Chapter 18

Ruby az a fajta lány volt, aki után minden pasi megfordult. Szép, kifejezetten kifinomult külső és tökéletes smink, lélegzetelállító frizurák jellemezték… De a percek után, amiket vele töltöttél és minél jobban megismerted, rá kellett jönnöd, hogy a külseje távol áll a valódi személyiségétől.

Sosem értettem, hogy mit szerettek annyira Rubyban.

Szerda este volt és az egész csapat a Ray’s-ben ült össze, miután végeztünk a munkával. Csak egy egyszerű estének indult, de mikor Ruby betipegett az ajtón és a boxunkba ült, Perrie arcáról és az enyémről is egyszeriben lefagyott a mosoly.

-Ez meg a francot keres itt?- hajolt közel hozzám Perrie, hogy csak én hallhassam. Szeme szikrákat szórva pillantott Rubyra, majd már-már segítségért kiáltva nézett vissza rám.

Vállamat megvonva jeleztem, hogy sejtelmem sincs róla és közben mindkettőnk tekintete követte Rubyt. De a legnagyobb meglepetésünkre Zayn közelébe se ment. Ma este más volt a terítéken számára és ahogy megláttam, hogy velem szembe szinte már Harry ölébe ül egy ismeretlen érzés kelt életre a hasamban.

Harry arca ugyanolyan meglepett volt, akárcsak a miénk, de hamar feldolgozta a történteket és kezét Ruby dereka köré simította és valamit a fülébe suttogott amitől Ruby halkan nevetni kezdett.

Még egy hete sincs, hogy tudtam én is, milyen érzés ilyen közel lenni hozzá és kétség kívül Ruby nyakába tudtam volna önteni a kólámat. Bármilyen szánalmasan is hangzott ez.

-Úgy látszik, nem Zaynt.- jegyeztem meg keserűen és tekintetemet az előttem lévő étlapra vezettem, ami egyébként teljesen fölösleges volt. Mindig ugyanazt a hamburgert rendeltem ugyanakkora adag sült krumplival, de most határozottan kapóra jött az olvasás. Minél tovább nézek más merre, annál később tör rám újra a felismerés, hogy Harry és köztem sosem fog több történni, mint ami most van.

Perrie halkan felnevetett és vállával kicsit meglökött, de valahogy most nem volt kedvem sem erőm vele nevetni. Hát persze, hogy most, hogy már Zayn Ruby felé sem pislog egyből jobb kedve van.

-Mi van kettőtök között? Szinte több időt töltesz vele, mint velünk az utóbbi napokban.- sustorgott tovább Perrie, közben szemei végigpásztázták az étlapot, körülöttünk mindenki hangosan beszélgetett és nevetett.

Perrienek igaza volt, részben. Az elmúlt napokban munka után mindig összefutottunk, de kifejezetten a ma este miatt. Mert ma, Thierry itt lesz. És nekem az lesz a dolgom, hogy kiderítsem, hogy hova hozzák a jövő heti szállítmányt, amit neki kell átvennie.

-Csak haverok vagyunk, ennyi.- vontam vállat és belekortyoltam a kólámba, elnyelve közben a keserű igazságot is.

-Ha te mondod.- sóhajtott fel és visszapillantott az étlapra, majd letette az asztalra.

Fél füllel Niall és Louis beszélgetését próbáltam hallgatni, amin Liam leginkább csak nevetett, Zayn pedig Perrievel beszélgetett. Miután felvették a rendelésünket továbbra is csak szótlanul ültem, néha körbenézve a kajáldában, hátha megpillantom Thierryt. Minden egyes porcikám undorodott a gondolattól, de tudtam, hogy szükségük van rá, bár a terv további részeibe nem avattak be. Végül nem tudtam mit tenni, Harryre néztem. Ruby szinte dorombolt már a kezei között, de Harry mélyzöld szemei egyenesen az enyémbe néztek. A gerincem vonalán végigfutott a hideg, mintha csak egy vödör jeges vizet borítottak volna a nyakamba. A szívem hatalmasat dobbant, amit egy különös, meleg érzés kísért az egész mellkasomban, teljesen eltért attól, amit a bőrömön éreztem és ez nyugtalanító volt. Mintha a szervezetem és a testem teljesen tönkremenne, akárhányszor csak rám néz. Utáltam, hogy ezekben a pillanatokban egyáltalán nem voltam ura a helyzetnek.

Halványan elmosolyodott és ha képes lettem volna rá, jól képen töröltem volna. Aztán, mintha az utóbbi másodpercek meg sem történtek volna, fejét Ruby nyakába temette és valószínűleg – már csak Ruby reakcióiból ítélve – apró csókokat adott bőrére.

