, hogy miért nem tudok bemenni dolgozni és az első napokban, amikor semmilyen smink és ima nem takarta el a foltokat az arcomon, ő ment el a dolgaimért a lakásomba, ezzel sikeresen kivédve, hogy Perrie is láthasson ilyen állapotban.

-Jól. Azt hiszem.- sóhajtottam fel és halványan elmosolyodtam, amit Liam azonnal viszonzott is.

-Oda van érted.- törte meg a csendet, percekkel később. Fejemet felé kaptam és ha akartam volna se tudtam volna visszatartani a mosolyomat.- És szerintem már feleannyira se akarja ezt az egészet.

-Én mellette vagyok, bármi is következzen.- vágtam rá a lehető leghatározottabban és megpróbáltam nem belegondolni Liam szavaiba.

-Pontosan ezért gondolom így.- mondta halkan, arcomat tanulmányozva.

Nem szóltam semmit és már maga a gondolat is nevetséges volt, hogy Harry érzései irántam többet jelentenének, mint a testvére halálának a bosszúja – amit már évek óta tervez. Egyedül csak a saját érzéseimmel voltam tisztában: és én vakon követtem volna őt, ahova csak megy.

Az idő lassan telt, mint minden éjjel az utóbbi időben. A palacsintázóban egyetlen vendég volt csak és komoly fejfájást okozott még belegondolni is, hogy miért vannak egyáltalán nyitva, pláne az éjszaka közepén. Ha nem ezen törtem a fejem, Liammel beszéltem pár szót, de szinte már a falra másztam a kíváncsiságtól, hogy mi tarthat ennyi ideig. Mit beszélnek, mik Sonny kérései Harryével cserébe.

Aztán, fél órával és egy örökkévalósággal később kisétáltak a házból. Mindannyian nyugodtnak tűntek és kezet rázva Sonnyval – majd a kísérőjével is -, köszöntek el és sétáltak vissza az autóhoz. Niall csak intett egyet és az út túloldalára sietett, ahol az ő kocsija parkolt, a többiek pedig beszálltak a hátsó ülésre.

-Ezek mind olyanok, mintha egy karót döftek volna a seggükbe?- ezek voltak Louis első szavai, tekintetével pedig végigkövette, ahogy Sonny beszáll az autóba és elhajtanak.

-Remélem te meg se szólaltál odabent.- nevetett fejét ingatva Liam és beindította a motort.

-Minden rendben ment.- Harry hangja nyugtató volt és a szavai is ugyanazt bizonyították.

Louis felsóhajtva fintorgott, Zayn pedig azonnal rámordult.

-Inkább te vagy olyan, mintha az a karó már jó régóta ott lenne a seggedben!

-Oh, hát kösz Za-

-Elég legyen már!- kiáltotta el magát Harry, mire mindenki megrezzent. Liam mindkét kezét a kormányra tette és halkan motyogva meredt az útra, míg hátul végre lenyugodott a hangulat.

-Mit kért cserébe?- kérdezte kisebb csönd után Liam.

-Pénzt.- adta az egyszerű választ Harry.

-Egy valagravaló pénzt.- tette hozzá Zayn mögöttem.

-Honnan fogjátok rá megszerezni?- kérdeztem, kisebb aggodalommal a hangomban, fejemet pedig hátra fordítottam, hogy Harryre nézhessek.

-Vincenttől, természetesen.- vigyorodott el és nem tudtam mit tenni, az én arcomra is kiült a mosoly.

-Holnap este, nem halogathatjuk.- informálta Zayn Liamet, aki csak bólintott és a kormányt elfordítva bekanyarodott a következő utcába.

Még egy utolsó pillantást vetettem Harryre, hogy mennyire nyugodt volt, szinte már látta a kiutat ebből a zűrből, ami körülöttünk volt már hónapok óta – de én, ugyanakkor, nem tudtam figyelmen kívül hagyni az érzést, ami marokra szorította a gyomromat és megállás nélkül csak azt sugallta, hogy valami nincs rendben, vagy nem is lesz.

Sziasztok!

Szörnyen sajnálom, hogy nem a megígért időre hoztam a részt, de nem volt időm írni egészen tegnapig! Millió bocsánat, vagy talán még annál is több mindenkinek!

Ha valaki lemaradt volna róla, felkerült a Home első és második fejezete! Remélem a többségetek oda is szívesen jár majd olvasni!

A legnagyobb hírem pedig, hogy: jelölve lettem és a történet is a Blogger Award2015-ön! A szavazás holnap (aug. 14.-én) indul és szeretném, ha minél többen szavaznátok!

A jelölésért pedig hatalmas köszönet és ölelés Raquel-nek! :)

Ui.: kérlek, írd le a véleményed!

#Home prológus + két hét szünet

Sziasztok!

Felkerült a másik történetem prológusa, ha kíváncsiak vagytok, nézzetek be!

Ma éjjel pedig érkezik a Beautiful War következő fejezete, de sajnos utána két hétig nem leszek, mert nyaralni megyek! 
Nagyon-nagyon és még annál is jobban sajnálom, de már ma sem tudok részt hozni!

Legközelebb augusztus 9.-én várható új rész!

Effy x

Chapter 45

Másnap reggel egyedül ébredtem. Egy pillanatra azt hittem, hogy az előző este történtek csak egy rémálom részei voltak, amit aztán Harry szokatlan kedvessége és meglepő szavai váltottak fel.

De aztán, a bordáim közelében lappangó, apró sajgó érzés elárulta, hogy minden valóság volt. Az érzés tűrhetőbb volt és jólesően maradtam az ágyban, kihasználva a pillanatnyi nyugalom minden egyes másodpercét.

A lépcső felől halk lépteket hallottam és a másik oldalamra fordultam, a párna alá dugva kezem és feljebb húzva magamon a takarót. Harry halványan elmosolyodva pillantott rám, mikor felért a lépcsőn, kezében egy bögrét tartva.

-Jól vagy?- kérdezte halkan és egy másodpercre sem vette le rólam szemeit.

-Lehetnék jobban is.- viszonoztam mosolyát és még mindig rekedtes volt a hangom.

A mosoly egy szempillantás alatt eltűnt arcáról és fejét lehajtva jött az ágyhoz. A szélére ült, szorosan mellém és felém tartotta s gőzölgő bögrét.

Lassan, kimért mozdulatokkal ültem fel, megpróbálva elrejteni a fájdalmas grimaszokat, amik készültek kiülni az arcomra minden egyes pillanatban. Elvettem tőle a bögrét, miután elhelyezkedtem és aprót kortyoltam a forró kávéból.

-Liam hagyott itt neked fájdalomcsillapítót tegnap este, ha esetleg-

-Köszönöm.- vágtam a szavába, arcát tanulmányozva. Feszült volt és még engem is meglepett, hogy mennyire zavarban volt.

Kezét lassan, bizonytalanul tette a takaróra, ami a lábamat takarta és tekintete egy darabig elidőzött rajta. Lassan ittam a kávémat és próbáltam rájönni, hogy mégis mivel kezdjem.

