Meglepett és értetlenkedő szempárok
nyugodtak rajtunk, miközben Harry karomnál fogva húzott ki a kocsmából abban a
pillanatban, ahogy meglátott. A járda a bejárat előtt már üres volt, így
egyetlen kíváncsiskodó tekintet sem meredt már ránk, mikor Harry ingerülten
elengedett szorításából és hosszasan szitkozódva a hajába túrt.
-Azt mondtam, hogy a kocsiban várj!- rekedtes
hangja visszhangzott körülöttünk. Kifejezéstelen arccal néztem vissza rá.
-Kösz, de annak már fél órája, Harry!-
vágtam vissza állva kemény pillantását.
Ajkai egyenes vonalban húzódtak és
állkapcsa megfeszült ahogy a másodpercek teltek, a minket körülölelő gyilkos
csendben egyedül csak mély lélegzetvételei hallatszódtak.
-Nem lett volna szabad bejönnöd!-
mellkasa fel-le mozgott, kezével a bejárat felé intett és szinte ölni tudott
volna szemeivel.
-Nem hiszem, hogy ki lenne írva bárhová
is, hogy nem mehetek be!- vágtam vissza sziszegve, egyre inkább unva, hogy még
mindig itt vagyunk.
-Tudod, hogy miről beszélek.- sóhajtott
fel, fejét rázva.- Egy férfi mögött bujkáltál, a fenébe!- pillanatnyi
higgadtsága egyből elillant, ahogy ismét megemelte hangját és kezei ökölbe
szorultak.
Ebben a pillanatban, inkább bajlódtam
volna Thierryvel.
-Nem hallottam semmit.- néztem vissza rá
rezzenéstelen arccal, részben igazat beszélve.
De sajnos fejemben újra és újra
lepörögtek a foszlányok a beszélgetésből, amit hallottam. Egy részemet hajtotta
a kíváncsiság, hogy vajon miről is szólhatott a beszélgetés, viszont egy
nagyobb részem tartott az előttem álló embertől, aki szinte felrobbant a
dühtől.
Vajon Zayn is ezt csinálja, mikor nem
vagyok mellette? Veszélyes városrészeken, a legeldugottabb kocsmákban üzletel
kétes alakokkal, míg én meg vagyok róla győződve, hogy minden a legnagyobb
rendben?
-Fogalmad sincs róla, hogy mibe rángatod
bele saját magad.- ingatta fejét továbbra is, mély hangját teljesen elfojtotta
a düh.- Ha Zayn megtudja-
-Nincs mit megtudnia, nekem pedig semmi
közöm ehhez az egészhez! Most pedig, hazavinnél végre?- kezeim remegtek, Harry
kételkedve pillantott rám.
Percekig állta a pillantásomat,
szemeiből semmit se lehetett kiolvasni.
-Szállj be az autóba!- csattant fel
türelmetlenül. Ugyanabban a pillanatban kinyílt a kocsma ajtaja és ugyanaz az
ember lépett ki rajta, akivel Harry beszélt.
-Minden oké?- kérdezte, de egy lépést
sem mozdult az ajtótól. Még egy teljesen kívülálló személy is érzékelte volna a
kialakult feszültséget. Hosszasan állták egymás pillantását, míg végül Harry
meg nem szólalt.
-Persze.- vonta meg vállát.- Majd
hívlak, Dale.- tette hozzá és fejével biccentett, majd felém fordult és
nyomatékosan rám nézve indult el az autó felé.
Egy szó nélkül követtem, miközben – mint
kiderült, Dale – tekintete szinte lyukat égetett a hátamba.
Az autó ajtaja hangosan nyikorgott,
ahogy beszálltunk. Szinte hallottam a saját szívem zakatolását, majd
beindította a motort és elindultunk. Nem szólt egy szót se, és én se voltam
hajlandó akár egyetlen szavamat is felé pazarolni.
Egész úton az ablakon keresztül meredtem
a mellettünk elsuhanó szürke épületekre és hallgattam néha halk szitkozódását
és ahogy türelmetlenül dobolt ujjaival a kormányon minden egyes pirosnál.
Megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor
végül megálltunk a házam előtt. Még a motort se állította le, szemeit éreztem
magamon, ahogy türelmetlenül várakozott. Fejemet kelletlenül fordítottam
irányába és ugyanolyan arckifejezéssel bámult még mindig rám. Az érzéseink
egymás iránt teljesen kölcsönösek voltak, és száz százalékig biztos voltam
benne, hogy soha többé nem találkozunk. Vagy legalábbis mindketten megteszünk
minden tőlünk telhetőt, hogy elkerüljük egymást.