-Rohadék.- motyogtam az orrom alatt, amit senki se vett észre. Niall már vagy a hamburgerének a felét megette, míg a többiek épphogy csak nekiálltak enni. Perrie még mindig figyelmen kívül hagyta a jól megpakolt tányérját és szinte majd’ elolvadt Zayn pillantása alatt. Kétségkívül el voltak ragadtatva egymástól, csak túl vakok voltak ahhoz, hogy ezt észrevegyék a másikon.

Én ugyanakkor, egy fintorral az arcomon néztem le a tányéromra, amit általában tűkön ülve várok, kopogó szemekkel. De most, a gyomrom bukfencezett egyet és pillantásom ismét Harry és Ruby felé tévedt, akik szintén nekiálltak az evésnek és ezúttal bekapcsolódtak Niallék beszélgetésébe.

-Jól vagy?- kérdezte egy halvány mosollyal az arcán Liam, mellettem ülve.

-Persze, csak elment az étvágyam.- válaszoltam egy fanyar mosollyal és szemeim akaratom ellenére visszatévedtek Harryre. Liam felnevetett és fejét ingatta.

-Igen, ezt megértem.- mosolygott továbbra is, amit ez alkalommal viszonoztam.

Ruby szinte ugyanabban a percben sikkantott egyet és Harry arcán egy önelégült mosoly terült el. Bele sem mertem gondolni, mi történhetett és ahogy elnéztem a többiek arcát, ők sem igazán, és a lehető leghamarabb próbálták elfelejteni a kisebb jelenetet.

-Ki kell mennem a mozsdóba.- motyogtam Liamnek, aki egy bólintás kíséretében szorított nekem helyet, hogy kimásszak a boxból.

Lassan fújtam ki a levegőt, míg a mosdó irányába sétáltam, hajamba túrtam és próbáltam megnyugtatni magam, bár magam sem értettem, miért lettem ennyire felzaklatott. Kezem az ajtóra tettem és benyomtam, de ahogy elfordítottam a fejem, Thierry egyből feltűnt az egyik asztalnál ülve. Arcán abban a pillanatban, ahogy észrevett, egy széles mosoly terült el. Nem mozdultam, csak álltam tekintetét. A lábaim megremegtek a tudattól, hogy a közelébe kell kerülnöm, de már késő bánat volt. Én ragaszkodtam hozzá, én magam ajánlottam fel, hogy Thierry által több információhoz juthatunk. Csak elfelejtettem időközben, hogy mennyire is eltávolodtam már tőle és émelyegtem már csak a látványától is.

Fejét bólintva jelzett, hogy menjek oda hozzá, de én továbbra is csak ott álltam. Egy részem folyton csak azt hajtogatta, hogy semmi feltűnőt, vagy szokatlant ne csináljak, míg a másik felem már a mosdó ajtajának másik felén állt volna, elrejtőzve.

Ajkaimat összeszorítva engedtem el az ajtót és kezeim magam mellett lógtak, automatikusan ökölbe szorulva. Csendben ültem le vele szemben, kezeimet az asztalra téve, idegesen piszkálva körmömön a körömlakkot.

-Hogy vagy, Rose?- kérdezte, hangja halk volt és lágy, amitől pár hónapja talán még elolvadtam volna.

-Remekül.- feleltem kisebb gúnnyal a hangomban, amitől még szélesebben elmosolyodott.

-Azért ennyire ne legyél elkeseredve.- poharát szájához emelte, és figyelve minden egyes rezdülésemet, belekortyolt.

-Nem értem, miről beszélsz.- mondtam szemöldök ráncolva, miközben igen is tudtam, mire megy ki ez az egész. Ahol ültünk, tökéletesen rá lehetett látni az asztalunkra.

-Rose, Rose… Szóval ez azt jelenti, hogy egy cseppet sem érdekel Styles?- kérdezte alig érezhető gúnnyal a hangjában.- Tudod, idáig abban a hitben voltam, hogy csak hazudsz.- vont vállat és hátradőlt, szemei egy pillanatra sem hagyták el arcomat.

-Azt hiszem, már elégszer elmondtam, hogy nem érdekel, nem igaz?- kérdeztem, percről percre egyre irritáltabb lettem a társaságában. Vagy nem vette észre, vagy csak jót mulatott rajta.

Halkan hümmögött, poharát forgatta az asztalon és kihívóan csak szemeimbe nézett.

-Akkor itt az ideje, hogy be is bizonyítsd.- felelte könnyedén, várva a válaszomra.

-Ezt hogy érted?

-Gyere velem. Hagyd itt őket.- fejével Perrieék felé bökött.

Ez egyáltalán nem volt része a tervnek.

