A legrosszabb dolog egy összetört
szívben, az idő múlása. Mintha mindent kívülállóként figyelnél, még az
egyszerű, szürke hétköznapokban is. És ha ez még nem elég, az idő lassan halad,
eszméletlenül lassan. Csak várod, hogy elmúljon, mert tulajdonképpen nincs az
összetört szívre semmiféle orvosság. Minden próbálkozás szánalmas kudarcba
torkollik. És mi is marad utána? Ugyanaz. Ugyanaz az átkozott érzés, mintha az
egész tested kész agónián menne keresztül, az elfeledhetetlen emlékekkel
együtt.
Harry és én nem voltunk egy pár,
egyetlen vacsorára sem vitt el, sosem kaptam tőle bonbont vagy rózsát. Nem
dicsekedett azzal senkinek, hogy én az övé vagyok és ő az enyém. Nem… Harry és
én végtelen alkalommal kiabáltunk egymással, mentünk direkt egymás idegeire és
imádtuk ezt az érzést mindketten. A fenébe is, üvöltve és tajtékozva ismerte
be, hogy mennyire is törődik velem.
De ez az egész, csak egy ócska hazugság
volt amit én könnyen el is hittem.
Nappalok és éjszakák mentek pocsékba,
mióta utoljára láttam őt. Hosszú nappalok és még annál is hosszabb éjszakák,
mind-mind a műteremben eltöltve. Üres vásznakkal és tiszta ecsetekkel.
Képtelen voltam akár egy vonalat is
húzni.
Péntek reggel volt, amikor már nem
bírtam tovább a saját műtermemben sem lenni. Mindenhonnan emlékek néztek vissza
rám, zöld szempárok, amik annyira megigéztek és érzések, amiket soha többé nem
akartam érezni. Még emlékezni sem akartam rájuk, mindent ki akartam törölni a
fejemből – még ha ez képtelenségnek is bizonyult.
Így hát, gyáva módon elmenekülve a saját
érzéseim elől, összeszedtem mindent. Az összes vázlatot, félbehagyott festményt
és azokat is, amik már hetek-hónapok óta készen álltak a falnak döntve, vagy
fellógatva bárhova, ahol csak helyet találtam. Kiakartam égetni az agyamból
mindent, ami hozzá és a hazugságaihoz kötött.
De hogy érheted ezt el, hogyha még
amikor lehunyod a szemed, akkor is őt látod?
-Rose…- Perrie hangja visszhangzott a
teremben, miközben a képeket pakoltam egymásra. Fogalmam sem volt, hogy mégis
hova rakhatnám őket. Az első számú célom az volt, hogy ne legyen szem előtt egy
darab se belőlük.
-Hm?- hümmögtem válaszul, felé se
fordulva, csak folytattam tovább a pakolászást.
-Zayn bulija nemsokára kezdődik,
indulnunk kéne, ha még időben el is akarunk készülni.- válaszolta gyengéden, a
szokásos rámenőssége ezúttal sehol sem volt.
Még mindig nem fordultam felé, csak
folytattam a dolgom – mintha az életem múlt volna rajta. Ha túl akartam volna
dramatizálni a dolgokat, akkor még talán ki is mondtam volna ezt hangosan.
-Nem érdekel semmilyen buli.-
válaszoltam halkan motyogva, felkapva egy újabb képet.
-Ne, ezt ne.- megrezzentem, ahogy Perrie
hirtelen mellettem termett és megfogta a festményt, majd visszarakta ugyanoda.
-Nem akarom ezt látni.- ráztam a fejem
és odébb húztam. Tekintetemet kezeimre összpontosítottam, de képtelen voltam
elsiklani a színvilág felett és szinte még mindig láttam magam előtt, ahogy az
éjszaka közepén ültünk az autóban, az utcalámpák és a rendőrlámpák fényei pedig
tökéletesen megvilágították az arcát. Annyira gyönyörű volt, hogy már fájt
ránézni.
-A legjobb festményed, Rose.- Perrie
felé kaptam a fejem és láttam, hogy szinte könyörögve pislog vissza rám.-
Tudom, hogy nem akarod látni és hogy megbántott. De ez nem azt jelenti, hogy a
létező leggyönyörűbb és legtökéletesebb munkádat ezért a kukába kell hajítanod.
Csak ezt az egyet tartsd meg, kérlek.- kérlelt tovább és bár egyáltalán nem
akartam, mégis elengedtem a képet egy mély, hangos sóhaj kíséretében.
