Chapter 39

Két nap telt el.

Dühös voltam, de megpróbáltam Zayn és Louis szavaival nyugtatgatni magam. De a harag, az a kétségbeesett és tehetetlen harag, amit ismét Harry váltott ki belőlem, sehogy sem múlt el.

Kedd este volt és Perrie végeláthatatlan unszolására összeszedtem magam és elmentem vele az egyik kisebb szórakozóhelyre. Látta, hogy valami bántott és sejtette is, hogy Harry is közrejátszott benne – de nem tett fel egyetlen kérdést sem.

A hely tele volt, bár Brooklynban nehéz lett volna egy olyan helyet is találni, ami ne lett volna tömve bármelyik nap a héten.

Zayn és a többiek is velünk jöttek, aminek Perrie kifejezetten örült, csak azt nem tudta, hogy valójában az ünneplésükön volt a hangsúly. Vincentnek öt emberét kapták el péntek este, de egyik sem volt olyan szerencsés, mint Harry.

Harry, Harry, Harry… A gondolataim csak körülötte jártak és képtelen voltam tenni ellene bármit is.

-Hé, Rose!- Niall oldalba bökött, miközben korsóját a magasba emelte és szélesen vigyorgott mellettem. Az asztalnál ültünk és a hangos zenét túlüvöltve próbáltunk beszélgetni.

Arcomra egy kisebb mosolyt erőltettem és megfogtam a poharam, amiben fogalmam sem volt, hogy mégis mi lehet. Perrie egyik koktélja volt a sok közül, amiket ki szokott kérni. Számomra érthetetlen nevük volt és a színük alapján nem is akartam tudni, hogy mik lehetnek benne.

Mindannyian koccintottunk és annyit ittunk amennyit csak bírtunk. A koktélom édes volt, de határozottan kiéreztem belőle a whiskyt. Legalább egy jó dolog történt ma este.

-Gyerünk Rose! Érezd jól magad…- nyaggatott Perrie a másik oldalamon ülve, miközben a többiek beszélgetni kezdtek. Niall volt sajnos a leghangosabb és az ő száját hagyták el a legnagyobb hülyeségek, amik csak fokozódtak minden egyes korsó után.

-Jól érzem magam.- vontam vállat és ezúttal kisebbet kortyoltam a poharamból.

Perrie szem forgatva utánozta mozdulataimat, majd ő is letette az asztalra a poharát.

-Akkor talán csak társaságra lenne szükséged.- pislogott rám ártatlanul, de tudtam jól, hogy mit akar kihozni ebből az egészből.

-Eszedbe se jusson!- néztem vissza rá szikrákat szóró szemekkel, amin jót mulatott.

-Ne már, Rose! Régen buliztunk már és az utóbbi időben egyik se volt olyan jó, mint régen!- nyaggatott továbbra is és bár cseppet sem örültem neki, de kezdtem egyre jobban hajlani arra, amit mondd. És ha csak egy kicsit is elengedem magam, egy hajszálnyi kis esélyem még mindig van arra, hogy elfelejtem Harryt. Ha csak pár órára is, de megszabadulnak tőle a gondolataim.

-Oké. Rendben.- sóhajtottam fel szem forgatva, halvány mosollyal arcomon. Perrie halk ujjongásba kezdett és megragadta a poharát, fejével aprón enyém felé bökött.

Hezitálás nélkül ledöntöttük mindketten a maradékot és a bárpulthoz mentünk a következő körért.

Perrie ezúttal fejenként három vodkát kért ki, amit hangos nevetések közepette tüntettünk el rövid idő alatt. A testem kezdett egyre inkább az ütemre mozogni, ahogy az alkohol szépen lassan elérte a hatását. Újabb két kör után már a tömegben táncoltunk, szemeim újra és újra körbejártak körülöttem.

Az alkohol és a jókedv egy cseppet sem vált be. Mindenhol őt kerestem.

Hajamba túrtam, miután egy újabb fickót toltam el magamtól, aki magabiztosan megcélozta a nyakamat ajkaival és kezét a derekamra tette. Perrie csak a kezével intett egyet neki jelezve, hogy eltűnhet és nevetni kezdett.

-Visszanézek a többiekhez, hozzak utána valamit?- kérdezte közelebb hajolva hozzám. Fejemet rázva húzódtam el tőle és táncoltam tovább, Perrie pedig utat tört magának az emberek között. Tudtam, hogy majd Zaynt akarja rávenni, hogy menjen vele táncolni. Mintha még nem ismerné eléggé.

Az egész testem belerezgett a hangos basszusokba, a testem pedig automatikusan, megállás nélkül mozgott az ütemre, miközben a gondolataim kezdtek egyre inkább kiüresedni. Testek nyomódtak hozzám, kezek súrolták a testemet, míg végül nem maradt semmi a zenén kívül.

