Chapter 20

Egész úton, míg haza vitt nem szólt egy szót se, és én is csendben hallgattam. Néha félve loptam felé egy pillantást, elidőzve kócos haján, és halvány rózsaszín ajkain, amik állandóan nyitva voltak, néha ujjaival piszkálta, míg vártunk a zöldre.

Igazából, még soha életemben nem voltam ennyire boldog és izgatott egyetlen egy csóktól és igyekeztem minél inkább magamba sulykolni a legvalószínűbb lehetőségeket. Nem akartam komplett idiótát csinálni magamból Harry miatt, akire ha már csak ránéz az ember, tudja, hogy előbb meglép egy ilyen helyzetből, minthogy akár egyetlen pillanatra is megkérdőjelezze az érzéseit.

Összeszorítottam ajkaimat, mikor megálltunk a ház előtt. Harry továbbra is csak előre meredt, míg én kellemetlenül mozgolódtam az ülésben és fogalmam sem volt, hogy mi tévő legyek. Frusztráló volt nyugodtan a közelében ülni és még frusztrálóbb volt tudni, hogy alig fél órája még szorosan magához húzott és megcsókolt.

-Thierry már vár.- szólalt meg lassan és kimérten, fejével a szemközti autók felé bökött.

Thierry haját felborzolta a szél, ahogy lehúzott ablaknál cigizett és láthatóan fogalma sem volt arról, hogy alig pár méterre vagyunk tőle Harryvel.

-Én… azt hittem…- motyogtam és valójában, magam sem tudom mit hittem.

-Nem érek rá egész este, Rose.- sóhajtott fel és zöld szemei végre ismét felém néztek. Éreztem, ahogy az arcomon minden egyes vonás egymás után szépen lassan elkomorodik és még az a képzeletbeli mosoly és kicsattanó boldogság is teljesen felszívódik. Helyét felváltotta a düh, ami méregként áradt szét bennem.

Tekintete üres volt és teljesen érzelemmentes.

-Rohadj meg.- morogtam, szavaim alig voltak érthetőek és villámgyorsan kiszálltam az autóból, aminek ajtaját erősen bevágtam a hátam mögött és egy pillanat alatt a házba szaladtam.

Ostoba Rose, hogy hihetted…

*

-Szeretek veled lenni, Rose.- Thierry magához ölelt, mikor pár órával később ismét a házam előtt álltam, egy hosszú estével és egy annál is hosszabb vacsorával a hátam mögött.

Bár a lábaim sajogtak már a magas sarkú cipőtől és a ruhát sem voltam már képes tovább elviselni magamon, ami teljesen rám feszült, Louis tippje bevált. Thierry a lehető legelitebb helyre vitt el, és ha más világban más emberek lettünk volna, teljesen lenyűgözött volna az egész hely hangulata és stílusa.

De ebben a világban, az agyam pár saroknyival odébb járt, a házként kialakított raktárépület falain belül.

-Köszönöm a vacsorát.- válaszoltam bármilyen jellegű megerősítés helyett, hogy én is ugyanúgy érzek, mint ő.

Elhúzódott tőlem, de kellőképpen a közelemben maradt ahhoz, hogy néha-néha mellkasunk súrolja a másikét. Fejét lehajtotta, csak hogy mélyen szemeimbe tudjon nézni, és kezét arcomra simította, ujjával elsöpörve egy göndör tincset. Tudtam nagyon jól, hogy mire készül és eszem ágában sem volt hagyni neki, hogy megcsókoljon. Harry édes ajkainak íze még mindig ott izzott a számon és nem akartam elengedni azt a bizsergető érzést, ami ajkainak hiányától keletkezett. Így hát, mikor Thierry készült megszüntetni a maradék távolságot is köztünk, elfordítottam a fejem, egész aprón, de jól értelmezhetően és így csókja arcomat érte egyedül.

Felsóhajtott és elengedte arcomat, továbbra is alig egy-két centire tartva tőlem fejét. Lehelete felmelegítette bőrömet, de korántsem annyira, mint amekkora forróságot Harry okozott.

-Ideje bemennem.- szólaltam meg remegő hangon, kezeimmel körbeölelve magam, mintha legnagyobb indokom a kinti hideg lett volna.

-Igen.- suttogta bólogatva és hátrált tőlem egy lépést.

Egyenesen a szemeimbe nézett, amit még egy percig sem tudtam kibírni.

-Holnap hívlak.

-Jó éjt.- bólintottam és belöktem az ajtót.

Thierry hangja halkan szűrődött át a becsukódott ajtón és utána az egyedüli hang cipőim sarkának visszhangzó kopogása volt a lépcsőházban. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor benyitottam a lakásba és Perrie sugárzó mosolyával találtam magam szembe.

