Chapter 45

Másnap reggel egyedül ébredtem. Egy pillanatra azt hittem, hogy az előző este történtek csak egy rémálom részei voltak, amit aztán Harry szokatlan kedvessége és meglepő szavai váltottak fel.

De aztán, a bordáim közelében lappangó, apró sajgó érzés elárulta, hogy minden valóság volt. Az érzés tűrhetőbb volt és jólesően maradtam az ágyban, kihasználva a pillanatnyi nyugalom minden egyes másodpercét.

A lépcső felől halk lépteket hallottam és a másik oldalamra fordultam, a párna alá dugva kezem és feljebb húzva magamon a takarót. Harry halványan elmosolyodva pillantott rám, mikor felért a lépcsőn, kezében egy bögrét tartva.

-Jól vagy?- kérdezte halkan és egy másodpercre sem vette le rólam szemeit.

-Lehetnék jobban is.- viszonoztam mosolyát és még mindig rekedtes volt a hangom.

A mosoly egy szempillantás alatt eltűnt arcáról és fejét lehajtva jött az ágyhoz. A szélére ült, szorosan mellém és felém tartotta s gőzölgő bögrét.

Lassan, kimért mozdulatokkal ültem fel, megpróbálva elrejteni a fájdalmas grimaszokat, amik készültek kiülni az arcomra minden egyes pillanatban. Elvettem tőle a bögrét, miután elhelyezkedtem és aprót kortyoltam a forró kávéból.

-Liam hagyott itt neked fájdalomcsillapítót tegnap este, ha esetleg-

-Köszönöm.- vágtam a szavába, arcát tanulmányozva. Feszült volt és még engem is meglepett, hogy mennyire zavarban volt.

Kezét lassan, bizonytalanul tette a takaróra, ami a lábamat takarta és tekintete egy darabig elidőzött rajta. Lassan ittam a kávémat és próbáltam rájönni, hogy mégis mivel kezdjem.

Mert egyértelmű volt, hogy beszélnünk kell. 

A fejemben újra és újra lejátszottam, ahogy tegnap este szerelmet vallott nekem. Harry Styles, akinek hónapokkal ezelőtt még a közelében sem tudtam lenni, még egy percre sem, szerelmet vallott nekem. Nehéz szavak voltak és tudom, hogy kimondani még nehezebb volt. De annyi kérdést ébresztett fel bennem, hogy a fejem lassan belefájdult.

Gyáva módon azonban, nem ez volt az első, amire rákérdeztem.

-Mi lesz most?- kérdeztem félve, továbbra is őt tanulmányozva.

Egy ideig szótlanul ült, kezét lassan végigsimítva a takarón keresztül lábamon, majd végre az arcomra nézett. Komoly volt, de szemeiben még mindig láttam ugyanazokat a bizonytalan érzelmeket.

-Egy időre el kell tűnnöm.- felelte lassan és talán minden eddiginél nagyobb fájdalmat okoztak ezek a szavak, még több kérdést ugrasztva a meglévők mellé.

-Hova mész?- próbáltam leplezni, hogy a hangom megremegett, de azonnal közelebb csúszott hozzám, ahogy elhagyta a kérdés a számat.

-Bostonba.- mormolta, gondosan végigpásztázva arcomat.

Szótlanul ültem, rezdületlenül. Képtelen voltam felfogni.

-Vissza fogsz jönni?- sűrűn pislogtam és talán még én is későn jöttem rá, hogy azért, mert könnybe lábadtak a szemeim.

Minden amit eddig sikerült véghezvinniük, csak úgy elúszott a lejtőn tegnap este.

-Rose…- a hangja távolinak tűnt, szemeimet lesütöttem és a bögrét az éjjeliszekrényre raktam, továbbra is küszködve a könnyeimmel.- Hé, Rose…- puha, forró tenyerei arcomat közrefogták és fejemet maga felé fordította. Zöld szemei egyenesen az enyéimbe vájták magukat, mintha csak egyetlen pillantással akart volna rábírni, hogy végre szedjem össze magam.