Valakinek a mellkasa a hátamnak feszült, erős karok ölelték köre derekamat és ezúttal már nem érdekelt. Tovább táncoltunk, hajamat elsöpörte nyakamból és lehelete a nyakamhoz csapódott az idegennek. Fejemet egy kicsit oldalra döntöttem és lehunyva szemeimet élveztem, ahogy ajkait végighúzza bőrömön, felébresztve az érzékeimet amik kezdtek lebénulni az alkoholtól.

-Őrjítő vagy.- duruzsolta a fülembe az ismeretlen hang, arcomra egy lusta mosolyt varázsolva. Alig érezhetően a bőrömbe harapott és derekamnál fogva még közelebb nyomott magához, kezemet pedig hátranyújtottam és tarkójára simítottam.

Nem néztem hátra. Nem érdekelt, hogy néz ki és hogy még milyen szavakat fog a fülembe suttogni. Csak az érzés kellett és a pillanat, sehová se mentem volna vele. De tudtam jól, hogy ő mit akar majd.

Ajkait ismét végighúzta nyakamon, mellkasa pedig furcsa módon elhúzódott hátamtól, kezei hirtelen rántottak magával és ha nem léptem volna hátra egyet, hátradőltem volna a hirtelen lökettől. Kipattant szemekkel fordultam hátra, kezei teljesen elengedtek és mikor rá néztem, csak a tömeg felé kiabálva káromkodott.

-Mi történt?- kérdeztem, hangom furcsán hangzott az alkoholtól.

-Az a szemétláda fellökött!- kiabálta a fickó, akivel táncoltam. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy továbbra is valaki után kiabál, akinek már hűlt helyét se találta volna az emberek között. Mély lélegzetet vettem és hajamba túrtam, ami félig már vizes volt és a kelleténél is göndörebb a melegtől. Kezemet a pasi vállára téve toltam odébb és a kijárat felé indultam.

-Hé, most meg hová mész?- kérdezte a kezemet elkapva, szemeiben még mindig láttam, hogy mennyire ideges.

-Levegőzni.- válaszoltam egyszerűen és mikor láttam, hogy jönne velem, hozzátettem.- Nélküled.

Fújtatva eresztett el, tisztán látszott rajta, hogy nem volt százas, vagy lehetetlenül sokat ivott.

-Menj.- válaszolta fennhangon, mentve a maradék becsületét.

A fejem már fájt és lüktetett a hangos zenétől, kezdett egyre kevesebbnek tűnni a levegő odabent, így mikor végre kiértem, megkönnyebbülten lélegeztem fel a fagyos levegőn.

A club előtt motorok és autók parkoltak, az emberek szétszórva cigiztek a falnál, vagy a parkolóban szórakoztak, ittak és beszélgettek. A zene halkabb volt, a fülem pedig lassan, de kezdett hozzászokni a kinti csendhez – legalábbis az üvöltő zenéhez képest azt csendnek lehetett nevezni, ami az utcán volt.

Mindkét kezemmel hajamba túrtam, egy-két pillanatig fel is fogtam, hogy tarkómhoz is érjen egy kis hűvös levegő, majd leengedtem és a falhoz sétáltam, aminek hátammal nekidőltem. Fejemet is hátradöntöttem, szemeimet lehunytam és csak hallgattam, ahogy a sok hang és nevetés összemosódik a kiszűrődő lüktető zenével.

Aztán mély, rekedtes nevetés hallottam a parkoló felől. Szemeim kipattantak és fejemet elhúztam a jéghideg betonfaltól. Tekintetemet végigjárattak a sötét parkolón újra és újra, fejemben még mindig hallva a nevetést, amit sose felejtenék el és egy életen keresztül tudnám hallgatni. És mikor már kezdtem azt hinni, hogy az alkohol és a képzeletem csak csúfos játékot játszottak velem, megtaláltam.

Az autójának dőlve állt, keresztbefont karokkal. A haja szokásosan szanaszét állt, amin tisztán látszott, hogy pár perce túrhatott bele utoljára. Fekete póló volt rajta, ami karjára feszült, kiemelve izmait. Szokásos fekete nadrág volt rajta, és barna csizma. Az az átkozott, barna csizma.

Egy fickóval beszélgetett, aki nem sokkal később, hogy kiszúrtam őket kikapott egy köteg pénzt a zsebéből és számolgatni kezdte, valamennyit Harrynek adott. Harry ellökte magát az autótól és zsebébe nyúlt, majd kezét a pasas felé tartotta, aki egy gyors mozdulattal kivett Harry kezéből valamit és gyorsan elrakta. Mozdulatlanul figyeltem őket, mindketten kimértek és óvatosak voltak, tekintetük körbetáncolt körülöttük mindenkin az üzlet után. Ez volt az a pillanat, mikor Harry is észrevett engem. Pillantása hosszasan elidőzött rajtam, egy pillanatra sem szakította el tekintetét arcomról. Arcvonásai kemények voltak, szemei alatt apró kis táskák húzódtak, amiket még így is észrevettem.

Aztán elfordult. Háttal nekem.

