Chapter 41

Thierry a földön feküdt, Harry az ingjénél fogva emelte feljebb és ütötte. Megállás nélkül ért keze arcához egy-egy fájdalmas hanggal kísérve. A legtöbb ember felfigyelt rá és csak nézte, míg a többi tovább táncolt, mintha semmi se történt volna.

Megpróbáltam megállítani, még ha örültem is neki, hogy végre valaki elveri Thierryt. Nem sajnáltam, hogy újra és újra kapta az öklösöket és a szemei már alig tudtak nyitva maradni, vagy hogy minden védekezése gyenge volt és szánalmas, végtelenül szánalmas Harryvel szemben. Nem sajnáltam és nem is aggódtam érte.

De Harryért igen.

Pólójánál fogva próbáltam visszarántani és a pánik egyre inkább kezdett úrrá lenni rajtam, mikor láttam Thierry testét még jobban ellazulni.

-Harry!- kiabáltam túl minden létező zajt és kezeimet erősen vállára tettem, elhúzva őt, de karját visszarántotta és még egyet ütött.- Harry, állj le! Halálra fogod verni!- kérleltem tovább, lassan a sírás határán állva.

-Rose! Mi a franc!?!- fejemet Louis hangjának irányába fordítottam. Legnagyobb megkönnyebbülésemre fél perc alatt összeszedte Niallt és felénk igyekeztek. Niall karjai óvatosan szedtek le Harryről, ugyanabban a pillanatban pedig már Louis félig elrángatta Harryt.

-Ha csak még egyszer…!- üvöltötte Harry, teljesen elvesztve a józan eszét. Thierry felé indult megint, de Niall segített Louisnak lefogni hátulról és végre nem tudott mozdulni. Karjait újra és újra próbálta kiszabadítani, míg kiabált.- Ha csak még egyszer hozzá mersz érni, megöllek!! Hallasz engem?! Véged lesz!- Thierryre meredt, aki a földön feküdt és bár alig volt az eszméleténél, láttam, hogy mellkasa és vállai egyszerre mozognak fel-le. Megdermedve figyeltem, hogy éppen csak felemeli a fejét és Harryre vigyorog.

Talán mégis hagyni kellett volna, hogy halálra verje.

Harry kezei megint ökölbe szorultak és majdhogynem húzta magával Louist és Niallt is, de még időben visszarántották. Louis elé állt, ujjai szorosan markolták karját és egyenesen a szemébe nézett.

-Ideje menned, haver!- paskolta meg mellkasát és fejével intett az ajtó felé. Harry feszülten állta Louis pillantását.- Minden oké?- kérdezte és felvont szemöldökkel várta Harry válaszát.

Lassan bólintott és Louis válla fölött rám nézett. Niall rövidesen elengedte, ahogy Louis is, mikor megbizonyosodtak róla, hogy némileg lenyugodott.

Ajkait résnyire kinyitotta, mintha mondani akart volna valamit nekem, de szinte ugyanabban a pillanatban össze is zárta őket. Még egy utolsó kemény pillantást vetett Thierry felé, akihez időközben odamentek segíteni, majd elsétált.

-Utána megyek.- szóltam Niallnek, aki kételkedve bár, de bólintott.

Csak reménykedni tudtam abban, hogy Harry nem tűnt el azonnal és még valahol Zayn háza körül megtalálom. A tömeg hatalmas volt, az emberek akadályként kerültek elém minden egyes másodpercben, de megpróbáltam a lehető leggyorsabban átvágni közöttük. Gondolatok ezrei cikáztak végig a fejemben, minden egyes kérdésem megválaszolatlanul visszhangzott a fejemben.

Figyelmesen néztem körül, mikor végre a ház elé értem. A parkolóban egymás mellett sorakoztak az autók, szemeim pedig Harry kocsiját kutatták közöttük és nem telt el fél perc, sikerült megtalálnom. Lábaim maguktól indultak felé, míg szemeim tovább keresték Harryt és közben csak abban reménykedtem, hogy nem indult el gyalog – hogy még itt van valahol a sötét parkolóban.

-Harry…- hangom rekedtes volt a kiabálástól és el is csuklott, ahogy kétségbeesetten kerestem.

Nem jött válasz, csak egy halk kattanás hallatszott a kocsi csomagtartója felől, majd még egy. Lassan lépkedtem a hang irányába, és minél közelebb kerültem a forrásához, annál jobban éreztem a különleges, orrfacsaró szagot.

