Chapter 7

Meglepett és értetlenkedő szempárok nyugodtak rajtunk, miközben Harry karomnál fogva húzott ki a kocsmából abban a pillanatban, ahogy meglátott. A járda a bejárat előtt már üres volt, így egyetlen kíváncsiskodó tekintet sem meredt már ránk, mikor Harry ingerülten elengedett szorításából és hosszasan szitkozódva a hajába túrt.

-Azt mondtam, hogy a kocsiban várj!- rekedtes hangja visszhangzott körülöttünk. Kifejezéstelen arccal néztem vissza rá.

-Kösz, de annak már fél órája, Harry!- vágtam vissza állva kemény pillantását.

Ajkai egyenes vonalban húzódtak és állkapcsa megfeszült ahogy a másodpercek teltek, a minket körülölelő gyilkos csendben egyedül csak mély lélegzetvételei hallatszódtak.

-Nem lett volna szabad bejönnöd!- mellkasa fel-le mozgott, kezével a bejárat felé intett és szinte ölni tudott volna szemeivel.

-Nem hiszem, hogy ki lenne írva bárhová is, hogy nem mehetek be!- vágtam vissza sziszegve, egyre inkább unva, hogy még mindig itt vagyunk.

-Tudod, hogy miről beszélek.- sóhajtott fel, fejét rázva.- Egy férfi mögött bujkáltál, a fenébe!- pillanatnyi higgadtsága egyből elillant, ahogy ismét megemelte hangját és kezei ökölbe szorultak.

Ebben a pillanatban, inkább bajlódtam volna Thierryvel.

-Nem hallottam semmit.- néztem vissza rá rezzenéstelen arccal, részben igazat beszélve.

De sajnos fejemben újra és újra lepörögtek a foszlányok a beszélgetésből, amit hallottam. Egy részemet hajtotta a kíváncsiság, hogy vajon miről is szólhatott a beszélgetés, viszont egy nagyobb részem tartott az előttem álló embertől, aki szinte felrobbant a dühtől.

Vajon Zayn is ezt csinálja, mikor nem vagyok mellette? Veszélyes városrészeken, a legeldugottabb kocsmákban üzletel kétes alakokkal, míg én meg vagyok róla győződve, hogy minden a legnagyobb rendben?

-Fogalmad sincs róla, hogy mibe rángatod bele saját magad.- ingatta fejét továbbra is, mély hangját teljesen elfojtotta a düh.- Ha Zayn megtudja-

-Nincs mit megtudnia, nekem pedig semmi közöm ehhez az egészhez! Most pedig, hazavinnél végre?- kezeim remegtek, Harry kételkedve pillantott rám.

Percekig állta a pillantásomat, szemeiből semmit se lehetett kiolvasni.

-Szállj be az autóba!- csattant fel türelmetlenül. Ugyanabban a pillanatban kinyílt a kocsma ajtaja és ugyanaz az ember lépett ki rajta, akivel Harry beszélt.

-Minden oké?- kérdezte, de egy lépést sem mozdult az ajtótól. Még egy teljesen kívülálló személy is érzékelte volna a kialakult feszültséget. Hosszasan állták egymás pillantását, míg végül Harry meg nem szólalt.

-Persze.- vonta meg vállát.- Majd hívlak, Dale.- tette hozzá és fejével biccentett, majd felém fordult és nyomatékosan rám nézve indult el az autó felé.

Egy szó nélkül követtem, miközben – mint kiderült, Dale – tekintete szinte lyukat égetett a hátamba.

Az autó ajtaja hangosan nyikorgott, ahogy beszálltunk. Szinte hallottam a saját szívem zakatolását, majd beindította a motort és elindultunk. Nem szólt egy szót se, és én se voltam hajlandó akár egyetlen szavamat is felé pazarolni.

Egész úton az ablakon keresztül meredtem a mellettünk elsuhanó szürke épületekre és hallgattam néha halk szitkozódását és ahogy türelmetlenül dobolt ujjaival a kormányon minden egyes pirosnál.

Megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor végül megálltunk a házam előtt. Még a motort se állította le, szemeit éreztem magamon, ahogy türelmetlenül várakozott. Fejemet kelletlenül fordítottam irányába és ugyanolyan arckifejezéssel bámult még mindig rám. Az érzéseink egymás iránt teljesen kölcsönösek voltak, és száz százalékig biztos voltam benne, hogy soha többé nem találkozunk. Vagy legalábbis mindketten megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy elkerüljük egymást.