Szemöldökeim az égbe szöktek és a szívem vadul kalimpálni kezdett a hirtelen jött haragtól. Üvölteni tudtam volna, amíg észre nem vesz megint és ezúttal hozzám nem sétál, leállítva az őrjöngésemet. Magamba szívtam a levegőt, és megelégelve ezt, bármi is legyen ez, ami napok óta tart, felé indultam. Már félúton jártam, mikor a fickó kezet fogott vele és elment, már majdnem Harry mellett voltam, mikor kinyitotta Harry a kocsi ajtaját és készült beszállni. Az utolsó pár lépésemet gyorsabban tettem meg és pont velem szembe volt, az ajtót fogva, mikor odaértem.

Meglepve nézett rám, nem szólt egy szót sem.

-Gondoltam azért odaköszönsz.- mondtam egyből, hangom rekedtes volt és szavaim alig észrevehetően összefolytak.

-Nem érek rá.- jött a nyers válasz, ami mellkason ütött egy pillanatra belém rekesztve még a levegőt is.

-Igen, ez valahonnan ismerős.- bólintottam, hangomból áramlott a gúny.

-Akkor nem is értem miért vagy itt.- vont vállat. Állta pillantásomat, arca teljesen közömbös volt.

Nem ismertem rá.

-Mi bajod van, Harry?!- kérdeztem, felemelve hangomat. Sokszor voltam már ideges miatta, de ez egy teljesen új szint volt. Képtelen voltam kezelni.

Egy ideig nem válaszolt, csak szemeimbe nézett, legalább ugyanannyira idegesnek látszott, mint amilyennek én éreztem magam.

-Te vagy a bajom és hogy feltartasz.- válaszolta végül, szavai lassúak voltak. Minden egyes szó lassan és kíméletlenül sebzett meg.

-Oh, értem.- szinte köptem felé a szavakat, még egy lépést közelebb lépve felé.- És mi van azzal, hogy mennyire törődsz velem?- kérdeztem, ismét gúnyosan. De meg sem rezdült, egy pillanatra sem.- Ennyi volt, Harry?

Felnevetett, minden humorérzék nélkül, belém rúgva még egyet, ismét belém rekesztve a levegőt.

-Nem lehet ennyi, Rose.- ingatta fejét, mintha csak egy buta, naiv kislány lennék.- Ahhoz lennie is kellett volna valaminek.

-Miért viselkedsz így?- kérdeztem megtörve, fizikailag és mentálisan is belefáradva ebbe az egész beszélgetésbe és a véget nem érő haragba.

-Mit vársz tőlem, hogy viselkedjek?!- emelte fel hangját, teljesen elvesztve türelmét. Szemeiben egy pillanatra mintha megcsillant volna valami, mintha ez az egész álca, vagy fal, vagy bármi, amit felépített, egy pillanatra megdőlni készült volna. Mintha.

-Hogy fejezd be ezt a szarságot, bármi is ez!- üvöltöttem és bár tudtam, hogy többen is minket figyeltek már, nem érdekelt.- Hogy semmi sem jelent neked semmit, hogy én…- mély lélegzetet vettem, képtelennek éreztem magam befejezni a mondatot.

-Hogy te?- kérdezte, sürgetve és türelmetlenül. Becsapta a kocsi ajtaját és ő is tett felém egy lépést. Alig pár centi választott el minket egymástól, és bár ez nem az a helyzet volt és pillanat, beleremegtem a hirtelen jött közelségébe.- Folytasd, Rose! Hiszen annyira jól ismersz engem, nem?- kiabálta, mély hangja bombaként robbant kettőnk között. Zöld szemei lyukat vájtak belém és szinte a vesémig hatoltak.- Ha mégsem, hadd áruljak el valamit.- mondta, ezúttal jóval halkabban. Forró lélegzete arcomhoz ért, végigsimítva bőrömön, amibe beleborzongtam, még ha tudtam is, hogy semmi jóra nem számíthatok a következő szavaiból.- Semmi sem jelent nekem semmit, ahogy te sem.

Megtörve pislogtam rá. Mintha minden egyes csontomat lassan, egyesével tördelték volna össze, miközben kimondta ezt a pár szót. Pedig csak a szívemnek kellett volna összetörnie.

-Rohadj meg.- suttogtam, gyilkoló tekintettel meredve rá, miközben minden szépen lassan összeomlott körülöttem és végre, végre elmúlt a végeláthatatlan harag, az a sok düh, ami izzott bennem.

Nem maradt más, csak az elviselhetetlen, kínzó fájdalom, ahogy hátat fordítottam neki és otthagytam a parkolóban.

Sziasztok!

Hát, hát… :) Mik nem történnek… :D

Sajnálom, ha egy kicsit kevésnek tűnik, de muszáj volt így megírnom. Remélem, mindenkinek tetszett, bár egyértelmű, hogy meg lesznek a vélemények a végével kapcsolatban… :)

Kérlek szavazzatok a Beautiful War-ra ezen az oldalon, ha még nem tettétek meg! Kedden ér véget a szavazás, remélem segítetek feltornázni a szavazataimat addig! :)

Ui.: Kérlek, írd le a véleményed! xx