Chapter 40

A legrosszabb dolog egy összetört szívben, az idő múlása. Mintha mindent kívülállóként figyelnél, még az egyszerű, szürke hétköznapokban is. És ha ez még nem elég, az idő lassan halad, eszméletlenül lassan. Csak várod, hogy elmúljon, mert tulajdonképpen nincs az összetört szívre semmiféle orvosság. Minden próbálkozás szánalmas kudarcba torkollik. És mi is marad utána? Ugyanaz. Ugyanaz az átkozott érzés, mintha az egész tested kész agónián menne keresztül, az elfeledhetetlen emlékekkel együtt.

Harry és én nem voltunk egy pár, egyetlen vacsorára sem vitt el, sosem kaptam tőle bonbont vagy rózsát. Nem dicsekedett azzal senkinek, hogy én az övé vagyok és ő az enyém. Nem… Harry és én végtelen alkalommal kiabáltunk egymással, mentünk direkt egymás idegeire és imádtuk ezt az érzést mindketten. A fenébe is, üvöltve és tajtékozva ismerte be, hogy mennyire is törődik velem.

De ez az egész, csak egy ócska hazugság volt amit én könnyen el is hittem.

Nappalok és éjszakák mentek pocsékba, mióta utoljára láttam őt. Hosszú nappalok és még annál is hosszabb éjszakák, mind-mind a műteremben eltöltve. Üres vásznakkal és tiszta ecsetekkel.

Képtelen voltam akár egy vonalat is húzni.

Péntek reggel volt, amikor már nem bírtam tovább a saját műtermemben sem lenni. Mindenhonnan emlékek néztek vissza rám, zöld szempárok, amik annyira megigéztek és érzések, amiket soha többé nem akartam érezni. Még emlékezni sem akartam rájuk, mindent ki akartam törölni a fejemből – még ha ez képtelenségnek is bizonyult.

Így hát, gyáva módon elmenekülve a saját érzéseim elől, összeszedtem mindent. Az összes vázlatot, félbehagyott festményt és azokat is, amik már hetek-hónapok óta készen álltak a falnak döntve, vagy fellógatva bárhova, ahol csak helyet találtam. Kiakartam égetni az agyamból mindent, ami hozzá és a hazugságaihoz kötött.

De hogy érheted ezt el, hogyha még amikor lehunyod a szemed, akkor is őt látod?

-Rose…- Perrie hangja visszhangzott a teremben, miközben a képeket pakoltam egymásra. Fogalmam sem volt, hogy mégis hova rakhatnám őket. Az első számú célom az volt, hogy ne legyen szem előtt egy darab se belőlük.

-Hm?- hümmögtem válaszul, felé se fordulva, csak folytattam tovább a pakolászást.

-Zayn bulija nemsokára kezdődik, indulnunk kéne, ha még időben el is akarunk készülni.- válaszolta gyengéden, a szokásos rámenőssége ezúttal sehol sem volt.

Még mindig nem fordultam felé, csak folytattam a dolgom – mintha az életem múlt volna rajta. Ha túl akartam volna dramatizálni a dolgokat, akkor még talán ki is mondtam volna ezt hangosan.

-Nem érdekel semmilyen buli.- válaszoltam halkan motyogva, felkapva egy újabb képet.

-Ne, ezt ne.- megrezzentem, ahogy Perrie hirtelen mellettem termett és megfogta a festményt, majd visszarakta ugyanoda.

-Nem akarom ezt látni.- ráztam a fejem és odébb húztam. Tekintetemet kezeimre összpontosítottam, de képtelen voltam elsiklani a színvilág felett és szinte még mindig láttam magam előtt, ahogy az éjszaka közepén ültünk az autóban, az utcalámpák és a rendőrlámpák fényei pedig tökéletesen megvilágították az arcát. Annyira gyönyörű volt, hogy már fájt ránézni.

-A legjobb festményed, Rose.- Perrie felé kaptam a fejem és láttam, hogy szinte könyörögve pislog vissza rám.- Tudom, hogy nem akarod látni és hogy megbántott. De ez nem azt jelenti, hogy a létező leggyönyörűbb és legtökéletesebb munkádat ezért a kukába kell hajítanod. Csak ezt az egyet tartsd meg, kérlek.- kérlelt tovább és bár egyáltalán nem akartam, mégis elengedtem a képet egy mély, hangos sóhaj kíséretében.

-Elpakolom a többit és mehetünk.- válaszoltam és még egy képet a kupac tetejére tettem.

Talán a sarokban elállnak majd egy darabig, amíg ki nem találom, hogy mit is kezdjek velük.

*

Zayn konyhájában ültem a pulton, egy üveg sörrel a kezemben. Ritkán kortyoltam bele és még annál is ritkábban figyeltem oda arra, amit a körülöttem lévők beszéltek. A ruhám – amit Perrie közel egy órás unszolására vettem fel – kényelmetlen volt, hiába volt gyönyörű de mégis egyszerű.