Harry az autónak dőlve állt, egyik kezében cigivel, míg másikban görcsösen szorongatta az öngyújtót. Nem nézett felém, meg se moccant, de tudtam, hogy tisztában van vele, hogy utána mentem. Szemei egy ideig a szomszéd házakat figyelték, majd tekintetét az ég felé emelte, és újabb rövid slukkokat szívott a cigiből.

-Jól vagy?- kérdeztem halkan, percek óta ugyanott állva és figyelve őt. Ostobaság volt feltenni ezt a kérdést, miután Thierry egy újjal sem nyúlt hozzá. De még ezek után is biztosra akartam menni, hogy jól van.

-Remekül.- hangja tele volt gúnnyal, továbbra sem nézett felém.

Remegve fújtam ki a levegőt, amit hosszasan magamban tartottam, míg válaszolt. És megint csend lett kettőnk között. A történtek teljesen összezavartak és fogalmam sem volt, hogy mit is mondhatnék, vagy hogy melyik kérdésemet tehetném fel legelőször.

Harry nem sokkal később eldobta a cigit és a gyújtóját zsebre dugta. Egész testével felém fordult, a hirtelen mozdulata annyira meglepett, hogy meg is rezzentem. Komor arccal nézett vissza rám és felvonta szemöldökét. Szemeimet zavaromban lesütöttem és pillantásom kezeire tévedt. Bedagadt, sebes volt és véres.

-A kezed…- ijedten nyúltam kezéhez, de hátrált egy lépést. Tekintetem ismét arcára tévedt, ami egy egészen rövid pillanatra mintha megenyhült volna.

-Mennem kell.- köszörülte meg torkát és elsétált mellettem.

-Hogy akarsz hazamenni?- kérdeztem azonnal, felé fordulva.

Kinyitotta az ajtót és mélyet sóhajtott.

-Autóval…?- kijelentése kérdésnek hangzott és úgy nézett rám, mintha két fejem lett volna.

-Ittál és szívtál és nem hiszem ho-

-Nem kell anyáskodnod felettem, csak mert megint megmentettem a segged!- csattant fel, erősen kapaszkodva az ajtóba.

Megütközve néztem rá és kínomban már csak nevetni tudtam volna.

-Miért csináltad?- kérdeztem halkan, egyenesen bevörösödött szemeibe nézve. Összeszorította ajkait és reméltem, hogy másodpercek választanak el attól, hogy végre rendes választ adjon a kérdésemre.- Azt mondtad, hogy nem érdekel, hogy mi van velem. Akkor miért csináltad?- kérdeztem ismét, erőteljesebben. A türelmem véges volt és ezekben a percekben vált is köddé.

Perceknek tűnt, míg intenzíven álltuk egymás pillantását szótlanul. Aztán végre megszólalt.

-Tekintsd ezt egy köszönetnek, amiért segítettél.- válaszolta végül ridegen és az autóba ült.

-Harry!- az ablakhoz siettem, de az ajtót már becsukta és a motort is beindította.

Nem nézett többet rám, előre meredve hajtott el mellettem.

*

Unottan figyeltem már közel egy órája, ahogy Zayn az egyik mintát másolja át a holnapi vendégének. Egy hatalmas sas volt, gyönyörű szép tollakkal, a karmai nagyok voltak és hegyesek, hatalmas szárnyai mögött pedig hegycsúcsok hullámoztak végig. Gyönyörű volt, de biztos voltam benne, hogy bárki is akarja ezt magának, hosszú és fájdalmas órák elé néz.

-Ne sóhajtozz.- motyogta, a papírra koncentrálva.

-Mi?- kérdeztem értetlenül és tovább helyezkedtem a széken, ami kezdett egyre kényelmetlenebbé válni.

-Percenként sóhajtozol. Ne csináld.- továbbra sem nézett felém Zayn, csak tovább rajzolt.

Szem forgatva dőltem hátra a székben és körbefontam karjaimat mellkasom előtt.

-Mi van Vincenttel?- kérdeztem, egyrészt reménykedve abban, hogy nem kell tovább szótlanul ülnünk, másrészt minden apró információ érdekelt bármiről, ami Harryvel kapcsolatos.

Hiányzott, minden nap miden percében.

-Meghúzta magát, ahogy mi is. Nem akar feltűnést a múltkoriak után.- mormolta és egy pillanatra hátradőlt, hogy rendesen rálásson a rajzra, majd visszahajolt folytatni.

-Thierry szerint nem ő hozta ki Harryt.- mondtam ki végre, ami napok óta nyomasztott és elgondolkodtatott.

Zayn felpillantott a papírról és letette a ceruzáját, majd felegyenesedett.