-Vissza fogok jönni, rendben? Megígérem.- rezdületlenül állta pillantásomat.

Kezemet csuklójára tettem és lassan végigsimítottam a bőrén, közben erőtlenül bólintottam egyet.

-Túl sok ígéretet teszel ilyen kevés idő alatt.- mosolyodtam el keserűen.

Hitetlenkedve nevetett fel halkan, ujjaival végigsimítva a bőrömön.

-Ez is annak a része, hogy megvédelek.- mutatott rá, de én egyáltalán nem értettem vele egyet.

-Mikor mész?- kérdeztem, elterelve a beszélgetést.

-Ma éjjel.- válaszolta nehézkesen, elengedve arcomat és hátrébb húzódott. Idegesen hajába túrt és sóhajtott egyet.- Annyira sajnálom, Rose! Ha előbb ott lettem volna, vagy ha egyáltalán nem lettem volna ekkora pöcs a múltkor akkor ez az egész-

Hadarta, arcára tisztán kiült, hogy mindenért saját magát okolta, de a szavába vágtam, még saját magamat is meglepve.

-Szeretlek.- annyira szürreális volt, hogy csak úgy kimondtam. Mintha csak óvatlanul dobálóztam volna a legféltettebb gondolatommal, a titkommal, ami már hetek óta nyugtalanított és belakta minden gondolatomat és mozdulatomat. De most itt volt, a lehető legtökéletlenebb időben. De már nem bírtam tovább magamban tartani és egy részem, egy nagyobb részem rettegett a gondolattól, hogy soha többé nem látom viszont. Így aztán mi veszteni valóm marad?

Nem válaszolt, azonban egy pillanat alatt előttem volt és megcsókolt. A kezeim azonnal körbeölelték nyakát, még közelebb húzva magamhoz és reménykedtem benne, hogy ez a pillanat örökké tart.

-El kell mondanom valamit.- homlokát enyémnek döntötte hirtelen, szemeit lehunyva hagyta.

Meglepve pislogtam és ujjaim hajával babráltak, de még mielőtt folytathatta volna, hangos ajtócsapódás visszhangzott a házban, majd ismerős hangok csendültek fel a falak között.

-A legjobbkor.- mormolta ironikusan és felsóhajtva elhúzódott tőlem.- Lejössz? Vagy szeretnél pihenni?- kérdezte, aggódva.

-Egy pillanat és én is megyek.- bólintottam bizonytalanul és figyeltem, ahogy Harry felkel és lemegy a többiekhez.

Mély lélegzetet vettem miután eltűnt és még mindig próbáltam felfogni az elmúlt nap történéseit. Felkeltem az ágyból és a fürdőbe sétáltam, megpróbálva egy kicsit javítani a kinézetemen, de ahogy a tükörbe pillantottam, tudtam, hogy reménytelen a helyzet. A szemeim alatt lévő apró, ám bedagadt és lilás karikák semmi jót nem sejtettek és tudtam, hogy jobb, ha egy ideig kerülöm a galériát. Ha Lana ilyen állapotban látna, talán ő maga eredne Ivan után. Már csak a gondolatától is kirázott a hideg és rettegés töltött el, hogy talán nem ez volt vele az utolsó találkozásom.

A szám széle felszakadt, így már tudtam, hogy mitől szúrt és csípett, akárhányszor csak megmozdítottam az ajkaimat. Kezemmel megfogtam a pólóm alját – amit még Harry adott tegnap este -, de kisebb hezitálás után úgy döntöttem, hogy még jobb, ha nem nézek szembe azzal, hogy mit is művelt velem Ivan.

Megnyitottam a csapot és óvatosan megmostam az arcom jéghideg vízzel, hogy valamennyire felélénküljek, de a saját arcképem láttán kételkedtem benne, hogy valaha is elmosolyodok a jövőben.