Kényelmetlenül éreztem magam és szívesebben töltöttem volna az estémet a szobámban kuksolva, minthogy itt próbáljak átvészelni egy estét a dübörgő zene és részeg emberek mellett. Vagy százszor néztem körbe újra és újra, csak hogy megbizonyosodjak róla, hogy sehol sem látok sötét, barna fürtöket. Egyértelmű volt, hogy Harry is eljön ma este, de mint mindig, senki sem tudta, hogy mikor.

-Fogadjunk öt dolcsiban!- kiáltott fel Louis, végre valahára kizökkentve engem a gondolataimból. Niall a söröshordó mellett állt és szélesen vigyorgott. Az arca egy kissé már kipirult és a szemei is csillogtak.

-Áh, ez beteg, haver. Ilyet csak a filmekben láttam eddig.- ingatta fejét és az amúgy is zajos konyhát megtöltötte Niall nevetése. Louis magabiztosan vigyorgott és csak a fejét ingatta.

-Beszállok én is!- üvöltötte túl az alapzajt Zayn, aki mellettem állt, nekidőlve a konyhapultnak Perriet magához ölelve a derekánál, aki háttal állt neki.

-Miről van szó?- dőltem feléjük és kíváncsian járattam a tekintetem Zaynék és Louisék között.

-Louis ráakarja venni Niallt, hogy fejjel lefelé igyon a hordóból.- informált Perrie egy széles mosoly kíséretében, miközben egyre többen próbálták rávenni Niallt Louis ötletére.

-Gyerünk már, Niall!- veregette vállon Louis. Niall lehajtotta a fejét és már-már hitetlenkedve pillantott fel, szélesen vigyorogva.

-Szemetek! Jó-jó, legyen!- nevetett és két kezét a hordó szélére tette.

-Nem hiszem el, hogy rávette!- nevetett fel Zayn és Perrie vállához támasztotta állát, figyelve Niall mozdulatait.

Louis és még egy srác, aki közel állt hozzájuk segített Niallnek kézre állni, majd a csapot a szájához nyomta és inni kezdett. Mindenki kiabált és én is azon kaptam magam, hogy Perrievel együtt hangosan nevetek az egészen. Niall egy hangos, érthetetlen kiáltással hagyta abba az ivást és a lábára ereszkedett.

-Ezt soha többet nem csinálom!- nevetett, Louis pedig vállba veregette, szokásos mosolyával arcán.

-Chicago! Egy próba?- vonogatta Louis szemöldökét.

-Csak utánad, Lou!- ingattam fejem és megemeltem az üvegem, majd belekortyoltam.

-Miért vagy mindig ekkora party gyilkos?- kérdezte elhúzva száját, de már jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, a beszélgetésünkből semmit sem gondolt komolyan.

Niall is ismerhette volna már ennyire.

Louis tovább kereste a szerencsétlen áldozatát ezek után, csak egy olyan ember kellett neki, akit könnyen palira tudott venni és máris garantált volt a jókedv. Mosolyogva figyeltem, ahogy próbálkozik, emberről-emberre a konyhában, majd egyre beljebb haladt a nappali irányába.

Harry szinte észrevétlenül váltotta le Louist, kezet fogtak és már Lou a konyhában sem volt. Harry a szemközti pulthoz sétált, ami tele volt üres poharakkal és félig megfogyatkozott üvegekkel. Ugyanott állt, ahol legelőször láttam és ugyanannyira le is voltam fagyva, mint akkor. Idegesen figyeltem, ahogy ráérősen kibontott egy üveget és töltött magának az egyik pohárba. De képtelen voltam tovább várni és lepattantam a pultról. Az üvegemet Zayn mellé raktam és egy szó nélkül elindultam, átvágva a konyhán. Nem akartam, hogy észrevegyen, bár biztos voltam benne, hogy levegőnek nézne. Nem beszélne velem. Nem érdekelné, hogy hogy vagyok. Mert nem jelentek számára semmit.

De legnagyobb szerencsétlenségemre megfordult, még mielőtt a nappaliba mehettem volna és egyenesen a szemeimbe nézett. Mozdulatlanul állt, míg én kétségbeesetten menekültem, egyre gyorsabban lépdelve. Egy pillanatra sem szakítottam meg a szemkontaktust vele és megpróbáltam felvenni a létező legridegebb arckifejezésemet. Aztán, végre elsétáltam mellette. Éreztem magamon a tekintetét, tudtam, hogy engem figyel és egyre kevesebbnek bizonyult a levegő a házban. Haza akartam menni, nem akartam megkockáztatni még egy ilyen pillanatot. Képtelen lettem volna még egyszer ilyen határozottan elé állni, mintha mi sem történt volna. De a testem mintha ellenem fordult volna, csak tovább vitt az emberek között, egyenesen, teljesen céltalanul mígnem a ház kellős közepén találtam magam, idegenekkel körülvéve. A szemeim égni kezdtek és visszatartva a levegőt éreztem, ahogy egy kéz körbesimul a derekamnál. Azonnal elakartam húzódni, de a kéz visszarántott és kemény mellkasnak ütközött a hátam és forró lélegzet csapta meg bőrömet fülem alatt.