-Nem Vincent volt.- bólintott.- Nem árulta el senkinek, hogy ki segített neki. Csak annyit mondott, hogy nem kell aggódni, minden meg van oldva.- rántott vállat és olyan tekintettel nézett rám, amitől kedvem támadt volna minden bánatomat elsírni neki.

-Furcsán viselkedik azóta.- mormoltam halkan, hirtelen teljesen zavarba jöttem.

-Szerintem csak nem akar még nagyobb bajba keverni téged.- mosolyodott el halványan és tekintetemet kereste.- És helyesen cselekszik.- egyenesen szemeimbe nézett, határozottan és a lehető legmeggyőzőbb pillantásával.

Csakhogy én pont az ellenkezőjét gondoltam.

Egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra és bólintottam, Zayn arcán szétterült a mosolya. Tudom, hogy számára nincs fontosabb annál, hogy Perrievel biztonságban legyünk.

-Igen… lehet.- válaszoltam elgondolkozva, Zayn közben visszatért a rajzoláshoz. 

A telefonom egy halk pittyenéssel zavarta meg a csendet, amiben mindketten lefoglaltuk magukat. Ráérősen kerestem elő a táskából, ami az asztalon volt és nyitottam meg az üzenetet.

„Héé hol vagy? Told haza a segged és tartsunk egy csajos estét.”

Halkan felnevettem, miután elolvastam Perrie üzenetét.

-Mennem kell, Perrie hazaért.- keltem fel és összeszedtem a holmimat.

-Mindjárt befejezem és hazadoblak.- pillantott fel egy másodpercre, míg én a kabátomat húztam.

-Nem…- ingattam a fejem.- Tudom, hogy akkor feljönnél és határozottan azt olvastam, hogy csajos estét akar. Te maradsz, én pedig hazasétálok.- begomboltam kabátomat, Zayn pedig csak nevetett.

-Érezzétek jól magatokat.- nevetett tovább és az asztalra könyökölt.

-Úgy lesz! Te pedig ne maradj sokáig.- egy gyors puszit adtam az arcára és vállamra tettem táskámat.

-Vigyázz magadra!- kiabált utánam, mikor már az ajtónál jártam. Mosolyogva fordultam vissza és egy utolsó mosolyt küldtem felé, majd kisétáltam a szalonból.

Ráérősen sétáltam hazafelé. Az autók zaja elnyomta a gondolataimat, a forgalom még este is hatalmas volt a városban, nem mintha szokatlan lett volna. Mindenhol emberek voltak, az éttermek és a kávézók tömve voltak és csak egyetlen kérdés tört utat magának a fejemben. Vajon Harry elvitt volna valaha is vacsorázni?

Nevetséges volt, hogy ilyesmire gondoltam, hiszen soha nem is tartott semerre, ami köztünk volt.

Egy fekete SUV lassított le mellettem az úton, lépteimet pedig azonnal megszaporáztam. Egyenesen előre meredtem és hallottam, ahogy lehúzódik az ablak, az autó végig mellettem ment lassan.

-Szállj be, Rose!- mély, ismerős hang szólt a vezetőülés felől, fejemet pedig azonnal felé kaptam és a szívem majdnem kihagyott egy ütemet az ijedtségtől.

Idegesen, remegő végtagokkal sétáltam tovább és egy alig észrevehető mosolyt erőltettem az arcomra. Mindenemen átjárt a félelem.

-Nem, köszi. Jó nekem gyalog is.- utasítottam vissza és próbáltam még gyorsabban eltűnni a közeléből, de az utca túl hosszú volt és Ivan még mindig mellettem hajtott.

-Ez nem kérés volt.- mordult fel. Látszott az arcán, hogy nem viccel.

Lehunytam a szemeimet egy másodpercre és megtorpantam, az autó teljes szinkronban velem ugyanúgy megállt. Az ajtó kinyílt és türelmetlenül nézett rám, kezeivel a kormányt fogva.

Leon arca kísértett a gondolataim között, míg beszálltam Ivan mellé és bele se mertem gondolni, hogy mégis mit akarhat tőlem.

Sziasztok!

Nagyon köszönöm a sok-sok kommentet az előző fejezetre és a trailer-re is! Nagyon örülök, hogy ennyire tetszett nektek (mindkettő)! :D

Remélem, vannak köztetek olyanok, akik eljutottak a koncertre a héten (ha igen, irigykedem rátok) és jól érezték magukat helyettem is! :)

A következő fejezet vasárnap jön, addig is jó olvasgatást mindenkinek! :)

Ui.: Kérlek, írd le a véleményed! xx