Mert egyértelmű volt, hogy beszélnünk kell. 

A fejemben újra és újra lejátszottam, ahogy tegnap este szerelmet vallott nekem. Harry Styles, akinek hónapokkal ezelőtt még a közelében sem tudtam lenni, még egy percre sem, szerelmet vallott nekem. Nehéz szavak voltak és tudom, hogy kimondani még nehezebb volt. De annyi kérdést ébresztett fel bennem, hogy a fejem lassan belefájdult.

Gyáva módon azonban, nem ez volt az első, amire rákérdeztem.

-Mi lesz most?- kérdeztem félve, továbbra is őt tanulmányozva.

Egy ideig szótlanul ült, kezét lassan végigsimítva a takarón keresztül lábamon, majd végre az arcomra nézett. Komoly volt, de szemeiben még mindig láttam ugyanazokat a bizonytalan érzelmeket.

-Egy időre el kell tűnnöm.- felelte lassan és talán minden eddiginél nagyobb fájdalmat okoztak ezek a szavak, még több kérdést ugrasztva a meglévők mellé.

-Hova mész?- próbáltam leplezni, hogy a hangom megremegett, de azonnal közelebb csúszott hozzám, ahogy elhagyta a kérdés a számat.

-Bostonba.- mormolta, gondosan végigpásztázva arcomat.

Szótlanul ültem, rezdületlenül. Képtelen voltam felfogni.

-Vissza fogsz jönni?- sűrűn pislogtam és talán még én is későn jöttem rá, hogy azért, mert könnybe lábadtak a szemeim.

Minden amit eddig sikerült véghezvinniük, csak úgy elúszott a lejtőn tegnap este.

-Rose…- a hangja távolinak tűnt, szemeimet lesütöttem és a bögrét az éjjeliszekrényre raktam, továbbra is küszködve a könnyeimmel.- Hé, Rose…- puha, forró tenyerei arcomat közrefogták és fejemet maga felé fordította. Zöld szemei egyenesen az enyéimbe vájták magukat, mintha csak egyetlen pillantással akart volna rábírni, hogy végre szedjem össze magam.

-Vissza fogok jönni, rendben? Megígérem.- rezdületlenül állta pillantásomat.

Kezemet csuklójára tettem és lassan végigsimítottam a bőrén, közben erőtlenül bólintottam egyet.

-Túl sok ígéretet teszel ilyen kevés idő alatt.- mosolyodtam el keserűen.

Hitetlenkedve nevetett fel halkan, ujjaival végigsimítva a bőrömön.

-Ez is annak a része, hogy megvédelek.- mutatott rá, de én egyáltalán nem értettem vele egyet.

-Mikor mész?- kérdeztem, elterelve a beszélgetést.

-Ma éjjel.- válaszolta nehézkesen, elengedve arcomat és hátrébb húzódott. Idegesen hajába túrt és sóhajtott egyet.- Annyira sajnálom, Rose! Ha előbb ott lettem volna, vagy ha egyáltalán nem lettem volna ekkora pöcs a múltkor akkor ez az egész-

Hadarta, arcára tisztán kiült, hogy mindenért saját magát okolta, de a szavába vágtam, még saját magamat is meglepve.

-Szeretlek.- annyira szürreális volt, hogy csak úgy kimondtam. Mintha csak óvatlanul dobálóztam volna a legféltettebb gondolatommal, a titkommal, ami már hetek óta nyugtalanított és belakta minden gondolatomat és mozdulatomat. De most itt volt, a lehető legtökéletlenebb időben. De már nem bírtam tovább magamban tartani és egy részem, egy nagyobb részem rettegett a gondolattól, hogy soha többé nem látom viszont. Így aztán mi veszteni valóm marad?

Nem válaszolt, azonban egy pillanat alatt előttem volt és megcsókolt. A kezeim azonnal körbeölelték nyakát, még közelebb húzva magamhoz és reménykedtem benne, hogy ez a pillanat örökké tart.

-El kell mondanom valamit.- homlokát enyémnek döntötte hirtelen, szemeit lehunyva hagyta.

Meglepve pislogtam és ujjaim hajával babráltak, de még mielőtt folytathatta volna, hangos ajtócsapódás visszhangzott a házban, majd ismerős hangok csendültek fel a falak között.

-A legjobbkor.- mormolta ironikusan és felsóhajtva elhúzódott tőlem.- Lejössz? Vagy szeretnél pihenni?- kérdezte, aggódva.

-Egy pillanat és én is megyek.- bólintottam bizonytalanul és figyeltem, ahogy Harry felkel és lemegy a többiekhez.

Mély lélegzetet vettem miután eltűnt és még mindig próbáltam felfogni az elmúlt nap történéseit. Felkeltem az ágyból és a fürdőbe sétáltam, megpróbálva egy kicsit javítani a kinézetemen, de ahogy a tükörbe pillantottam, tudtam, hogy reménytelen a helyzet. A szemeim alatt lévő apró, ám bedagadt és lilás karikák semmi jót nem sejtettek és tudtam, hogy jobb, ha egy ideig kerülöm a galériát. Ha Lana ilyen állapotban látna, talán ő maga eredne Ivan után. Már csak a gondolatától is kirázott a hideg és rettegés töltött el, hogy talán nem ez volt vele az utolsó találkozásom.

A szám széle felszakadt, így már tudtam, hogy mitől szúrt és csípett, akárhányszor csak megmozdítottam az ajkaimat. Kezemmel megfogtam a pólóm alját – amit még Harry adott tegnap este -, de kisebb hezitálás után úgy döntöttem, hogy még jobb, ha nem nézek szembe azzal, hogy mit is művelt velem Ivan.

Megnyitottam a csapot és óvatosan megmostam az arcom jéghideg vízzel, hogy valamennyire felélénküljek, de a saját arcképem láttán kételkedtem benne, hogy valaha is elmosolyodok a jövőben.

Egy roncs lettem, kívül is és belül is egyaránt.

Miután elzártam a csapot és gondosan, kisebb fájdalom árán megtöröltem az arcomat úgy döntöttem, hogy lemegyek. Még ha úgy is éreztem, hogy jobb lenne egy sötét szobában kuksolnom, minthogy bárki is meglássa, mit művelt velem az a szörnyeteg.

Mindenki a konyhában volt, mikor leértem. Elsőnek Zayn vett észre és bár láttam, hogy a szemei egy pillanatra elkerekedtek, ügyesen leplezte szokásos mosolyával és ahogy a közelébe értem, megölelt.

-Annyira aggódtam érted.- mormolta és a fejem búbjára adott egy apró puszit, majd elengedett.

Louis és Niall halkan köszöntek, továbbra is az asztalnál ülve maradtak és Harryvel beszéltek. Zayn szorosan mellettem maradt, mindketten a pultnak dőlve álltunk és próbáltam követni a beszélgetésüket.

-Nem tudom, hogy jó ötlet e most meglépned.- ingatta a fejét Louis, mindkét kezével az asztalon támaszkodva, Harry arcára összpontosítva.