-Hát, köszönöm.- törtem meg a csendet.
Hangom gúnyos volt és orromat akaratom ellenére is felhúztam ahogy zöld
szemeibe néztem.
-Egy öröm volt.- felelte ugyanolyan
iróniával.
Kezemmel szinte kilöktem az ajtót
dühömben és szemeimet elkaptam önelégült arca felől, ami minden egyes
pillanatban újabb lavinát indított el bennem. Lehetetlennek találtam, hogy
bárki is képes egyetlen percnél is tovább megmaradni a közelében. Így hát egy
szempillantás alatt kiszálltam az autóból és hangosan bevágtam magam mögött az
ajtót. A bennem izzó haragot jobban enyhítette volna, ha az ő autójában
tehettem volna nagyobb kárt, de még idegesebb lettem erre a gondolatra. Egy
lopott autóban furikáztunk végig szemrebbenés nélkül New Yorkban…
Lépteim hangosak voltak, az autó pedig
már a sarkon járt, mikor a kapuhoz értem. Fáradtan sétáltam fel a lakásig, ahol
már nyitva volt az ajtó, legnagyobb meglepetésemre. Legbelül minden erőmmel
szurkoltam Perrie reménytelen álmainak.
-Már itthon vagy?- kérdeztem, mikor
beléptem a lakásba és végre a földre dobhattam a táskámat. Az ajtóval szemben
lévő falióra fél kettőt mutatott, én pedig szörnyülködve nyugtáztam, hogy pár
óra és ismét indulhatok a galériába.
-Igen.- motyogta Perrie a
konyhaasztalnál ülve, teáját unottan kevergetve.
Összeszűkült szemekkel méregettem,
miközben levettem a kabátomat és a cipőmet is.
Keresztbefont karokkal álltam meg az
ajtóban, vállammal a falnak támaszkodva és továbbra is barátnőmet figyeltem,
aki teljesen máshol járt.
Furcsa volt, hogy a dühöm abban a
pillanatban elillant, ahogy kikerültem Harry öt méteres körzetéből és képes
voltam ilyesmikre odafigyelni ismét.
-Mit csinált?- jobbnak láttam egyből a
lényegre térni. Egyértelmű volt, hogy Zayn ismét porba tiporta Perrie apró
reményeit a ma estével kapcsolatban.
-Emlékszel Rubyra? Pár sarokkal arrébb
dolgozott az egyik pubban.- vonta meg vállát, miközben ijesztően hasonlított
monoton hangja Harryéhez.
Aztán beugrott Ruby, fekete göndör
hajával, enyhén barna bőrével, szép arcával és szinte fekete szemeivel a
gondolataim közé.
-Kérlek, mondd, hogy nem kellett egészen
Manhattanig elvinned Rubyhoz!- néztem barátnőmre sajnálkozva, aki szinte
összekuporodva ült az asztalnál és csak árnyéka volt néhai önmagának.
-Volt egy gyors üzlete a környéken,
utána pedig egészen Ruby lakásáig elnavigált.- felelte keserűen és bögréje fölött
fintorgott.
Gyomrom összeszorult a hallottaktól és a
szokásos aggodalom lett úrrá rajtam, akárhányszor csak megemlítette valaki,
hogy Zayn milyen üzleteket csinál. De egy pillanattal később az ismerős harag
lett úrrá rajtam, ami órák óta nem hagyta nyugodni a szervezetemet és lassan
kezdtem azt hinni, hogy az ereimben színtiszta düh csordogált vér helyett.
-Seggfej…- mormogtam az orrom alatt és
éreztem, hogy az arcom kezd lángolni. Telefonomat keresve fordítottam hátat
Perrienek, aki észlelte kedvemet és azonnal felpattant az asztaltól.
-Mit csinálsz?- kérdezte
kétségbeesetten, miközben én a táskámban kotorászva kerestem mobilomat.
Hát nem egyértelmű?
-Azt hiszem jól jönne neki egy alapos
fejmosás.- dörmögtem és ujjaim végre megtalálták a táska legalján a telefont.
-Ne!- szinte kiáltotta, fejét hevesen
rázva.- Nem érdekel!- hadarta, mire én kételkedve pillantottam rá. Pár perce
még teljesen magába volt roskadva, most pedig nem érdekli?