Itt kellett volna maradnunk, én leitattam volna, vagy csak valahogy a közelébe férkőzve elcsentem volna a telefonját és már meg is lettem volna. De arról, hogy vele menjek és egyértelműen a lakásába… Mert arról a perverz mosolyról az arcán már azonnal tudtam.

De nem volt más választásom és tudtam nagyon jól, hogy így nagyobbak az esélyeim arra, hogy valóban megtaláljam a címet.

-Rendben.- nyögtem ki nagy nehezen, mire a mosolya ezúttal őszintébb volt, és talán csodálkozott is.

Egy lökettel ledöntötte a maradékot a poharából és felállt az asztaltól. Követtem őt én is, egészen az asztalunkig sétáltunk, egymás mellett.

-Istenem, mekkora idióta vagy!- mondta Perrie hangos nevetések közepette Zaynnek, majd szemei rám és Thierryre tévedtek, még mielőtt megálltunk volna.- Hello, Thierry! Hova mentek?- kérdezte csodálkozva, szemei kikerekedtek.

Zayn csendben figyelt minket, Harry pedig hátra kapta fejét, még mindig magához közel tartva Rubyt. A pillantásától még én is kényelmetlenül éreztem magam, de Thierryvel csak farkasszemet néztek, míg én próbáltam összeszedni magam.

-Igen… Igazából… Igen, Thierrynél leszünk…- motyogtam és megköszörültem torkomat, mikor Harry tekintete ezúttal rám tévedt, cseppet sem volt vidám arckifejezése. Nem néztem rá, kerültem a tekintetét, ahogy tudtam.

-Érezzétek jól magatokat!- mondta Perrie teljesen kivirulva és egy kicsit úgy viselkedett, mintha az anyám lenne. Nem hibáztatom, a vérében van, hogy végre egy rendes, normális kapcsolatot találjon számomra. Majd rájön.

Liam odaadta a kabátomat és pár percen belül elköszöntem mindenkitől. Thierry kezét a hátamra téve vezetett ki a kajáldából és esküszöm, hogy Harry tekintete lyukat égetett a tarkómba.

*

Bármilyen furcsán is hangzott, a szerencse ma este az én oldalamra állt.

Thierry pár perc vezetés után lehúzódott a legelső kútnál tankolni. A telefonja az ülésre csúszott a farmerzsebéből és bár remegő kezekkel, de amilyen gyorsan csak tudtam kikerestem a címet. Szemeim Thierryt keresték, aki éppen fizetett ezért még annál is gyorsabban pötyögtem be a betűket a telefonomba és küldtem el Harrynek.

Mélyet sóhajtottam és a volán felőli ajtó kinyílt, Thierry pedig egy mosollyal az arcán ült be az autóba. Ötletem se volt, hogy rövidíthetném le az együtt töltött időnket.

Thierry lakásában a járás már ismerős volt számomra. Nem egy bulit tartott már itt az évek alatt, de a legutolsó emlékem az ismerős falakról mindannyi csak, hogy a lehető leghalkabban próbáltam meg eltűnni innen.

-Azt hiszem, ideje lenne bocsánatot kérnem a múltkori miatt.- háttal állt nekem, míg kitöltött két pohárral a kedvenc whiskyjéből. Az egyiket utána felém nyújtotta és fejével a kanapé felé bökött. Meglepve néztem rá, míg leültünk egymás mellé, szemei óvatosan figyelték arcomat és éreztem, hogy valami nincs rendben.

Talán mindketten forraltunk valamit egymás ellen ma este.

-Melyik miatt?- felnevetett és belekortyolt a poharába, míg én továbbra is csak szorongattam az enyémet.

-Gondoltam, hogy ezt fogod kérdezni.- mély hangja szórakozott volt.- Talán az összes miatt.- vont vállat, töretlenül csak pillantásomat kereste.

Válasz helyett csak bólintottam és a jégkockákat figyeltem a poharamban, miközben éreztem, hogy a kanapé néha besüpped mellettem. Thierry egyre közelebb került hozzám, hideg ujjai óvatosan tűrték el nyakamból hajamat. Nem mozdultam, még levegőt se vettem, ahogy arca egyre közelebb került hozzám, végül ajkai bőrömhöz értek. Összeszorítottam szemeimet és egészen aprón elhúzódtam tőle, de ő csak apró csókokkal hintette be nyakam. Poharát az asztalra tette közben és felszabadult kezével fejemet maga felé fordította, csókjai egyre feljebb haladtak nyakamon, végül szemembe nézett.

-Olyan gyönyörű vagy, Rose.- suttogta, arcomat kezei között tartva. Aztán, ajkai enyémekre tapadtak hosszasan, várva a reakciómat.