-Nem maradhatok a városban.- ellenkezett azonnal, tisztán látszott rajta, hogy még hallani sem akar arról, amit mondanak neki.

-Vincent meghúzta magát.- tapintott a lényegre Niall.

-A múltkori óta ezt csinálja.- vágott közbe Zayn, szem forgatva.

-És ez nem akadályozza meg abban, hogy az embereit utánam küldje.- ellenkezett továbbra is Harry.

-Kiütötted a legjobb emberét, haver. Szerintem kétszer átgondolja, mielőtt tényleg megtenné.- erősködött továbbra is Louis, engem teljesen meglepve.

Harry kiütötte Ivant?

-Gondolj bele, haver.- szólalt meg Niall.- Vincent emberei megcsappantak a bokszmeccs óta és a tegnap esti kihallgatása sem vetett rá valami jó fényt.- megrezzentem Niall szavai hallatán, de Zayn átkarolt és közelebb húzott magához, halványan elmosolyodva, mikor felnéztem rá.

-Ez őrültség.- rázta fejét Harry.

-Vincentnek már nincs akkora hatásköre, mint pár hónapja.- rántotta meg vállát Niall.- Brooklyn déli részén már alig vannak emberei és a környéken is kezdik egyre többen bedobni a törölközőt.

Egy ideig csend volt a konyhában, Louis várakozva figyelte Harryt, míg ő mélyen elmerült a gondolatai között. Az idegeimen táncolt a csönd és már csak attól boldogság töltött el, hogy Harry talán mégsem megy Bostonba. Még ha ez lett volna a legjobb megoldás mindközül, akkor sem örültem még a gondolatának sem, hogy elmegy.

-Tegyük fel, hogy maradok.- bólintott kimérten Harry és Louist utánozva ő is felkönyökölt az asztalra.- Mi a tervetek?- nézett végig mindenkin, viszont rajtam hosszasabban elidőzött a tekintete, mielőtt visszanézett volna Louisra.

-Amire már hónapok óta készülünk.- mosolyodott el szélesen Louis.- Végleg keresztbetenni annak a szemétnek.

Sziasztok!

Nagyon-nagyon és még annál is jobban sajnálom, hogy megvárattalak titeket, de remélem, hogy ez a fejezet azért kárpótolt titeket!

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki írt az előző fejezethez! Igyekszem a következőt a jövő hét közepén hozni!

Nem tudom, mindenki olvasta e az előző bejegyzést, de a jövő hónapban indul egy kisebb történetem (10-20 részesre tervezem). Home címmel fog futni és bár még nincs bejegyzés – csak egy trailer a történethez -, ha gondoljátok, kukkantsatok be!

Millió ölelés mindenkinek!

Ui.: kérlek, írd le a véleményed! x

#Valami készül...

Sziasztok! 

Hamarosan (várhatóan augusztus 10-én!!) nyílik egy új, rövidebb terjedelmű blogom.
Remélem, hogy sokan szeretni fogjátok, mint az elsőt és a mostanit is!
Csak, hogy azért valamilyen sejtésetek legyen, elhoztam nektek a trailert!
Remélem mindenkinek jól telik a nyara - és holnap végre hozom az új fejezetet!!

Chapter 44

Halk búgásra ébredtem. Az egész testemben éreztem, ahogy lüktet a fájdalom. Valami alig érezhetően rám nehezedett, de továbbra is ugyanúgy feküdtem. A szemeim lassacskán kinyíltak, a fejemben pulzáló fájdalom pedig még inkább erősödött.

A lappangó feszültségem alább hagyott, mikor tudatosult bennem, hogy már nem Vincent házában vagyok. Egy autó hátsó ülésén feküdtem, egy fekete szövetkabáttal betakarva. Hangokat hallottam, de eleinte képtelen voltam bármire is odafigyelni a fájdalmon kívül. Mindenütt éreztem és fogaimat összeszorítva próbáltam rájönni, mégis hogyan lehetne minél előbb csillapítani.

-Nem!... A picsába Liam, nem tudom!- egy ismerős, mély hang mordult fel a volánnál. Mély lélegzetet vettem és lassan összeraktam a képet magamban.

Egyre laposabbakat pislogtam, ahogy megpróbáltam Harry arcát nézni. Bal kezével erősen fogta a kormányt, míg másikkal füléhez tapasztotta a telefonját. Haja jórészt takarta arcát, de még így is tisztán kivehető volt ideges arckifejezése.

-Rendben, pár perc és ott vagyunk.- mélyet sóhajtott és higgadtabban válaszolt az előbbi kirohanásához képest. Telefonját kinyomta és az anyósülésre dobta, majd idegesen a hajába túrt és a visszapillantó tükörbe nézett. Tekintetünk azonnal összetalálkozott.

-A francba, Rose…- sóhajtott fel, megkönnyebbülten.- Csak még egy kicsit bírd ki. Ne aludj vissza, rendben?!- kétségbeesetten hadarta és aggódva hátrapillantott válla fölött.

Nem volt erőm válaszolni, így csak tovább figyeltem, ahogy vezet és szinte percenként a hajába túr. Mozdulatlanul feküdtem, lüktető fejjel, minden egyes pillanatban küzdve a testemben keresztüláramló fájdalommal.

A motor búgásának monoton hangja hirtelen abbamaradt és a kintről jövő, dühös dudaszók sem szóltak tovább. Biztosra vettem, hogy Harry vezetési technikája felért egy eszelős őrültével.

Ajtó nyitódást és csukódást hallottam, kulcsok zörgését és ismét ajtónyitódást, szemeim egyre tovább maradtak csukva, a fájdalom pedig kezdett egyre inkább az eszméletlenség határai felé sodorni.

Kezeket éreztem magam körül, meleg, gyengéd kezeket, amik óvatosan tartottak. Lépteket hallottam és hangos zihálást, ismerős kölni illat lengte be a levegőt körülöttem. Kezeim gyengén és remegve ölelték körbe Harry nyakát, ujjaim lazán kapaszkodtak tarkójánál hajába. Éreztem, ahogy mellkasa fel és le mozog, gyors ütemben, mintha csak futott volna, miközben engem tart a karjaiban. Aztán ismét, hangos zajjal kísérve nyílt ki egy ajtó.

Nem tudtam pontosan, hogy hol lehetünk. A szemeim résnyire voltak csak nyitva – már ha nyitva tartottam őket. A fény erős volt a lakásban, az autóban lévő sötétséghez képest.

-Mi történt vele?

-Ki csinálta ezt?

-Magánál van?- kérdések ezrei lengtek körbe, míg még mindig Harry karjaiban voltam. Éreztem minden egyes lépését és hallottam minden egyes mély, remegő lélegzetvételét.

-A kanapéra tedd!- utasította egy másik hang, felülkerekedve a többin.

Nem telt el sok idő, mikor éreztem, ahogy besüpped alattam a matrac, Harry kezei pedig továbbra is óvatosan fogtak, végül elengedtek.

-Rose, hallasz engem?- kérdezte ugyanaz a hang.

