Chapter 19

Rendőrautók szirénája és türelmetlen sofőrök dudaszója zengte körbe a várost. Kezdett sötétedni, apa ajtaja előtt álltam és már vagy ötvenedszerre kopogtattam.

Nem jött válasz.

Türelmetlenül, kezeimet kabátom zsebébe dugva léptem oldalra, hogy benézzek az ablakon. Csípőm a hideg korláthoz ért és nem nagy meglepetésemre, semmi mozgást, vagy halvány fényt nem láttam a lakásban.

-Remek.- sóhajtottam fel és még egy utolsó pillantást vetve az ajtóra fordítottam hátat a háznak.

Napok óta nem beszéltünk és már vagy ezer éve nem járt a galériában. Lana aggódik érte és természetesen én is. De kezdtem feladni az érte folyó küzdelmemet.

A tervezettnél előbb indultam el Zayn házához, a hideg időnek köszönhetően pedig még taxiba is ültem. Fáradt voltam, a galériában kiállítás lesz a hétvégén és tripla annyi munkánk volt az eddigieknél Lanaval, plusz még egy-két órát eltöltöttem a vásznak között is.

Miután kifizettem a fuvart felsétáltam a lépcsőn és ezúttal kopogtatás nélkül nyitottam be. Az eddigi péntek estékkel ellentétben ma nyugis volt minden. Halk zene szólt, alig érezhető füst gomolygott a folyosókon, be a szobákba és jókedvű beszélgetés szűrődött a hallba, ahol álltam. Levettem a kabátomat és felakasztottam, cipőmet gyorsan levettem és a falhoz toltam, a többi mellé. Táskámat vittem magammal a nappaliba, ahol a többiek is voltak.

-Chicago!- kiáltott fel Louis, ahogy az ajtóba léptem. A kanapé szélén ült, szinte lefolyva róla, keze lelógott a karfáról. Mintha csak egy rongybaba lett volna kócos hajjal.

-Sziasztok!- nevettem és leraktam táskámat az egyik üres székre.

Perrie és Zayn egy fotelban ültek, teljesen elmerülve egymás társaságában. A kanapé másik felén Niall ült egy sörrel a kezében, intenzíven figyelve a múlt vasárnapi focimeccset, és valószínűleg azt motyoghatta magában, hogy miért nem rendes focit néznek. Bár ez is ritka pillanat volt, hogy egyáltalán rávették, hogy NFL-t nézzen a tévében. Louis és Niall között Liam ült, teljesen belemerülve a telefonjába, még az érkezésem sem zökkentette ki. Előttük a földön pedig, Harry ült. Hátával a kanapénak dőlt, lábait felhúzta mellkasához, egyik keze az asztalon pihent, ujjai között egy szál cigaretta füstölt. Másik tenyere térdén pihent. Arca fáradt volt és másodpercről másodpercre egyre jobban látni lehetett, hogy arcát különböző sérülések lepték be. Alsó ajka fel volt szakadva, bal szeme teljesen bevérzett és bedagadt, körülötte zöldes-lilás árnyalatú volt bőre. A tegnapelőtti vitánk ellenére tegnap este találkoztam vele néhány perc erejéig, de akkor még semmi baja nem volt. Vajon mi történhetett? Vajon kivel verekedett?

-Korábban jöttél.- szólt kedvesen Perrie, teljesen elkényelmesedve Zayn karja alatt. Halványan elmosolyodtam látványukon, biztos voltam benne, hogy végre valami történni fog.

-Majd később elmagyarázom.- legyintettem, ezúttal egy kényszeredettebb mosollyal. Harry felpillantott, haja szemébe lógott, de így sem takarta el sérülését.- Szorítsatok nekem helyet.- motyogtam Niallnek és Liamnek, miközben próbáltam kerülni Harry pillantását. Egyfolytában csak az járt a fejemben, mikor vérző hassal állított be hozzám az éjszaka közepén, vagy mikor hetekkel ezelőtt egy saroknyira innen láttam több férfivel verekedni. Vajon most is ez történt?

-Oh, ne már! Mégis mit művelnek ezek a pályán?- Niall felkiáltott, hatalmas vehemenciával mutogatva a tévé felé.

-Tíz dolcsiba, hogy öt percen belül pontot szereznek.- mondta Louis egy széles vigyorral arcán, fejét hátradöntve a párnákra.

-Menj a fenébe Lou, tudom, hogy már láttad!- nevetett Niall és belekortyolt a sörébe. Kezét kényelmesen átdobta vállam fölött és közelebb húzott magához.

-Ne zaklasd Roset, Nialler.- motyogta Liam, de elég hangosan, hogy mindenki meghallja. Meglepett, hiszen szemeit le sem vette a telefonról.