Felegyenesedtem, hogy szemébe nézhessek
és végre megállapíthassam, hogy blöfföl, de legnagyobb meglepetésemre arca
valóban arról árulkodott, hogy belefáradt.
-Talán mindig is így kellett volna
tennem.- vonta meg vállát.
-Biztos vagy benne?- kérdeztem még
mindig kételkedve, hangom rekedtesen csengett a fáradtságtól.
Halványan elmosolyodva bólintott és
visszasétált a konyhába. Válla fölött visszanézett rám, lábaim fáradtan
követték őt. Gondolatban több millió másik helyen jártam.
-Te jól vagy? Fáradtnak tűnsz.-
állapította meg és a pulthoz sétált én pedig leültem az asztalhoz. Hajamba
túrtam majd fejemet megtámasztva könyököltem fel, figyelve, ahogy Perrie nekem
is tölt a teából.
-Rémes estém volt.- motyogtam és
boldogan elfogadtam a felém nyújtott bögrét. Perrie velem szembe ült, kezeit
bögréje köré tette.
-Pedig reméltem, hogy legalább
valamelyikünk estéje jól fog telni.- mosolyodott el szélesen.
Orromat felhúzva horkantam fel és
tereltem el a témát, remélve, hogy Harry önelégült vigyora és irritáló szavai
nem kísértik az estémet tovább.
*
-Ha az édesanyád küldött, üzenem neki,
hogy inkább az újdonsült férjével törődjön!- köszöntött apa az ajtóban állva,
ahol legalább negyed órán keresztül dörömböltem, mire végre kinyitotta.
Arca borostás volt, szemei alatt sötét
karikák húzódtak és fakó arcán sokkal kivehetőbbek voltak a ráncok, amik jobb
napjain csak sármosabbá varázsolták volna. De most, csak még kiábrándítóbb
volt.
-Szia apa.- üdvözöltem figyelmen kívül
hagyva szavait. Kávé és whisky szag csapta meg az orromat, ahogy elhaladtam
mellette.
Nagyot nyeltem és beljebb sétáltam a
lakásban, ahol már legalább két hete nem volt takarítva. A nappali közepén a
dohányzóasztal tele volt kínais dobozokkal, használt poharakkal és egy megtelt
hamutartóval. A kanapén szanaszét párnák voltak és egy gyűrött pokróc,
mindenütt napilapok és papírok hevertek.
-Milyen volt Chicagoban?- kérdezte, és a
kanapéhoz sétált, amire egy könnyed mozdulattal leült. Szemeit a tévé felé
irányította, kerülve a szemkontaktust.
Próbált úgy tenni, mintha magasról tenne
az egészre, de én túl könnyen átláttam rajta. Belülről felfalta a kíváncsiság
és tudtam jól, hogy lassan kezd beleőrülni, hogy nem tudja felhívni anyát.
Minden maradék kapcsolatot is
megszűntetett vele. Legutolsó lépésként lecserélte a telefonszámát, amit apa
naponta vagy ezerszer felhívott. A válásuk után és az évek múlásával csak
ritkán fordult elő, de ahogy közeledett anya esküvője, apa olyan volt, mint egy
időzített bomba. Anya bosszantónak találta, de én tudtam, hogy csak
megszokásból csinálta. Az életében minden apró dolog anya körül forgott, ő volt
a központja mindennek. És nem tudtam hibáztatni semmiért sem, mikor az élete
darabokra hullott, nem hagyva neki semmi mást csak az ócska napilapokat és az
olcsó kínai kaját.
Legalábbis apa így gondolta.
De ott volt neki a galéria, Lana és nem
legutolsó sorban, én.
-Szeles és hideg.- vontam vállat és
leültem az egyik fotel karfájára, táskámat gondosan lerakva magam mellé.
Szemei még mindig a tévén pihentek, ami
lenémítva ment, ha jól láttam a tegnap esti focimeccset ismételték. Válaszom
hallatán felhorkant és őszülő hajába túrt.
Láttam rajta, hogy fejében igen gúnyos
hozzászólást tervezett, valószínűleg az esküvővel kapcsolatban, de a
másodpercekig tartó csönd ráébresztett, hogy megtartja magának csípős
megjegyzéseit.
-Régen láttalak. Lana azt mondta, hetek
óta nem jártál a galériában.- szemeim intenzíven figyelték arcát, ujjaim
idegesen piszkálták pulóverem ujját.