-Elpakolom a többit és mehetünk.-
válaszoltam és még egy képet a kupac tetejére tettem.
Talán a sarokban elállnak majd egy
darabig, amíg ki nem találom, hogy mit is kezdjek velük.
*
Zayn konyhájában ültem a pulton, egy
üveg sörrel a kezemben. Ritkán kortyoltam bele és még annál is ritkábban
figyeltem oda arra, amit a körülöttem lévők beszéltek. A ruhám – amit Perrie
közel egy órás unszolására vettem fel – kényelmetlen volt, hiába volt gyönyörű
de mégis egyszerű.
Kényelmetlenül éreztem magam és
szívesebben töltöttem volna az estémet a szobámban kuksolva, minthogy itt
próbáljak átvészelni egy estét a dübörgő zene és részeg emberek mellett. Vagy
százszor néztem körbe újra és újra, csak hogy megbizonyosodjak róla, hogy sehol
sem látok sötét, barna fürtöket. Egyértelmű volt, hogy Harry is eljön ma este,
de mint mindig, senki sem tudta, hogy mikor.
-Fogadjunk öt dolcsiban!- kiáltott fel
Louis, végre valahára kizökkentve engem a gondolataimból. Niall a söröshordó
mellett állt és szélesen vigyorgott. Az arca egy kissé már kipirult és a szemei
is csillogtak.
-Áh, ez beteg, haver. Ilyet csak a
filmekben láttam eddig.- ingatta fejét és az amúgy is zajos konyhát megtöltötte
Niall nevetése. Louis magabiztosan vigyorgott és csak a fejét ingatta.
-Beszállok én is!- üvöltötte túl az
alapzajt Zayn, aki mellettem állt, nekidőlve a konyhapultnak Perriet magához
ölelve a derekánál, aki háttal állt neki.
-Miről van szó?- dőltem feléjük és
kíváncsian járattam a tekintetem Zaynék és Louisék között.
-Louis ráakarja venni Niallt, hogy
fejjel lefelé igyon a hordóból.- informált Perrie egy széles mosoly
kíséretében, miközben egyre többen próbálták rávenni Niallt Louis ötletére.
-Gyerünk már, Niall!- veregette vállon
Louis. Niall lehajtotta a fejét és már-már hitetlenkedve pillantott fel,
szélesen vigyorogva.
-Szemetek! Jó-jó, legyen!- nevetett és
két kezét a hordó szélére tette.
-Nem hiszem el, hogy rávette!- nevetett
fel Zayn és Perrie vállához támasztotta állát, figyelve Niall mozdulatait.
Louis és még egy srác, aki közel állt
hozzájuk segített Niallnek kézre állni, majd a csapot a szájához nyomta és inni
kezdett. Mindenki kiabált és én is azon kaptam magam, hogy Perrievel együtt
hangosan nevetek az egészen. Niall egy hangos, érthetetlen kiáltással hagyta
abba az ivást és a lábára ereszkedett.
-Ezt soha többet nem csinálom!-
nevetett, Louis pedig vállba veregette, szokásos mosolyával arcán.
-Chicago! Egy próba?- vonogatta Louis
szemöldökét.
-Csak utánad, Lou!- ingattam fejem és
megemeltem az üvegem, majd belekortyoltam.
-Miért vagy mindig ekkora party
gyilkos?- kérdezte elhúzva száját, de már jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, a
beszélgetésünkből semmit sem gondolt komolyan.
Niall is ismerhette volna már ennyire.
Louis tovább kereste a szerencsétlen
áldozatát ezek után, csak egy olyan ember kellett neki, akit könnyen palira
tudott venni és máris garantált volt a jókedv. Mosolyogva figyeltem, ahogy
próbálkozik, emberről-emberre a konyhában, majd egyre beljebb haladt a nappali
irányába.
Harry szinte észrevétlenül váltotta le
Louist, kezet fogtak és már Lou a konyhában sem volt. Harry a szemközti pulthoz
sétált, ami tele volt üres poharakkal és félig megfogyatkozott üvegekkel.
Ugyanott állt, ahol legelőször láttam és ugyanannyira le is voltam fagyva, mint
akkor. Idegesen figyeltem, ahogy ráérősen kibontott egy üveget és töltött
magának az egyik pohárba. De képtelen voltam tovább várni és lepattantam a
pultról. Az üvegemet Zayn mellé raktam és egy szó nélkül elindultam, átvágva a
konyhán. Nem akartam, hogy észrevegyen, bár biztos voltam benne, hogy levegőnek
nézne. Nem beszélne velem. Nem érdekelné, hogy hogy vagyok. Mert nem jelentek
számára semmit.