-Hé, Payno! Ne legyél féltékeny!- válaszolta Niall és szemöldökét vonogatva nézett rám, majd egy játékos kacsintás után szemeit megint a tévére függesztette.

-Fogjátok be és nézzétek a meccset.- nevettem és reflexszerűen pillantottam az előttünk ülő Harryre. Nem tudtam elviselni, hogy nem látom a szemét, nem tudom leolvasni az arcáról, hogy éppen milyen kedve van, vagy, hogy mi jár a fejében. Viszont hallottam, ahogy hangosan felsóhajtott míg elnyomta cigijét a hamutartóba. Kezébe vette az egyik üveg sört, ami az asztalon volt és belekortyolt.

-Rose, iszol valamit?- Perrie furcsán méregetve termett hirtelen a kanapé mellett. Fejemet abban a pillanatban felé kaptam és zavarba jöttem. Ugye nem vette észre, hogy hosszú percekig csak Harryt figyeltem? Persze, hogy észrevette… azért néz rám ilyen érdekesen.

-Igen… Kijövök veled.- válaszoltam, egy örökkévalóságnak tűnő perc után és kihámozva magam Niall karja alól, követtem barátnőmet a konyhába.

A pultnak dőlt hátával, mindkét keze a pult szélét markolta és kirobbanó mosollyal nézett rám.

-Mi az?- kérdeztem és kinyitottam a hűtőt, sör után kutatva.

-Elhívott vacsorázni.- suttogta izgatottan és a mondat végén elfojtott egy kitörni készülő sikolyt. Kikerekedett szemekkel egyenesedtem fel a hűtő előtt, mindkét kezemben három-három üveggel.

-Micsoda?- kérdeztem teljesen lesokkolva, annak ellenére, hogy tisztán értettem Perrie szavait.

-Holnap este elvisz vacsorázni.- válaszolta, beharapva alsó ajkát és kuncogott egyet.

-Úgy tudtam!- nevettem fel és fejemet ingatva tettem a söröket a pultra.

Perrie kibontott kettőt közülük és egyet felém nyújtott, másikba belekortyolt.

-Elképesztő, mintha egész életemben erre vártam volna és most… Úristen.- sóhajtott fel, továbbra is szélesen mosolyogva. Az arcom már fájt a mosolygástól, így követtem példáját és belekortyoltam az üvegbe. Gondolatban már a Zaynnel való beszélgetésemet terveztem, amelyben elmondom neki az ettől kezdve történő szabályokat. Mert nincs az az isten, hogy hagyjam, hogy összetörje Perrie szívét ugyanúgy, mint az utóbbi pár évben fél Brooklynét.

-És milyen volt az este Thierryvel?- kérdezte, elterelve róla a témát, ami teljesen meglepett. Az ember azt hinné, hogy ennyi nyavalygás és átsírt éjszakák után egy randinak öt percnél is tovább örülne.

Kérdésére az első reakcióm csak egy kisebb borzongás volt, de magamnak is hazudtam volna, ha azt mondom, hogy rémes volt. Mert Thierry kitett magáért, ami teljesen meglepő volt és váratlan.

-Elment.- nyögtem ki végül és ismét belekortyoltam az üvegembe, Perrie pedig arcomat tanulmányozta száját harapdálva.

-És mi van Harryvel?

-Mi lenne Harryvel?- vágtam rá egyből, a sörösüveg címkéjét piszkálgatva. Perrie megvonta a vállát és ismét ivott egyet.

-Tegnap este keresett téged.- mondta halkabban, töretlenül csak engem nézve és reakciómat várva. Három percen belül, másodszorra kerekedtek el szemeim, ahogy legjobb barátnőmre néztem.

A kíváncsiság szinte felfalt, hogy megtudjam, mégis miért keresett Harry egy este kétszer is. Az első találkozónk csendes volt, csak annyi időre találkoztunk, amennyire muszáj volt, de ha eljött egészen a lakásomig, akkor annak biztosan megvolt az oka.

-Mikor?- kérdeztem, leplezve türelmetlenségemet.

-Nem sokkal, miután elmentetek Thierryvel. Komolyan, Rose…- felsóhajtott.- Nincs köztetek semmi?- kérdezte még halkabban, arcán látszott előre, hogy bántotta volna, ha valamit is eltitkolok előle.

-Nincs, miért?- kérdeztem sürgetve.

-Alig állt a lábán és csak a nevedet motyogta, amikor kinyitottam az ajtót. Egyenesen hozzád indulhatott, szépen elintézték, az biztos.- egy pillanatra az ajtóra nézett, hátha jön valaki, majd visszapillantott rám.