-Gondolhattam volna, hogy ő küldött.-
rázta fejét rosszallóan, szemei összeszűkülve figyelték továbbra is a
képernyőt.
-Egyre több ügyfeled jelentkezik és-
-Lana boldogul egyedül is, Rose.- vágott
szavamba, hangja a megengedettnél is nyugodtabban csengett.
Egyáltalán nem tetszett, hogy ennyire
nem érdekelte, mi zajlik a galériában.
-Nem, nem csinálhatod vele ezt pont
most, apa!- hangom kemény volt, szemei végre felém irányultak.
-Hát akkor ne tölts fél napokat a
vászonra meredve, Rose! Szerinted én nem hallok rólad? Hónapok óta nem
festettél semmit!- mély hangja visszhangzott a csendes lakásban.
-De én legalább nem fordítok hátat a
problémáimnak a kanapén fekve, miközben bűzlök az alkoholtól!- hangom
meglepetten magasan csengett és éreztem, hogy forró könnycseppek kezdik marni
szemeimet. Hevesen pislogva keltem fel, táskámat kezembe fogtam és
rezzenéstelen arccal néztem édesapámra, aki a saját romjai közé temette magát.
-Holnap délelőtt jön Frances, a
novemberi kiállítást megbeszélni.- néztem rá még utoljára kifejezéstelen arccal
és hátat fordítva neki sétáltam ki a lakásból.
Sziasztok!
Először is: sajnálom, hogy plusz egy hetet kellett várni, próbálok rájönni, mikor is lenne jó a részeket hozni, de úgy tűnik, mostanában elég kevés időm van. Ennek ellenére, siettem vele ahogy tudtam, és megpróbáltam hosszabbra írni - remélem látszik is. :D
Másodszor pedig, hihetetlenül hálás vagyok a megjegyzésekért, amik az előző fejezethez érkeztek! Köszönöm, hogy így támogattok, nagyon sokat jelent! :)
Megpróbálok sietni a következő fejezettel, addig is jó olvasgatást mindenkinek! :)
Szerintem totálisan megérte várni erre a részre <3 Imádtam, nagyon várom a kövit :)) Neked pedig jó írást, meg minden egyéb :D:D Ez az egyik legjobb sztori amit valaha is olvastam <3 <3
VálaszTörlésxx
Köszönööm! Örülök, hogy ennyire tetszik a sztori és hogy minden fejezetnél látom a neved a megjegyzéseknél! :) <3
TörlésUh, hát én kimondhatatlanul ki vagyok akadva.
VálaszTörlésAz utóbbi napokban végeztem ki az előző Harrys blogodat és ezt is. Es meg vagyok döbbenve, hogy ennyire kevés kommented érkezik. Talán te vagy a második bloggerina, akinek ennyire igényesen, szépen, mégsem nyálasan vannak megírva a blogjai. De te nem hisztizel, nem mutatod ki, hogy zavarna, pedig minden írónak fontos a visszajelzés.
Szavakba nem tudom önteni, mennyire tetszenek a blogjaid! Alig várom már a következő részt!! :)
(zárójelben kérdezném, hogy a Little Thingsnek nem tervezel második évadot?)
Ölel,
Lady
Szia!
TörlésSajnos ennek a blognak az olvasottsága még nem lendült be annyira, mint az előzőé (ami szintén, leginkább akkor indult be, mikor befejeztem..). De mindig is úgy gondoltam, hogy fölösleges hisztizni.. aki tényleg szereti és van véleménye, írni fog :)
Ami pedig a Little Things-t illeti... egy ideje visszahúz a szívem, és azon kapom magam, hogy átnézegetem miket írtam, stb. Sokat gondolkoztam rajta, hogy talán ez a befejezés mégsem volt jó... De ugyanakkor félek hozzányúlni. Sok történetet olvasok én is, és eddig az volt a tapasztalatom, hogy a folytatás mindig csalódást okoz és fele olyan jó csak, mint az első rész. Szóval még őrlődök ezzel kapcsolatban, de addig is ez a történet biztos, hogy menni fog, mert rengeteg tervem és elképzelésem van, amit alig várok, hogy leírhassak! :)
(Bocsánat a regényért, amit írtam! :D)
Effy
Szia¡! Mikor lesz kovi resz?
VálaszTörlés(nagyon jo volt ez a resz is, csak nem volt idom komit irni...)
xoxo~Timo
Szia!
TörlésMindenképpen ma szeretném felrakni, az első felével már végeztem... sietek, ahogy tudok :)
Effy, x