Szokásosan a konyhaasztalnál ült, egy bögrével a kezében.

-Ez gyors volt.- nevetett, felhúzva lábait a székre.

Ledobtam a táskámat a földre és kabátomat is levettem, majd felakasztottam és leültem én is a konyhaasztalhoz.

-Te hogy hogy itthon vagy már?- kérdeztem, elengedve fülem mellett megjegyzését. Fellélegezve vettem le cipőmet és megfogadtam magamban, hogy soha, soha többet még csak rá sem nézek.

-Miután visszaért Harry, hívást kaptak.- vont vállat én pedig kérdőn meredtem rá.- Ne kérdezd, de Harry egyből pattant és a többieket is sürgette.

Tudtam, hogy alig pár órája bizonygattam mindkettőnknek, hogy nincs köztem és Harry között semmi, mégis késztetést éreztem arra, hogy most azonnal elmondjam Perrienek, mi történt. Maga a tény, hogy egyből Harryt hozta fel, nyomást gyakorolt rám.

-Megcsókolt.- és kiböktem, szinte hadarva.

-Hát persze, randin voltatok.- legyintett és beszélt volna tovább, de a szavába vágtam.

-Harry. Harry csókolt meg.- beleszédültem az emlékbe és abba is, hogy ezek a szavak egyetlen mondatban hagyták el a számat.

Perrie szemei elkerekedtek és szája is egy nagy O-t formált.

-Nem tudom miért. Az egyik pillanatban még csak vitatkoztunk a következőben pedig…- a mondatomat csak egy sóhajjal fejeztem be és sajgó szívvel, ahogy visszaemlékeztem.

-Kedvel téged.- állapította meg csodálattal hangjában és csillogó szemekkel nézett rám.

-Persze.- horkantam fel fejemet rázva. Közel sem látszott így, mikor szinte kilökdösött az autójából.- Hova mentek Zaynnel holnap?- tereltem el a témát.

-Azt mondta, meglepetés.- mosolygott.

-Jellemző.- motyogtam szem forgatva, de nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el.

Legalább valakinek jól alakul a szerelmi élete ebben a lakásban.

*

-Szóval ott volt az a tag, aki még fél éve behúzott engem. Nem vett észre és gondolom fogalma sem volt róla, hogy ott leszek én is. Hónapok óta kerül és még a számát is lecserélte a szemétláda.- a tetováló gép halk búgása kísérte Scott történetét a múltkori balhéjáról. Zayn összevont szemöldökkel és összeszorított ajkakkal koncentrált a munkájára. Scott karját kitámasztva ült és meredt maga elé, míg beszélt és láthatólag egészen jól tűrte, ahogy sorban tűvel szúrják a bőrét.

Niall székében ültem és figyeltem, ahogy Zayn dolgozik, néha szóba elegyedtem Scottal, de leginkább csak csendben figyeltem.

-Tette magát, hogy mennyire jól megy az üzlet és hogy mennyit akaszt le egy hétvége alatt, így hát gondoltam, ideje köszönni neki.- folytatta és Zayn fejét ingatva nevetett fel, továbbra is precíz vonalakat húzva Scott bőrén.- Egyből mondta, hogy majd hív és hogy lerendezzük, de nem igazán voltunk egy hullámhosszon. Mondtam neki, hogy vártam eleget. Erre mi történt?

Zayn kérdőn pillantott rá, mikor egy pillanatra elhajolt és több festéket adott a tűhöz.

-Bevédték?- kérdezte halkan, a gép búgása pedig folytatódott.

-Hárman is, ő pedig meghúzta magát hátul.- nevetett fel sajnálkozva, karját továbbra is ugyanúgy tartotta, hogy Zayn még véletlenül se rontsa el tetoválását.

-Nem mintha ez téged megállítana.- mondta Zayn, egy lapuló mosollyal arcán és letörölte Scott karját, majd tovább folytatta.

-Az volt a legnagyobb szerencsém, hogy Harry is ott volt.- bólintott Scott én pedig meglepve pislogtam feléjük.

-Szépen elrendezték.- jegyezte meg Zayn.

-Látnod kéne a többit.- vágta rá Scott és mindketten elmosolyodtak, mintha valami teljesen egyértelmű lett volna.

Vagy csak számomra nem volt az?

-Desmond mondjuk még csak be sem engedte volna arra a helyre, de annyi biztos, hogy egy-két dologra megtanította Harryt.- folytatta Scott, Zayn pedig letette a gépet és felegyenesedett.

Csak egyetlen kérdés kavargott a fejemben, míg tovább beszélgettek és megnézték a kész tetoválást: ki lehet Desmond?

Talán valamilyen régi edző? Hiszen egyértelmű, hogy megtanította Harryt verekedni. Vagy talán ő vezette be Brooklyn sötét ügyeibe? Egyik sem lehetett kizárt.