-Miért nem maradt?- jött azonnal a kérdésem. Csak pár órát voltunk egy közeli bárban Thierryvel, de ezek után, már bánom, hogy nem maradtam inkább otthon.

-Amikor azt mondtam neki, hogy nem vagy itthon, már hátat is fordított nekem. Kértem, hogy maradjon, hogy segítek neki, de őrülten makacs volt.- sóhajtott fel és ismét belekortyolt sörébe.

-Mondj egy pillanatot, amikor nem az.- sóhajtottam fel én is, szintén belekortyolva üvegembe.

*

Annak ellenére, hogy tudtam – és biztos voltam benne, hogy Harry is tudja, hogy már tudom -, hogy este keresett engem, egyszer sem nézett rám, vagy szólt hozzám az este folyamán. Persze, a pár estével ezelőtti kis vitánk sem volt könnyen elfelejthető. Valamiért sokkal súlyosabbnak éreztem a szavainkat, mint eddig bármikor és valamiért tőle vártam, hogy nyisson.

És megtette, de az az őrült makacssága most viszont azt nem fogja megengedni, hogy nyíltan tudjak róla.

Egész este ugyanott ült, elszívva egy-két szál cigit és legurított pár sört is melléjük. Lábaim Niall ölében pihentek, hátammal Liam karjának dőltem és csak beszélgettünk.

-Jézusom, Louis, ezt nem gondolhatod komolyan!- nevetett Zayn, Louis egy újabb röhejes feltevésén, ami valamelyik tévéműsorhoz tartozott, amit éppen néztünk. Én, ugyanakkor próbáltam kihalászni telefonomat a táskámból, ami megállás nélkül csak pittyegett. Liam megfogta a pántját, ezáltal nekem csúszott le tovább a kanapé háttámlájáról, amiről fogalmam sincs, hogy elsősorban hogyan is került oda, de lustaságomnak köszönhetően, tökéletesen kapóra jött. Mikor sikerült kivennem, Liam csak kedvesen elmosolyodott én pedig, feloldottam a billentyűzárat.

*Ma este?*

*Kérlek Rose, ne kéresd megint magad*

*Vedd fel a telefont!*

*Rendben, egy óra és nálad vagyok*

-Mennem kell.- sóhajtottam fel, mikor lezártam a telefonomat.

Idő kellett, míg lerázom Thierryt, és ezt az időt legalább a szállítmány megérkezéséig el kellett húznom. Túl feltűnő lett volna, ha hirtelen beadom a derekam és annál hamarabb ejtem megint. Arról ne is beszéljünk, hogy bármit is tervez Harry, csak még nagyobb bajt hozott volna a fejemre.

Így hát, elmegyek annyi randira, amennyire elhív Thierry és megpróbálok mosolyogva válaszolni a felém intézett szavaira, miközben megpróbálom tartani a két lépés távolságot.

-Öltözz ki, azt hallottam, valami flancos helyre visz.- motyogta Louis, továbbra is a tévére függesztve szemeit. Éreztem, ahogy Liam és Niall is egy kissé megfeszülnek Louis szavai hallatán.

Vagy én voltam az?

Zayn velem szemben grimaszolva forgatta meg szemeit.

-Megint? Két este zsinórban?- kérdezte, kisebb undorral hangjában. Mindketten tudtuk, hogy a részemről semmi komoly indíttatás nincs. De Zayn nem tudott mit tenni, hangot adott nem tetszésének.

Megvontam vállam és felsóhajtottam. Nagy nehezen kimásztam Liam és Niall közül, az utóbbinak megveregettem a vállát, míg elköszöntem tőlük.

-Várni foglak!- kiabálta utánam daloló hangon Perrie, miközben táskámmal a kezemben kullogtam a hall felé és próbáltam eltekinteni afelett, hogy Harry felém se nézett.

Amilyen gyorsan csak tudtam, felöltöztem és kiléptem az utcára, ahol még hidegebb volt, mint pár órája. Becsuktam hátam mögött az ajtót és zsebre dugtam kezeimet, de az ajtó ismét becsukódott és bár még csak a lépcső felénél jártam, hátrafordultam és Harryvel találtam szemben magam. Egy fekete bőrkabátot kapott magára, haja szanaszét állt és egyre nagyobb késztetést éreztem arra, hogy megérintsem arcán a sebeket, hátha attól enyhül a fájdalma.

Mert biztos voltam benne, hogy pokolian fájtak.

-Hazaviszlek.- szólalt meg, ma este legelőször.

-Nem kell, fogok egy taxit.- motyogtam és hátat fordítva neki sétáltam le a lépcsőn, de ő követett.