De legnagyobb szerencsétlenségemre
megfordult, még mielőtt a nappaliba mehettem volna és egyenesen a szemeimbe
nézett. Mozdulatlanul állt, míg én kétségbeesetten menekültem, egyre gyorsabban
lépdelve. Egy pillanatra sem szakítottam meg a szemkontaktust vele és
megpróbáltam felvenni a létező legridegebb arckifejezésemet. Aztán, végre
elsétáltam mellette. Éreztem magamon a tekintetét, tudtam, hogy engem figyel és
egyre kevesebbnek bizonyult a levegő a házban. Haza akartam menni, nem akartam
megkockáztatni még egy ilyen pillanatot. Képtelen lettem volna még egyszer
ilyen határozottan elé állni, mintha mi sem történt volna. De a testem mintha
ellenem fordult volna, csak tovább vitt az emberek között, egyenesen, teljesen
céltalanul mígnem a ház kellős közepén találtam magam, idegenekkel körülvéve. A
szemeim égni kezdtek és visszatartva a levegőt éreztem, ahogy egy kéz
körbesimul a derekamnál. Azonnal elakartam húzódni, de a kéz visszarántott és
kemény mellkasnak ütközött a hátam és forró lélegzet csapta meg bőrömet fülem
alatt.
-Hova sietsz?- kérdezte a már jól ismert
hang, amitől egész testemben libabőrös lettem.
-Engedj el, Thierry.- válaszoltam
fáradtan. Ujjaimmal próbáltam lehámozni magamról kezeit, de egyszer sem jártam
sikerrel.
-Hiányoztál, Rose.- suttogta a fülembe.
Lehunytam a szemeimet és próbáltam
továbbra is visszatartani a könnyeimet, amitől már égtek a szemeim.
Elképzeltem, hogy milyen érzés lett volna ugyanígy állni Harryvel a tömeg
közepén, míg a zene bömböl és mindenki táncol közben. Az egész testem
belesajdult a gondolatba.
-Azt mondtam, hogy engedj el!-
válaszoltam határozottabban, de továbbra sem engedett a szorításából.
-Mi a baj, Rose?- kérdezte továbbra is
duruzsolva a fülembe, amitől bukfencezett egyet a gyomrom és még az a kevés
alkohol is kikívánkozott belőlem, amit ittam.- Csak nem Styles?- kacagott és ha
lett volna erőm, talán még képen is vágtam volna.- Azt hallottam, hogy nem
alakultak túl jól a dolgok köztetek.
-Nem volt semmi köztünk.- sziszegtem
ingerülten és megpróbáltam elhúzni a fejem tőle, de mintha csak mágnes lett
volna, jött utánam.
-Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.-
ajkait végighúzta nyakamon és továbbra is bőrömhöz szuszogott.- Ha igaz lenne,
nem bámulna most is minket.- tette hozzá, szemeim pedig azonnal kipattantak és
Harryt kutatták a sok ismeretlen arc között.
Nem kellett sokáig keresnem, mire
megtaláltam a szoba másik végében. A falnak dőlve állt, kezében tartva poharát,
amit nem is olyan rég töltött meg. Szemei rezdületlenül csak minket figyeltek
és arcára egy teljesen leolvashatatlan fintor ült ki.
-Tudod, mindenki azt hitte, hogy Vincent
hozatta ki.- Thierry hangja visszarántott a beszélgetésünkbe, amiből minél
hamarabb kiakartam szabadulni.
-Mégis ki más?- kérdeztem nyersen,
ujjaimat kézfejére simítva, felkészülve egy újabb próbálkozásra.
-Reméltem, hogy ezt te mondod el nekem.-
nevetett ismét, ajkai újra és újra bőrömhöz értek közben és még közelebb húzott
magához.
Tekintetem ismét Harry felé irányult,
aki ugyanabban a pillanatban lépett egyet felénk. Még a kevés, villódzó fény
ellenére is láttam, hogy egész testében megfeszült, arcáról pedig színtiszta
haragot lehetett leolvasni. Nem állt meg, félrelökött mindenkit, aki az útjába
került, bennem pedig kezdett úrrá lenni a pánik.
-Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom.-
horkantam fel szarkasztikusan és végre sikerült lehámoznom magamról kezeit.
Maga felé fordult és önelégülten elvigyorodott, majd vállam fölött Harryre
pillantott, aki már valószínűleg a közelünkben járt. Thierry kacsintott egyet
felé, majd megfogta a kezem és maga után kezdett húzni.