Megremegtem és akárcsak egy szobor, mozdulatlan voltam. Nem akartam tovább a bőrét az enyémen érezni, elakartam felejteni, hogy milyen íze van a csókjának és a hangját is kiakartam űzni a fejemből, ahol ezeket a szavakat suttogja.

Érezve, hogy nem engedek számára ennél többet, elhúzódott tőlem és halványan elmosolyodott.

-Mennem kell.- motyogtam, hangom megremegett. Kezeit lehámoztam magamról és felálltam, Thierry meg sem próbált megállítani. A lehető leggyorsabban húztam vissza kabátom és vállamra kaptam táskámat. Egy perc alatt kiviharzottam a lakásból és bár tudtam, hogy hosszú séta vár rám, hazaindultam.

A fejem szerencsére kellőképpen kiszellőzött, mire az utcánkba értem. Hideg őszi szél fújt, orrom teljesen lefagyott, halkan szipogtam míg egyre közelebb kerültem a házhoz.

-Hol voltál eddig?- kérdezte egy hang, amitől azonnal a szívemhez kaptam és belém szorult a levegő. Pár méterre a kaputól ott állt Harry, autójának támaszkodva zsebre dugott kezekkel.

-Mit csinálsz itt?- kérdeztem, még mindig elakadó lélegzettel és pár lépéssel közelebb mentem hozzá.

-Előbb te.- bökött felém fejével és feszült állkapoccsal várta, hogy válaszoljak. Makacskodva álltam tekintetét. Nem tartoztam neki magyarázattal, de ő annál inkább.

-Elküldtem a címet, Harry.- sóhajtottam fel.- Mit keresel itt ilyen későn?- kérdeztem újra. Kérdésemet legszívesebben megtoldottan volna azzal is, hogy mégis hol felejtette Rubyt, de legutóbb is kiszagolta a féltékenységemet.

-Nála voltatok, igaz?- hagyta figyelmen kívül kérdésemet.- Jól vagy? Bántott?- kérdezte közelebb lépve hozzám, jól szemügyre véve minden porcikámat, amit nem takart ruha.

A düh, amit minden egyes percben éreztem magamban, mikor vele voltam szavai hatására fortyogni kezdtek bennem. Mindenki tudta, hogy nála leszünk, de Harry, úgy tűnik, nagyobb figyelmet szentelt Rubynak. Nem mintha meglepne.

-Kész úriember volt.- horkantam fel szarkasztikusan és hátat fordítva Harrynek indultam a kapu felé, de megragadta csuklómat és visszafordított maga felé, ma este másodszorra hagyva engem lélegzet nélkül.

Mellkasa enyémnek feszült, arca még sosem volt ennyire közel hozzám. Éreztem, ahogy lehelete felhevíti bőrömet és szemei fényesen csillogtak a sötétben. Erős késztetést éreztem arra, hogy göndör fürtjei közé vezessem ujjaim és…

-Egyáltalán nem vagy vicces.- fintorgott.

-Te viszont az vagy.- válaszoltam és remegve fújtam ki a levegőt, továbbra is karomnál fogva húzott magához és féltem, hogy talán megérzi ahogy a szívem vadul lüktet a mellkasomban. Meglepve nézett rám, így folytattam.- Fölösleges tettetned, hogy érdekel. Tudom, hogy semmivel sem törődsz.- fejeztem be gondolatomat.

Láttam Harryben már hosszú idő óta ezeket a dolgokat. Csak megpróbáltam figyelmen kívül hagyni.

-Ezt gondolod rólam?- kérdezte, arcán egy pillanatra mintha végigsuhant volna a megbántottság.

-Ezt tudom rólad.- feleltem keserűen, keze végre elengedett de ugyanolyan közel maradtunk egymáshoz.

-Nem tudsz te semmit.- válaszolta suttogva, még én is alig hallottam szavait. Arca egyre közelebb került hozzám, szemeim egyre sűrűbben és egyre hosszabb ideig időztek ajkain. A hasamban lévő szorongató érzés arról árulkodott, hogy valószínűleg ő is éppen ugyanezt csinálja.

-Akkor, lehet, hogy jobb is így.- válaszoltam remegő hangon és hátráltam egy lépést, levegőhöz juttatva mindkettőnket.

Elharapva még egy megjegyzést Rubyról fordítottam neki egy szó nélkül hátat és hagytam magára, ugyanúgy a nem megtörtént csókon agyalva, akárcsak én tettem, míg felsiettem a lépcsőkön. 

Sziasztok!

Nagyon köszönöm a kommenteket, még egyszer! :) Remélem, mindenkinek tetszett a rész!

Ui.: Kérlek, írd le a véleményed! xx