-Rose…- sóhajtott fel, cipőjének kopogása abbamaradt. Nem tudtam mit tenni, én is megtorpantam és lassan bár, de felé fordultam. A kulcs már a kezében volt, várakozva pillantott rám.

-Mi történt az arcoddal?- kérdeztem halkan, az utca meglepően csendes volt.

-Rose…- sóhajtott fel ismét, ezúttal türelmetlenebbül.

-Mi történt az arcoddal, Harry?! És miért kerestél tegnap este?!- kérdeztem megemelve a hangomat, egyre jobban irritált, hogy félresöpörte a kérdésemet.

-Elintéztem egy-két dolgot Vincentnek. Mehetünk?- intett fejével az autó irányába és zsebre dugta mindkét kezét.

-Mi… Hogy…- dadogtam, próbálva feldolgozni, amit mondott.- Világosíts fel kérlek, de nem tűnik valami nagy szívességnek, hogy szétvereted magad Vincent kedvéért.

-Fejezd be, Rose!- emelte meg hangját, pár lépéssel közelebb kerülve hozzám.

-Oh, még el se kezdtem.- nevettem fel minden humorérzék nélkül.- Mi folyik itt, Harry? Miért csinálod ezt? Mi lesz a következő, hm?!- olyan voltam mint egy eszelős, de nem tudtam mit tenni, mellette már ez volt a természetes reakcióm, az egyetlen út, ahogy viselkedni tudtam, anélkül, hogy elveszítsem az eszemet végleg.- Legközelebb félholtan fekszel majd a küszöbömön?! Ezt akarod?!- kérdeztem, közel állva ahhoz, hogy a hajamat tépjem.

-Őrült vagy!- hangja még hangosabb volt enyémnél is, arca egy milliméternyire volt tőlem. Mindketten hangosan ziláltunk, mintha csak maratonit futottunk volna a hosszú óráknak tűnő civakodás helyett.

Az állkapcsom megfeszült és haragomban kezemet mellkasának nyomtam, hogy ellökhessem magamtól. Nem mozdult, feketének tűnő szemei lyukat égettek az arcomon. Csuklómat körbefonták ujjai és elemelte mellkasáról, köztünk tartva kezemet.

-Eressz el!- szisszentem fel, szavaim nyersek voltak és durvák, szemeimmel próbáltam a lehető legintenzívebben nézni rá, csak hogy egyszer végre felfogja, hogy ennél jobban szinte nem irritál semmi.- Harry, komolyan besz- morogtam, de mondatomat félbeszakították puha ajkai, amik hirtelen csapódtak nekem, még a levegőt is kiütve a tüdőmből.

Nem mozdultam, nem vettem levegőt és a francba, még gondolkodni se tudtam. Csak álltam, őrülten lüktető szívvel, ami készen állt áttörni mellkasomban minden csontot, izmot, szövetet és még ki tudja mit, ami fogságban tartotta. Szabadon lévő kezét arcomra helyezte, ujjával alig érezhetően végigsimított bőrömön, majd hajamba csúsztatta ujjait. Másik kezével – amivel csuklómat szorította – magához húzott, testünk teljesen összesimult és aztán, az apró csókból, amivel ajkaimat ízlelte, valami egészen más lett. Beleharapott alsó ajkamba, fogai gyengéden mélyedtek bele a bőrömbe, amitől szétnyíltak ajkaim és nyelvét végigcsúsztatva a megsértett bőrfelületen, rendesen megcsókolt. Mintha egy hatalmas ütés ért volna, mintha több ezer kilométert zuhantam volna a levegőben. A fejem beleszédült, a hasam összerándult és a testem beleremegett. Ujjaim automatikusan túrtak bele hajába, megragadva hosszú, göndör tincseit és még közelebb húztam magamhoz, bár ez fizikailag már teljesen lehetetlen volt. Libabőrös voltam mindenütt, míg ő csak csókolt, mintha az életünk múlt volna rajta, aztán hirtelen, mintha csak felébredtünk volna egy hosszú álomból, elhúzódott tőlem.

Mély lélegzetvételeink hallatszódtak csak, míg farkasszemet néztünk egymással. Ujjai még mindig hajamat piszkálták, szemei megcsillantak, ahogy percről-percre csak engem nézett.

-Kérlek, szállj be az autóba.- motyogta, ismét eltűrve egy-két kósza tincset, amit felborzolt a szél. Kezeim kétségbeesetten kapaszkodtak még mindig vállaiba, mintha ő lett volna az egyetlen dolog, ami megtart. Erőtlenül bólogattam, karjai elengedtek és a csókunk csak egy kósza emléknek tűnt ezek után, ami után azóta áhítozok, mióta csak vége szakadt.

Kérlek, írd le a véleményed! xx