Halkan hümmögtem, szemeimet nehezen nyitottam fel. Liam arca közvetlenül előttem volt, kezeivel arcomat fogta és szemei újra és újra végigpásztázták arcomat.

-Meg kell, hogy vizsgáljalak, rendben?- kérdezte sürgetve, a kétségbeesettség apró jele az ő hangjában is ott volt.

Nem válaszoltam, csak lassan, hosszasan lehunytam szemeimet. Mozgolódást hallottam, és mikor ismét felnéztem, már Harry volt Liam helyén. Tenyerét alig érezhetően homlokomra simította, kisöpörve hajamat szemeimből és tekintete maga mellé vándorolt. Követtem pillantását, Liam az asztal szélén ült és Harryt figyelte.

Harry kimérten bólintott, Liam pedig feltűrte a pulóverem alját, az alatta lévő pólómmal együtt.

Harry szemei elkerekedtek, de rendezve arcvonásait nézett vissza szemeimbe.

-Szólj, ha fáj.- Liam hangja halk volt és gyengéd, a következő pillanatban pedig ujjai bordáimon pihentek.

A légzésem egyre hevesebb lett az egyre jobban növekvő fájdalomtól és rövidesen elért egy pontot, amitől szemeim elkerekedtek és hangosan felnyögtem fájdalmamban.

-Kórházba kell vinnünk!- szólalt fel egy hang, ami leginkább Zaynére hasonlított.

Félve pislogtam Harryre és el se mertem képzelni, hogy mit láthattak. Nem akartam tudni, hogy hogyan nézek ki.

Csak azt akartam, hogy valaki tüntesse el minden fájdalmam.

-Csak zúzódás.- válaszolta nyugodtan Liam, ujjaival végigtapogatva a részt, ahol fájt.

Egy egészen rövid pillanatra, ez a két szó megnyugtatott.

-Biztos vagy benne?- kérdezte egy újabb hang kételkedve.

-Igen. Pár hét, és meggyógyul, de pihennie kell.- válaszolta és éreztem, ahogy kezei kulcscsontomhoz tévedtek.- Nincs törése sehol, ez az egy szerencséje van. Viszont az arcát le kell tisztítani.

-Majd én megcsinálom.- nézett Harry Liamre.

Senki sem válaszolt, amit beleegyezésnek tekintettem. Harry ujjai gyengéden cirógatták homlokomat, ami ismét félig álomba ringatott.

-Hogy hoztad ki onnan?- kérdezte halkan Zayn.

-Csak láttam, hogy ott fekszik a földön és… Nem tudom, elborult az agyam, haver.- válaszolta Harry.

-Nagy szarban vagyunk.- állapította meg egy hang, ami leginkább Niallére hasonlított.

-Most ez érdekel a legkevésbé.- mordult fel nyersen Harry, ujjai megdermedtek homlokomon és bár szemeim csukva voltak, biztos voltam benne, hogy szemei gyilkolva meredtek barátjára.

-Szerintem ezt inkább holnap beszéljük meg.- nyugtatgatta őket Liam.

-Maradjon itt valamelyikünk?- kérdezte Zayn.

Nem hallottam választ, a matrac egyre jobban besüppedt alattam, a lüktető érzés pedig teljesen eltűnt megint.

Nem tudom, meddig lehettem így, meddig tarthatott az apró kis menedékem minden kínzó problémámtól távol. De tudtam, hogy nem tarthatott sokáig, mikor ismét karokat éreztem magam körül.

-Rose…- Harry mély hangja bírt rá egyedül, hogy szemeimet ismét kinyissam. A fény sokkal erősebb volt, mint eddig és nehezen szoktak hozzá szemeim. A fejem készült felrobbanni, és olyan érzésem volt, mintha a hátam és az oldalam bármelyik pillanatban ketté törhetett volna.

Harry a kád szélére ültetett, aminek a szélébe kezem remegve kapaszkodott meg, másik pedig rongyként lógott mellettem. Úgy éreztem, mintha semmi élet nem maradt volna a testemben. Csak az az átkozott fájdalom, amitől képes lettem volna bármi áron megszabadulni.

-Rose…- Harry csak a nevemet mormolta, előttem térdelve. Arca ezúttal nyugodt volt, szemei pedig meg-megcsillantak ahogy rám nézett. Nem szólt semmit, csak lassan, őrjítően lassan levette rólam a pulóveremet.

-Miért csináltad?- a hangom rekedtes volt és meggyötört, mintha hetek óta egy hang se hagyta volna el a torkomat.

Hezitálva, de lehúzta rólam a pólót is. Felszisszentem, ahogy ismét felemeltem kezeimet, a pólót a pulóverre rakta, ami a földön volt és tenyerei arcomra siklottak. Óvatosan simított végig arcomon ujjaival és mintha még ő maga sem tudta volna a választ a kérdésemre.

-Mert szeretlek.- suttogta és mélyen szemembe nézett.

A szívem hevesebben kezdett dobogni, míg én ugyanolyan megtörten ültem a kád szélén. Nem tudtam, mit higgyek vagy mondjak.

-Harry…

-Segítek lezuhanyozni, rendben?- kérdezte, mintha amit az előbb mondott, meg se történt volna.

Erőtlenül bólintottam egyet és kigombolta a nadrágomat, amit aztán lehúzott rólam. Szemei végigvándoroltak a testemen, minden egyes zúzódást és foltot megfigyelve. Én nem mozdultam, nem néztem egy másodpercnél se tovább magamra – csak az arcát figyeltem, ahogy minden egyes gondolat és érzelem észrevehetően végigsuhan rajta.

Kezeit két oldalamra tette, kérdőn pillantva rám. Egy újabb bólintás után kigombolta a melltartómat és a ruhakupac tetejére tette, szemeim kezére tévedtek. Mindkét ökle véres volt és sebes, a lila leghalványabb árnyalata pedig kezdett rajta feltűnni. Még magamat is megleptem a hirtelen mozdulattal, ahogy kezét megfogtam és magam elé húztam, ujjaimmal óvatosan végigsimítva sebein.

-Ne aggódj miatta, oké?- kérdezte halkan, tekintetem után kutatva.

Annyi mindent éreztem és képtelen voltam mindezzel elbírni egymagam. Annyi kérdés akart feltörni a gondolataim között – ami jelenleg teljesen lebénult, egyedül csak a zsibbasztó érzésre koncentrálva a testemben.

-Csak rólad kérdeztek.- mormoltam kétségbeesetten és éreztem, ahogy a könnyeim készülnek feltörni.- Nem mondtam nekik semmit. De amikor…- a hangom elcsuklott és halk sírásba kezdtem. Nem tudtam ennél tovább tartani magam.

-Sshh, Rose.- arcomat kezei közé vette és maga felé fordított, alig pár centiméter választott el minket egymástól.- Minden rendben lesz. Megoldunk mindent, oké?- nyugtatgatott arcomat fürkészve.

Hinni akartam neki. Elakartam felejteni, hogy mennyire megbántott, hogy még ennél is hatalmasabb fájdalmat okozott nekem. Mert annyira, de annyira szerettem őt, hogy még magamnak is képtelen voltam bevallani.