Scott nem maradt sokáig, miután kifizette a tetoválást és lefoglalt még egy időpontot Zaynnél a jövő hónapra. Alig volt már szabad hely a bőrén, de úgy tűnik, nehezen áll le az ember, ha egyszer rákap a tetoválás ízére.

Zayn csendben pakolászott, Scott volt az utolsó vendége és Niall is már órákkal ezelőtt végzett a munkával.

-Szóval, ma van a nagy nap.- mosolyogtam Zaynre.

-Csak egy vacsora, Rosie.- motyogta, míg elmélyülten pakolt mindent a helyére.

-Igen. Egy vacsora. Perrievel.- néztem rá nyomatékosan és megállt mozdulatában egy hatalmas sóhajjal és kérdőn nézett rám.- Mióta kedveled?

-Mióta ismerem?- kérdezte, mintha egy bolonddal beszélt volna.

-Szóval ez egy baráti vacsora.

-Nem.- felelte tömören, lesütve szemeit.

-Elvesztettem a fonalat.- ismertem be tettetett drámaisággal és le sem vettem róla szemeimet.

-Rendes vacsora lesz gyertyafénnyel meg minden, oké? Még virágot is rendeltem, de ha elmondod bárkinek, halott vagy, Rose.- hadarta és a tetováló gépét felém tartva fenyegetett.

-Hihetetlen. Ennyi év után, végre… Végre!- emeltem az ég felé fejemet és úgy hálálkodtam. Csak halkan nevetett, míg elpakolt, majd kivitte a szemetet a hátsó kapun.

Mire visszaért már felhúztam a kabátomat és az ajtóban állva vártam, ajkaimat harapdálva. Éreztem, hogy szinte felfal a kíváncsiság, de Zayn ügyet se vetve belső őrlődésemre nyitotta ki nekem az ajtót és engedett előre. Zsebre dugott kézzel vártam, míg bezárta a szalont és csendben sétáltunk a parkolóhoz. A kocsi ajtajai hangosan csukódtak be, mikor beszálltunk az autóba és én addig bírtam csak.

-Zayn…- pillantottam felé félve, míg beindította a motort és lassan kiálltunk.

-Hm?

-Ki az a Desmond?- kérdeztem, nagyobb megkönnyebbüléssel, mint kellett volna.

Zayn kérdésem hallatán megfeszült és egy ideig csak csendben vezetett, mintha mérlegelte volna, hogy válaszolhat e egyáltalán a kérdésemre.

-Harry bátyja. Miért?- válaszolta végül, futólag felém nézve.

Megvontam vállam. A kíváncsiság hajtott egyedül, hogy mindent megtudjak Harryről.

-Csak kérdezem.

Igazából ezzel az egyetlen, rövid válasszal Zayn kérdéseik millióit zúdította a nyakamba, de túl feltűnő lett volna, ha kifaggatom Harryről.

-Meddig találkozgatsz még Thierryvel?- kérdezte pár perccel később, egyenesen az útra meredve.

-Mikor lesz a találkozó?- kérdeztem és a hideg rázott a gondolattól, hogy az én segítségem is benne volt a dologban.

-Szerdán.

-Akkor remélem addig már nem is keres.- motyogtam fintorogva és megálltunk Zayn házánál.- Olyan mint Harry? Desmond…- kérdeztem, hiába fogtam vissza magam.

Zayn leállította az autót és felsóhajtott.

-Igen, mondhatni. Harry megváltozott, mióta…- a szavak nehézkesen hagyták el a száját, majd ismét felsóhajtott és rám nézett.- Menjünk be, lassan Perrieért kell mennem.- mondta, ezzel lezártnak tekintve a témát.

Üvölteni tudtam volna vele, de ehelyett csak kikényszerítettem magamból egy szolid mosolyt és aprót bólintva szálltam ki az autóból. Címeres idiótának éreztem magam amiért minden információt, ami csak Harryről szólt, kiéhezve vártam. És bár reménykedtem benne, hogy az este folyamán, valamilyen csoda következtében megcsörren a telefonom és személyesen neki tehetem fel a több milliónyi kérdésemet, Harry nem keresett.

És bár majd belepusztultam, de én sem kerestem őt.

Sziasztok!

Először is sajnálom, hogy várnotok kellett! És másodszor pedig, azt is sajnálom, hogy nem ez lett a legjobb fejezet, de hébe-hóba kellenek ilyen átkötő fejezetek is :)

És, ami a legfontosabb, hogy őrülten boldoggá tettetek mind a 12 kommenttel, ami az előző fejezethez érkezett! Tudom, hogy már vagy milliószor mondtam, de imádlak titeket!