-Hova sietsz?- kérdezte a már jól ismert hang, amitől egész testemben libabőrös lettem.

-Engedj el, Thierry.- válaszoltam fáradtan. Ujjaimmal próbáltam lehámozni magamról kezeit, de egyszer sem jártam sikerrel.

-Hiányoztál, Rose.- suttogta a fülembe.

Lehunytam a szemeimet és próbáltam továbbra is visszatartani a könnyeimet, amitől már égtek a szemeim. Elképzeltem, hogy milyen érzés lett volna ugyanígy állni Harryvel a tömeg közepén, míg a zene bömböl és mindenki táncol közben. Az egész testem belesajdult a gondolatba.

-Azt mondtam, hogy engedj el!- válaszoltam határozottabban, de továbbra sem engedett a szorításából.

-Mi a baj, Rose?- kérdezte továbbra is duruzsolva a fülembe, amitől bukfencezett egyet a gyomrom és még az a kevés alkohol is kikívánkozott belőlem, amit ittam.- Csak nem Styles?- kacagott és ha lett volna erőm, talán még képen is vágtam volna.- Azt hallottam, hogy nem alakultak túl jól a dolgok köztetek.

-Nem volt semmi köztünk.- sziszegtem ingerülten és megpróbáltam elhúzni a fejem tőle, de mintha csak mágnes lett volna, jött utánam.

-Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.- ajkait végighúzta nyakamon és továbbra is bőrömhöz szuszogott.- Ha igaz lenne, nem bámulna most is minket.- tette hozzá, szemeim pedig azonnal kipattantak és Harryt kutatták a sok ismeretlen arc között.

Nem kellett sokáig keresnem, mire megtaláltam a szoba másik végében. A falnak dőlve állt, kezében tartva poharát, amit nem is olyan rég töltött meg. Szemei rezdületlenül csak minket figyeltek és arcára egy teljesen leolvashatatlan fintor ült ki.

-Tudod, mindenki azt hitte, hogy Vincent hozatta ki.- Thierry hangja visszarántott a beszélgetésünkbe, amiből minél hamarabb kiakartam szabadulni.

-Mégis ki más?- kérdeztem nyersen, ujjaimat kézfejére simítva, felkészülve egy újabb próbálkozásra.

-Reméltem, hogy ezt te mondod el nekem.- nevetett ismét, ajkai újra és újra bőrömhöz értek közben és még közelebb húzott magához.

Tekintetem ismét Harry felé irányult, aki ugyanabban a pillanatban lépett egyet felénk. Még a kevés, villódzó fény ellenére is láttam, hogy egész testében megfeszült, arcáról pedig színtiszta haragot lehetett leolvasni. Nem állt meg, félrelökött mindenkit, aki az útjába került, bennem pedig kezdett úrrá lenni a pánik.

-Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom.- horkantam fel szarkasztikusan és végre sikerült lehámoznom magamról kezeit. Maga felé fordult és önelégülten elvigyorodott, majd vállam fölött Harryre pillantott, aki már valószínűleg a közelünkben járt. Thierry kacsintott egyet felé, majd megfogta a kezem és maga után kezdett húzni.

-Thierry!- kiabáltam, pár lépéssel mögötte.- Engedj el, nem megyek veled sehova!- őrjöngtem és próbáltam kezemet kihúzni szorításából, de mint mindig, most sem sikerült.

Tudtam, hogy otthon kellett volna maradnom.

Egy erős kéz fogott vissza hátulról és rántott ki hirtelen Thierry kezéből, engem félrelökve. Kikerekedett szemekkel pislogtam, kapkodva a levegőt ahogy megpróbáltam felfogni, hogy Harry mellettem állt, bosszús tekintettel meredve Thierryre, aki csak szélesen vigyorgott.

De még mielőtt szóra nyitotta volna a száját, vagy én megpróbáltam volna közéjük állni, Harry ökle hirtelen meglendült egy hangos, már-már éles puffanással kísérve.

Sziasztok!

Nagyon szépen köszönöm a kommenteket, feliratkozókat, pipákat és hogy egyáltalán olvassátok a történetem! Imádlak titeket, de ezt már tudjátok jól!

Remélem tetszett mindenkinek a fejezet :)

Ui.: Kérlek, írd le a véleményed! xx