És pontosan ezért, hittem neki.

Kezeim lassan nyúltak pólójához és bár fájt minden egyes mozdulatom, lehúztam róla. Hajába túrt és egy pillanatra sem hagyta el pillantásomat, míg felállt és levette nadrágját, alsónadrágjával együtt. Óvatosan nyúlt felém, ahogy egész este, mióta csak kinyitottam szemeimet autójának hátsó ülésén és segített felállni. Segített levenni rólam minden maradék ruhadarabot és megnyitotta a zuhanyt.

A víz langyos volt, a hátamnak csapódott, mikor mindketten beálltunk a kádba. Harry velem szemben állt, és a tusfürdőért nyúlt.

Mintha csak egy porcelán baba lettem volna, úgy segített megmosakodni. Minden egyes érintése gyengéd volt, mintha csak a képzeletem játszott volna velem, hogy valóban hozzám ért. Kezeimmel vállaiba kapaszkodtam és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy a víz egyre inkább kezd vöröses árnyalatú lenni, ahogy lemosta az arcomat.

Egy idő után már csak mozdulatlanul álltunk a víz alatt, kezei derekamon pihentek, míg én nyakába kapaszkodva próbáltam tartani magam.

-Sajnálom.- suttogta, homlokát enyémnek döntve, lehunyt szemekkel.- Mindent.

Ujjaimmal hajába túrtam és nagyot nyeltem, továbbra is nehezen tartva magam remegő lábaimon.

Kezeit végigsimította oldalamon, majd vállaimon, nyakamon és végül mindkét keze ismét arcomon pihent, hüvelykujjával leheletnyit végigsimítva bőrömön.

-Nem hagyom többet, hogy bajod essen, ígérem.- tekintete a vesémig hatolt és lassan felém hajolt, majd megcsókolt.

És én hittem neki.

Sziasztok!

Hát… remélem tetszett az előző fejezet folytatása de még sok-sok megbeszélni való maradt Harry és Rose számára.

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki írt az előző fejezethez!

Ui.: kérlek, írd le a véleményed! x

Chapter 43

Másodszor találtam magam ugyanabban a feszült helyzetben, kósza három hónapon belül. Az út ismerős volt, talán soha nem is fogom elfelejteni.

Nem mertem Ivanra nézni. Az egész testem lebénult a félelemtől és a gondolataim akkora sebességgel váltották egyiket a másik után, hogy nem tudtam még magammal se tartani az iramot. Annyi biztos volt, hogy ha lehunytam a szemem, még mindig Leon élettelen testét láttam és Ivant, ahogy szépen lassan hajtja vissza ingjének ujját.

Megkönnyebbültem, mikor megálltunk és a motor sem búgott tovább. Tudtam, hogy ugyanúgy kellett volna tartanom az elkövetkezendő percektől, de már a gondolat is elég volt, hogy nem kell Ivannal kettesben töltenem több időt – majdhogynem magamtól indultam el Vincent házába.

-Nem hívhatsz senkit amíg odabent leszünk.- a hangja erős volt és határozott, a nézése pedig még jobban belém fagyasztotta a vért. A kocsi ajtajánál állt, amit egy laza mozdulattal kinyitott és türelmetlenül várta, hogy végre kiszálljak.

Nem válaszoltam semmit, csak lesütött szemekkel szálltam ki az autóból. Az ajtó hangosat csapódott utána, és lépteinek hangja visszhangzott a kihalt utcában. Karomnál fogva ragadott meg és húzott maga után. Ivan volt az utóbbi hónapokban az első, akivel nem kezdtem azon nyomban kiabálni. Még lélegezni se mertem a közelében, felbosszantani pedig végképp nem akartam.

Egy ütött-kopott rongybabának éreztem magam, míg maga után húzott keresztül a járdán, majd be a házba, ahova soha többé nem akartam betenni a lábam. Mintha nem teltek volna el hetek azóta, hogy utoljára itt jártam. Minden ugyanolyan gusztustalan volt és meghökkentő, mint legelső alkalommal. A férfiak és a nők arcát egy pillanatra sem tudtam volna megjegyezni – ahogy feléjük vezettem tekintetem már másfelé is pillantottam. Nem akartam, hogy az utolsó alkalom után bármi más is az emlékezetembe vésődjön erről a helyről.

Ez alkalommal egy teljesen másik szobába vezetett Ivan. A falak sötétek voltak és a köztük terjengő füst összeszorította az ember torkát, a mellé társuló szag pedig savként marta az orromat. Két hosszú, fekete bőrkanapé foglalt helyet a szoba közepén egymással szemben, kétoldalt egy-egy fotellal. Egy hatalmas, üvegasztal húzódott végig közöttük, amin ezüst tálca hevert, rajta hófehér porokkal, szép vékony csíkokra kihúzva. A falakon értelmezhetetlen festmények voltak, a polcok rogyásig voltak pakolva papírokkal, mappákkal, különböző fém dobozokkal.

A kanapén Vincent ült, azzal a tipikus önelégült vigyorral az arcán, nem messze tőle pedig az egyik fotelban Dale szívott ráérősen. A szívem hatalmasat dobbant és utána, mintha nem is vert volna többet. A kezeim remegni kezdtek és rongyként lógtak mellettem, miután Ivan eleresztett. Az ajtót becsukta mögöttünk, kizárva ezzel minden zajt, ami a házban volt. Csak a csend maradt.

-Rose, kérlek ülj le!- Vincent előredőlt és kezével magával szembe mutatott, az érintetlen kanapéra. Ivan lassan sétálni kezdett a szobában, Dale mély slukkjai pedig tisztán hallhatóak voltak.

Vincent várakozva nézett velem farkasszemet, én pedig lassacskán lépésre bírtam a lábaimat. Mindenem remegett, míg megtettem azt a pár lépést és leültem. Mereven tartottam magam, kezeim combjaimon pihentek és kerültem Dale pillantásait, amiket szinte már éreztem a bőrömön.

Ivan, mint egy keselyű, csak körbe-körbe mászkált a szobában, bennem egyre inkább csak fokozva a feszültséget.

-Mit keresek itt megint?- kérdeztem, meglepően ridegen és határozottan, holott belül egyáltalán nem ez volt az érzésem.

Vincent halkan felnevetett és mintha Dale felől is hallottam volna egy apróbb horkantást.

-Meglep ez a kérdésed.- válaszolta kisebb ámulattal arcán Vincent.- Azt hittem okos lány vagy te, és magadtól is rájössz mostanra.

Mozdulatlanul álltam a tekintetét és belegondoltam, hogy jó ötlet lenne e most a szótlanságot választani.

Csak sajnos ez sosem volt az erősségem.

-Éppen ezért kérdeztem.- feleltem végül, kisebb gúnnyal vegyítve.

Ismét felnevettek, ami ezúttal jóval rövidebb ideig tartott.