Egy roncs lettem, kívül is és belül is egyaránt.

Miután elzártam a csapot és gondosan, kisebb fájdalom árán megtöröltem az arcomat úgy döntöttem, hogy lemegyek. Még ha úgy is éreztem, hogy jobb lenne egy sötét szobában kuksolnom, minthogy bárki is meglássa, mit művelt velem az a szörnyeteg.

Mindenki a konyhában volt, mikor leértem. Elsőnek Zayn vett észre és bár láttam, hogy a szemei egy pillanatra elkerekedtek, ügyesen leplezte szokásos mosolyával és ahogy a közelébe értem, megölelt.

-Annyira aggódtam érted.- mormolta és a fejem búbjára adott egy apró puszit, majd elengedett.

Louis és Niall halkan köszöntek, továbbra is az asztalnál ülve maradtak és Harryvel beszéltek. Zayn szorosan mellettem maradt, mindketten a pultnak dőlve álltunk és próbáltam követni a beszélgetésüket.

-Nem tudom, hogy jó ötlet e most meglépned.- ingatta a fejét Louis, mindkét kezével az asztalon támaszkodva, Harry arcára összpontosítva.

-Nem maradhatok a városban.- ellenkezett azonnal, tisztán látszott rajta, hogy még hallani sem akar arról, amit mondanak neki.

-Vincent meghúzta magát.- tapintott a lényegre Niall.

-A múltkori óta ezt csinálja.- vágott közbe Zayn, szem forgatva.

-És ez nem akadályozza meg abban, hogy az embereit utánam küldje.- ellenkezett továbbra is Harry.

-Kiütötted a legjobb emberét, haver. Szerintem kétszer átgondolja, mielőtt tényleg megtenné.- erősködött továbbra is Louis, engem teljesen meglepve.

Harry kiütötte Ivant?

-Gondolj bele, haver.- szólalt meg Niall.- Vincent emberei megcsappantak a bokszmeccs óta és a tegnap esti kihallgatása sem vetett rá valami jó fényt.- megrezzentem Niall szavai hallatán, de Zayn átkarolt és közelebb húzott magához, halványan elmosolyodva, mikor felnéztem rá.

-Ez őrültség.- rázta fejét Harry.

-Vincentnek már nincs akkora hatásköre, mint pár hónapja.- rántotta meg vállát Niall.- Brooklyn déli részén már alig vannak emberei és a környéken is kezdik egyre többen bedobni a törölközőt.

Egy ideig csend volt a konyhában, Louis várakozva figyelte Harryt, míg ő mélyen elmerült a gondolatai között. Az idegeimen táncolt a csönd és már csak attól boldogság töltött el, hogy Harry talán mégsem megy Bostonba. Még ha ez lett volna a legjobb megoldás mindközül, akkor sem örültem még a gondolatának sem, hogy elmegy.

-Tegyük fel, hogy maradok.- bólintott kimérten Harry és Louist utánozva ő is felkönyökölt az asztalra.- Mi a tervetek?- nézett végig mindenkin, viszont rajtam hosszasabban elidőzött a tekintete, mielőtt visszanézett volna Louisra.

-Amire már hónapok óta készülünk.- mosolyodott el szélesen Louis.- Végleg keresztbetenni annak a szemétnek.

Sziasztok!

Nagyon-nagyon és még annál is jobban sajnálom, hogy megvárattalak titeket, de remélem, hogy ez a fejezet azért kárpótolt titeket!

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki írt az előző fejezethez! Igyekszem a következőt a jövő hét közepén hozni!

Nem tudom, mindenki olvasta e az előző bejegyzést, de a jövő hónapban indul egy kisebb történetem (10-20 részesre tervezem). Home címmel fog futni és bár még nincs bejegyzés – csak egy trailer a történethez -, ha gondoljátok, kukkantsatok be!

Millió ölelés mindenkinek!

Ui.: kérlek, írd le a véleményed! x