-Thierry!- kiabáltam, pár lépéssel
mögötte.- Engedj el, nem megyek veled sehova!- őrjöngtem és próbáltam kezemet
kihúzni szorításából, de mint mindig, most sem sikerült.
Tudtam, hogy otthon kellett volna
maradnom.
Egy erős kéz fogott vissza hátulról és
rántott ki hirtelen Thierry kezéből, engem félrelökve. Kikerekedett szemekkel
pislogtam, kapkodva a levegőt ahogy megpróbáltam felfogni, hogy Harry mellettem
állt, bosszús tekintettel meredve Thierryre, aki csak szélesen vigyorgott.
De még mielőtt szóra nyitotta volna a
száját, vagy én megpróbáltam volna közéjük állni, Harry ökle hirtelen
meglendült egy hangos, már-már éles puffanással kísérve.
Sziasztok!
Nagyon
szépen köszönöm a kommenteket, feliratkozókat, pipákat és hogy egyáltalán
olvassátok a történetem! Imádlak titeket, de ezt már tudjátok jól!
Remélem
tetszett mindenkinek a fejezet :)
Ui.:
Kérlek, írd le a véleményed! xx
OMG! Jesszusom! Első kommentelő vagyook juhú! :D Vagyis... remélem. Imádtam a részt, annyira imádtam, hogy szinte fel semlehet fogni. Imádom, ahogy fogalmazol, ahogy leírod azt ami a fejedben lakozik, szinte hibetetlen, hogy milyen jó írásmóddal rendelkezel. Gonosz vagy, hogy mindig a jó részeknél hagyod abba. :) nagyon, de nagyon várom a következő részt. :)
VálaszTörlésPuszi: ~FlowerGirl*~xx :))))
Nagyon köszönöm! :)
TörlésAhj istenem mennyire imádom :D. Nagyon tetszik. Szegény Roset annyira sajnálom nem érdemelte volna meg hogy ezt tegyék vele. Már komolyan azt hittem Thyerri elmondja Rosenak hogy az azpha hozta ki Hartyt. Harryre ideges vágyó nagyon nem gondoltam volna hogy ilyen könnyen belemegy Robert játékába.
VálaszTörlésNagyon várom a kövit!
Kira!
Nagyon köszönöm, hogy írtál! :)
TörlésSzia!
VálaszTörlésAzt ugye tudod, hogy ez egy brutálisan jó rész lett. Nem csak a cselekmény része tetszett, hanem ahogy leírtad Rose érzelmi állapotát. Le a kalappal előtted!
Siess a következővel! Azt hittem, hogy kiderül, hogy Rose apja hozta ki Harryt. Várom már, hogy megtudja, és hogy leesik-e neki, hogy az apja a ludas a történtekben. Kíváncsi vagyok, hogy fog utána viszonyulni az apjához!
Puszi: Klau
Ami késik, nem múlik :) Idővel minden ki fog derülni ;)
TörlésNagyon köszönöm, hogy írtál :)
Jaj de imádom!! ❤️❤️❤️❤️ Remelem megint 2resz lesz a heten! ☺️��������
VálaszTörlésKöszönöm!! És sajnálom, hogy nem volt kettő :)
TörlésSzentséges ég. Nem hiszem el. Azt hittem, hogy Thierry elmondja Rose-nak az igazat, hogy kihozta ki Harry-t, de hát...nem így lett. Csak remélem, hogy minél hamarabb ki fog derülni.
VálaszTörlésEzek után nem hiheti azt Rose, hogy Harry-nek semmit sem jelentett, hiszen újra megmenti. Anyám, itt végem van, annyira izgi ez az egész sztori, hogy belehalok.
Nagyon jól írsz, igazi példakép vagy.
Szeretlek.
Puszi: Timi. xx
Jajjj nagyon köszönöööm!!
TörlésOlyan rossz, minden találgatásodra írnék valamit, de közben nem akarok mindent elárulni és... ahj :D
Nagyon jó lett, mint mindig! :) Remélem Harry és Rose újra egymásra talál. Annyira imádok róluk olvasni! :)
VálaszTörlésJa, és imádom az új designt! Egyszerűen gyönyörű! :)
Köszönöm, nekem is a szívemhez nőttek - leginkább a veszekedéseik :)
TörlésÉn is imádom az új design-t, szerelem volt első látásra :)
Aah uu uristen imadooom! Elkepesztooen jo resz lett:Ddd Lara.x
VálaszTörlésKöszönööm! :)
Törlés