-Lehet, hogy az unokatestvéremet át tudod verni, Rose. De teljes őszinteséggel ajánlom, hogy velem ne baszakodj.- állta a pillantásomat és a hangja fenyegető volt és rideg.

Körmeimet tenyerembe véstem és próbáltam legyűrni az egyre jobban növekvő félelmet magamban. Szemem sarkából láttam, hogy Ivan leterítette a fotel támlájára kabátját, majd tovább kőrözött lassú léptekkel körülöttünk.

-És most kérdezni foglak, te pedig válaszolsz nekem.- kényelmesen hátradőlt, tekintete egy pillanatra sem tévedt másfelé.

-Ez baromság!- csendült fel Dale hangja.- Miből gondolod, hogy őszintén válaszolni fog?- horkant fel és elnyomta a csikket, majd ugyanúgy visszasüppedt a foteljába.

-Mert kezd nyilvánvalóvá válni, hogy ha Stylesról van szó, mindent megtesz.- vágta rá szélesen elmosolyodva.

Ettől a pillanattól fogva a félelmem átváltott rettegésbe. Velőt rázó, izzadságot megfagyasztó, elviselhetetlen fájdalmat okozó rettegésbe.

-Rosszul gondolod.- sziszegtem fogaim között, szemeim már égtek a Vincent felé irányuló undoromtól és gyűlöletemtől.

-Ezt a hazugságodat elnézem, az összes többi eddigivel együtt.- legyintett kezével és ismét előre dőlt, mindkét könyökével combjain megtámaszkodva.- Hidd el, jobban jársz ha ez volt az utolsó. Styles lopott tőlem?- kérdezte hirtelen.

Meglepve pislogtam vissza rá.

-Nem.- feleltem egyszerűen.

-Styles hívta rám a rendőröket?- kérdezte ismét, higgadtan.

-Nem.- vágtam rá egyből. Nem fogok ilyen könnyen megtörni neki.

-Te voltál a besúgó?- a szemeim egy alig észlelhető pillanatra elkerekedtek és a szívem tízszer olyan gyorsan kezdett el verni.

-Nem.- próbáltam ugyanolyan határozottan válaszolni, mint eddig, de még én is tudtam, hogy a megengedettnél tovább hezitáltam.

Vincent válla fölött intett Ivannak kezével, aki időközben szépen komótosan feltűrte ingjének ujjait.

-Ivan.- Vincent hangja már majdhogynem olyan sima volt, mint a selyem és ilyen nyugodt mosolyt még sosem láttam senki arcán ezelőtt. Aztán Ivan, az utóbbi percekben használt lassú, kimért lépteit meggyorsította és mögöttem termett.

Egy hangos, fájdalmas sikoly hagyta el a torkomat, mikor ujjaival hajamba túrt és ökölbe szorítva kezét markolt bele, majd hajamnál fogva húzott magával. Kezét durván derekamra tette, hogy ne essek a földre, míg amivel a hajamat szorította szintén gondoskodott róla, hogy arcom egy pillanatra se nézzen a padlóra. Mindvégig Vincent hűvös tekintete volt az egyetlen, amit láttam. Lábaimmal hiába kezdtem rúgkapálni, minden erőfeszítésem felesleges próbálkozás volt, majd lábaim végül földet értek a kanapé mögött pár lépéssel. A bőröm fájt és biztos voltam benne, hogy Ivan marka tele lesz a hajammal, ha egyszer elenged.

-Még egy esélyed van, Rose, hogy jól válaszolj.- szólalt meg Vincent higgadtan.- Te voltál a besúgó?- ezúttal hangosan és nyomatékosabban kérdezte, Ivan rántott egyet hajamon, amitől egy fájdalmas nyöszörgés hagyta el a számat és szemeim könnybe lábadtak.

-Nem én voltam.- hazudtam ismét, remegő hangon.

Vincent alig láthatóan bólintott egyet és Ivan eleresztette a hajamat, de ahogy elmúlt a szorító fájdalom fejbőrömön, Ivan magával szembe fordított és hatalmas, elviselhetetlen fájdalom nyilallt végig az arcomon. A testem automatikusan kezdett dőlni az ütés erejétől, de Ivan kezei elkaptak és két karomnál fogva szorítottak. Akárhányszor csak a bőrömhöz ért fájt, egyre jobban fájt.

Vincent felkelt a kanapéról időközben és pár lépésnyire volt tőlünk, nyugodtan nekidőlve a fotel támlájának nézett engem, ahogy Ivan egyetlen ütése elvette minden életerőmet.

-Nem hiszem, hogy tisztában vagy a helyzet komolyságával, Rose.- ingatta fejét Vincent, miközben Dale, ugyanolyan közönségesen csak ült a fotelban. Egy pillanatra sem hazudtolta meg a róla meglévő elképzeléseimet.

-Ez a módszeretek? Összeveritek a nőket, ha kell valami?- kérdeztem továbbra is remegő, megvető hangon.- Tőlem nem fogtok megtudni semmit!- emeltem fel a hangom, bár az erőm alig engedte és egy undorodó fintorral néztem Vincentre.

-Ivan.- továbbra is mosolygott, majd ahogy elhagyta Ivan neve a száját, ezúttal az orromban éreztem nyilalló, de egyben forró fájdalmat. Ezúttal a földre estem, fejemet a padlóba vertem és soha nem is akartam onnan többé felkelni.

Remegő ujjaimat orrom elé tettem, és abban a pillanatban csupa vér lettem. Az egész fejem lüktetett a fájdalomtól, a testem pedig jóval gyengébb lett. Ivan karomnál fogva rántott fel a fölről, keze volt az egyetlen biztos támasz, amitől nem estem össze. Még.

-Te hoztad ki a börtönből?- kérdezte Vincent türelmetlenül, növekvő irritáltsággal hangjában.

-Fogalmam sincs, hogy ki hozta ki őt!- válaszoltam hangosan, valószínűleg az egyetlen igazságot, ami ma este elhagyta a számat.

Ivan ökle ezúttal a bordáim közé ütött. A levegő bennem rekedt egy pillanatra és automatikusan görnyedtem össze, majd térdre rogytam, kezeimmel védekezve körbeölelve magamat, a könnyeim pedig csendben követték egymást végig arcomon.

-Még.- Vincent hangja halk volt, ahogy Ivanhoz beszélt.- Törd meg jobban, ennyitől nem fog beszélni.- tette hozzá és egy utolsó, hűvös pillantást vetett rám, mielőtt ismét a kanapéhoz sétált és leült.

Ivan megint megragadott és felrángatott a földről, ujjai olyan szorosan markoltak, hogy kezeimen biztos nyomot hagytak. Jobb kezét elhúzta tőlem és ökölbe szorította, a gyomrom pedig azonnal összeszorult, ahogy a következő pillanatra gondoltam.

-Ne, kérlek ne!- sikítottam, ökle pedig ismét a földre taszított.

Tenyereimet remegve tapasztottam a padlóra és próbáltam elhúzni magam előle, de teljesen sikertelenül. Lábaimnál fogva visszarántott és ismét fájdalmat éreztem a bordáimnál, majd az arcomon, és ez így ment váltakozva, mígnem a fájdalom az egész testemben pulzált.

És mikor már úgy éreztem, hogy a bőrömön egy ép folt sem maradt és hogy a csontjaimat egytől egyig darabokra zúzta az öklével, lehunytam a szemeimet.

És a fájdalom, még ha csak ideiglenesen is, de megszűnt és felváltotta a teljes sötétség, ami ellepett mindent.

Sziasztok!

Mivel nem feküdtem le aludni, ezért nálam még mindig vasárnap van! :D Szóval számomra nem csúszott semennyit a rész. :D

Remélem, tetszett nektek a rész, nem volt valami könnyű megírni, szinte már nekem is fájt és van egy olyan érzésem, hogy nektek se volt könnyű végig olvasni.

Amint tudom, hozom az új részt a héten, addig is…

kérlek, írd le a véleményed! xx

Chapter 42

Harry szemszöge

A füst marta a szemem, de egy másodpercre sem fordult meg a fejemben, hogy lehúzzam a kocsi ablakát. Minden egyes slukkal közelebb kerültem ahhoz, hogy elfelejtsek mindent – még ha csak pár órára is – és a levegőben terjengő füst csak még inkább gondoskodott róla, hogy még utána is egy darabig ebben az állapotban maradjak.

Mert kilenc nap telt el. Kilenc kibaszott nap telt el Rose nélkül és még én sem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz nélküle. Az én önző hibámból történt és tudtam, hogy lehetetlen lenne már bármit is visszacsinálni.

Hiányzik a nevetése. Milyen undorító, nyálas dolog ez? Hogy hiányozhat bárkinek is valaki más nevetése? Röhejes és egyben borzasztóan szánalmas is. De nem csak a nevetése az, ami hiányzik és ez a legidegtépőbb az egészben. A rádióm öt napja nem működik, mert még arról is Rose jutott eszembe és az első, legkézenfekvőbb reakcióm egy hatalmas ütés volt, amitől azóta lehetetlen még bekapcsolni is. Hiányzik, hogy mindig ugyanazokat a Rolling Stones számokat énekelje, még akkor is, ha ezerszer rászólok, hogy fejezze be. Hiányzik az az apró festékfolt, amit mindig ott felejtett a nyakán és még ő sem tudta, hogy került oda. Hiányzik, hogy a haját mindig kiengedi még akkor is, ha idegesíti őt – de én imádom. Hiányzik, hogy sosem ért velem egyet és hogy hihetetlenül makacs. De még mennyire, de mennyire hihetetlenül makacs. A fenébe, még az is hiányzik, hogy mellettem alszik el.

Elcseszett voltam, minden létező formában.

Résnyire lehúztam az ablakot és kidobtam a cigit, majd szemeimet lehunyva dőltem hátra és vártam, hogy egyszeriben minden elmúljon körülöttem. De semmi sem tarthat örökké.

Valaki a tenyerével kezdte ütni az ablakomat, a szemeim kipattantak és hangosan káromkodni kezdtem.

-Gyerünk Fürtös, már vagy fél órája itt kinn vagy.- türelmetlenkedett Bess.

Szemeibe néztem, amik már-már feketék voltak. Halványan elmosolyodott és abbahagyta az ablakomon a dörömbölést. Türelmetlenül kopogtatta cipőjének sarkát, amitől még elviselhetetlenebb lett már most a társasága.

Pár napja még talán könyörögtem is volna a társaságáért, bármit megtettem volna, hogy terelje el a figyelmem pár órára. Csak egy egyszerű dugás lett volna. Ha megtudtam volna tenni. A természetellenesen egyenes, festett szőke haja semmi volt Rose göndör, néha kifejezetten kócos barna hajához képest és Bess szemei alatt a lefolyt szemfesték sem volt mondható egész művészinek.

-Menj a dolgodra, Bess! És már vagy százszor elmondtam, hogy ne hívj így.- kiszálltam az autóból és elsétáltam mellette. Cipője hangosan kopogott mögöttem a betonon.

-A barátaid még fizetnének is, Styles!- a hangja már nevetségesen kétségbeesett volt, mikor utánam kiabált.

-Akkor mit keresel még mindig itt?- kérdeztem hátra sem fordulva, a valódi érdeklődés legkisebb jelét sem mutatva. Vele könnyen ment, természetesen. Rosezal szemben viszont minden erőmre szükségem volt és temérdeknyi alkoholra. Már magam sem tudom, mikor voltam utoljára teljesen józan.

Kezei kígyóként kúsztak végig hátamon, majd ahogy lassan elém sétált mellkasomra simította őket. Ujjai végigtáncoltak felsőtestemen egészen a nyakamig, másik kezével pedig tarkómnál hajamba túrt.

-Mert téged akarlak.- nézett szemeimbe, majd megcsókolta a nyakam.- És tudom, hogy te is akarsz engem.- suttogta bőrömhöz, majd még egyszer megcsókolta a nyakam, de csuklóinál fogva húztam el magamtól.

-Jobban jársz, ha inkább megkeresel valakit a bőkezű barátaim közül.- egyenesen szemeibe néztem, amik apránként, szavaim súlyainak hatására megteltek haraggal. Sértetten nézett, kezeit pedig eleresztettem és többet felé se pillantva mentem be az épületbe.

-Hello Paul.- paskoltam vállon az állandó kidobót. Csak biccentett egyet és én már tovább is sétáltam.

Niall és Louis a pókerasztaloknál időztek egész este, míg én a bárpultot támasztottam és elkerültem Bess hívogató pillantásait, velük együtt hagytam, hogy az alkohol kitörölje a fejemből Rose hangját. De természetesen nem segített és így kerültem ki az autóba egy cigivel. Állandóan menekültem, csak még én sem ébredtem rá, hogy saját magam elől nehezen futok el.

-Hé, haver! Ki tudnál segíteni?- körülbelül velem egyidős lehetett, aki megállított a bárpult felé vezető utamon. A bőre hófehér volt, szemei körül rózsaszínes árnyalatú – mintha egy éjszakán keresztül csak dörzsölte volna. Szemei bevéreztek és halántékán apró izzadságcseppek gyöngyöztek, de a vastag, kapucnis pulóverét – ami valószínűleg eltakarta az összeesett testét – nem vette le.

Egy ilyen tagnál elgondolkodtató volt, hogy tud e egyáltalán fizetni. Nagyon ritkán adhattunk hitelt bárkinek is és kételkedtem benne, hogy pont őt szánná meg bárki is pár napnyi haladékkal. Kétesélyes volt a helyzetem, de jelenleg ez volt a legkisebb gondom.

-Persze.- vontam vállat.- Mit akarsz?- kérdeztem jóval halkabban és az egyik kevésbé szem előtt lévő asztalhoz mentünk. A múltkori razzia után senki sem tudta, hogy mire lehet számítani.

Még én sem.

-Crack, tabi, heroin… amid van.- hangosan szipogott és fejét oldalra fordította, szemei újra és újra jártak körbe körülöttünk kétségbeesetten.

A zsebembe nyúltam az utolsó zacskó heroinért, ami nálam volt. Kételkedve néztem rá, hiába kezdett egyre inkább megütni a fű és az alkohol.

-Van pénzed?- kérdeztem, továbbra is kételkedve.

Egy köteg pénzt húzott ki pulóverének zsebéből és ismét szipogott egyet, lábai folyamatosan topogtak. A lehető leggyorsabban és legészrevétlenebbül cseréltünk.

-Kösz, haver.- bólintott és ismét körbenézett, majd a mosdó felé sietett.

Biztos voltam benne, hogy azonnal felszívja. Húsz perc és ez a nyomasztó alak már le se szarja, hogy mi történik körülötte. Mázlista barom.

Kikértem a bárpultnál egy pohár whiskyt és leültem az asztalhoz, ahol a pasassal üzleteltem. Tökéletes hely volt, senki számára sem voltam szem előtt.

Telefonomat az asztalra tettem, bár ma már hiába fogadtam volna a hívásokat. Mindenem elfogyott és a maradék füvet magamnak szántam. Tudtam, hogy még hasznát fogom venni és ahogy érzem, előbb mint utóbb. A mostani elég gyenge volt, az emberek egyre ritkábban keresték és azt mondták, majd a következőnél szóljunk.

Szinte egyszerre döntöttem le az egész pohárral, és kikértem a következőt. Felkönyököltem az asztalra és kinyomtam egyből az egyik bejövő hívásomat. Tudtam miért hívott, és egyáltalán nem volt kedvem vele elcsevegni. Majd talál mást, végül is nagy városban élünk.

Felsóhajtottam és megnyitottam a névjegyeket a telefonomban, legörgetve és utána négy betűt bámulva, mintha csak azok váltanának meg engem és tisztítanák ki a fejem a napok óta tartó bódulatból.

Rose.

Már vagy milliószor elterveztem magamban, hogy elmegyek Roberthez és megmondom neki, hogy dugja fel a pénzét magának, az összes befolyásos ismerőse segítségével együtt. Egyedül csak a lányát akartam, üzletek ide vagy oda. De aztán, minden egyes elhatározásomnak a végén rádöbbentem, hogy ha megtudná az igazságot az apjával való üzleteimről, egy életre megutálna. Ezért jobbnak láttam, hogy gondoskodok róla, hogy ez mindenképp bekövetkezzen. Próbáltam megóvni az életemtől, ami idővel bajba sodorta volna és pont ezért, minden egyes alkalommal lezártam a telefonomat és megálltam, hogy felhívjam.

Még ha bele is pusztultam, miatta tettem mindent.

A következő adag whiskymet is egy szempillantás alatt leküldtem, remélve, hogy azonnal elmossa a gondolataimat. Nem segített semmit azonban az érzékeim eltompításán kívül.

Bess fel és alá riszálta magát, néha hosszú és sértett pillantásokat vetve felém, amik után még inkább ringott a csípője. Nevetséges volt, hogy még így is azt hitte, hogy érdekel.

Hajamba túrtam és felkeltem az asztaltól, telefonomat farzsebembe csúsztattam. A pult mellett elsátálva a csaposnak adtam egy ötvenest és a póker asztalok felé indultam, megnézni, hogy Niall és Louis nyertek e már valamennyit.

-Nocsak, nocsak! Bessnek sikerült előcsalogatnia végül.- vigyorgott Shawn, mikor megpillantott az asztal mellett állva.

-Legközelebb ne mondd el neki, hova mentem.- vágtam rá durvábban, de ő ugyanúgy vigyorgott és a lapjaira meredt.- Kell valakinek egy fuvar? Én lelépek.- Niall és Louis szinte szinkronban ingatták fejüket.

-Máris?- Archie tettetett duzzogással meredt rám, az asztal körül ülőkből nevetést kiváltva.

-Ja, kifogytam.- vontam vállat és zsebre dugtam kezeimet, figyelve, ahogy emelik a téteket.

-Akkor itt az idő a szórakozáshoz!- kiabált Shawn, még biztosabbá téve, hogy teljesen be van állva. Nem mintha a látványa ne lenne elég bizonyíték.

-Passzolom.- ingattam fejem.

-Fogj egy taxit, egész nap ittál.- mondta Louis, fel sem nézve a lapjaiból.

-Megleszek, de azért kösz.- válaszoltam, a tervezettnél jóval gúnyosabban. Louis felpillantott, kérdőn nézett rám, de Niall megtörte a kellemetlen pillanatot.

-Tudjuk, haver. De minden nap készre vágod magad, gondoltuk lehetnél kicsit óvatosabb.

-Oké, úgy lesz.- sóhajtottam fel és miután a többséggel lekezeltem, otthagytam őket.

Paul megint nem volt bőbeszédű, mikor elköszöntem tőle és legszívesebben ordítani tudtam volna, mikor kiértem a hűvös levegőre. Minden tetves napom ugyanígy végződött és már rosszul voltam saját magamtól. Des is rosszul lett volna tőlem, tudom.

Bevágtam a kocsi ajtaját és homlokomat a kormánynak döntöttem, mély lélegzeteket véve, megpróbálva mindent, komolyan mindent kiverni a fejemből. Mennyivel egyszerűbb lenne az emberek élete, ha nem tudnák kínozni önmagukat gondolatokkal. Nem lennének szavak, gondolatok, emlékképek.

A francba. Talán egy kis időre tényleg le kéne állnom a fűvel.

A telefonom csörögni kezdett, és felkészülve arra, hogy azonnal kinyomom, előhúztam a zsebemből, de legnagyobb meglepetésemre Zayn keresett. Felvettem és a fülemhez emeltem a telefont.

-Veled van?- fojtotta belém a szót azonnal. Valami gáz volt, hallatszott a hangján.

-Mi? Kicsoda?- értetlenkedtem és fejemet hátradöntöttem, szemeimet pedig lehunytam.

-Rose.- épphogy lecsukódtak szemeim, azonnal ki is pattantak.- Órákkal ezelőtt haza kellett volna érnie. Nem érem utol sehol.- hadarta.

-Hol vagy?- kérdeztem, legalább százszor gyorsabb pulzussal – legalábbis így éreztem.

-Benézek néhány helyre, ahol néha elidőzik, de nem tudom… Valami nem stimmel nekem.

Én viszont tudtam, hogy hol kell keresni. Éreztem, és az életemet fel mertem volna tenni erre a megérzésre.

-Oké, én Vincenthez megyek.

Sziasztok!

Ne haragudjatok, hogy késtem!!! (de fantasztikus hétvégém volt és igen, IGEN megvan az érettségim!) A héten beleadok mindent még plusz egy vasárnapi frissbe! :)

Hatalmas köszönettel tartozok nektek még, ugyanis a történetem harmadik helyezést ért el a múltkori szavazáson, amit tényleg csakis nektek köszönhetek!

Imádlak titeket, mint mindig :)

Remélem tetszett a fejezet!

Ui.: Kérlek, írd le a véleményed! xx