-Hát, köszönöm.- törtem meg a csendet. Hangom gúnyos volt és orromat akaratom ellenére is felhúztam ahogy zöld szemeibe néztem.

-Egy öröm volt.- felelte ugyanolyan iróniával.

Kezemmel szinte kilöktem az ajtót dühömben és szemeimet elkaptam önelégült arca felől, ami minden egyes pillanatban újabb lavinát indított el bennem. Lehetetlennek találtam, hogy bárki is képes egyetlen percnél is tovább megmaradni a közelében. Így hát egy szempillantás alatt kiszálltam az autóból és hangosan bevágtam magam mögött az ajtót. A bennem izzó haragot jobban enyhítette volna, ha az ő autójában tehettem volna nagyobb kárt, de még idegesebb lettem erre a gondolatra. Egy lopott autóban furikáztunk végig szemrebbenés nélkül New Yorkban…

Lépteim hangosak voltak, az autó pedig már a sarkon járt, mikor a kapuhoz értem. Fáradtan sétáltam fel a lakásig, ahol már nyitva volt az ajtó, legnagyobb meglepetésemre. Legbelül minden erőmmel szurkoltam Perrie reménytelen álmainak.

-Már itthon vagy?- kérdeztem, mikor beléptem a lakásba és végre a földre dobhattam a táskámat. Az ajtóval szemben lévő falióra fél kettőt mutatott, én pedig szörnyülködve nyugtáztam, hogy pár óra és ismét indulhatok a galériába.

-Igen.- motyogta Perrie a konyhaasztalnál ülve, teáját unottan kevergetve.

Összeszűkült szemekkel méregettem, miközben levettem a kabátomat és a cipőmet is.

Keresztbefont karokkal álltam meg az ajtóban, vállammal a falnak támaszkodva és továbbra is barátnőmet figyeltem, aki teljesen máshol járt.

Furcsa volt, hogy a dühöm abban a pillanatban elillant, ahogy kikerültem Harry öt méteres körzetéből és képes voltam ilyesmikre odafigyelni ismét.

-Mit csinált?- jobbnak láttam egyből a lényegre térni. Egyértelmű volt, hogy Zayn ismét porba tiporta Perrie apró reményeit a ma estével kapcsolatban.

-Emlékszel Rubyra? Pár sarokkal arrébb dolgozott az egyik pubban.- vonta meg vállát, miközben ijesztően hasonlított monoton hangja Harryéhez.

Aztán beugrott Ruby, fekete göndör hajával, enyhén barna bőrével, szép arcával és szinte fekete szemeivel a gondolataim közé.

-Kérlek, mondd, hogy nem kellett egészen Manhattanig elvinned Rubyhoz!- néztem barátnőmre sajnálkozva, aki szinte összekuporodva ült az asztalnál és csak árnyéka volt néhai önmagának.

-Volt egy gyors üzlete a környéken, utána pedig egészen Ruby lakásáig elnavigált.- felelte keserűen és bögréje fölött fintorgott.

Gyomrom összeszorult a hallottaktól és a szokásos aggodalom lett úrrá rajtam, akárhányszor csak megemlítette valaki, hogy Zayn milyen üzleteket csinál. De egy pillanattal később az ismerős harag lett úrrá rajtam, ami órák óta nem hagyta nyugodni a szervezetemet és lassan kezdtem azt hinni, hogy az ereimben színtiszta düh csordogált vér helyett.

-Seggfej…- mormogtam az orrom alatt és éreztem, hogy az arcom kezd lángolni. Telefonomat keresve fordítottam hátat Perrienek, aki észlelte kedvemet és azonnal felpattant az asztaltól.

-Mit csinálsz?- kérdezte kétségbeesetten, miközben én a táskámban kotorászva kerestem mobilomat.

Hát nem egyértelmű?

-Azt hiszem jól jönne neki egy alapos fejmosás.- dörmögtem és ujjaim végre megtalálták a táska legalján a telefont.

-Ne!- szinte kiáltotta, fejét hevesen rázva.- Nem érdekel!- hadarta, mire én kételkedve pillantottam rá. Pár perce még teljesen magába volt roskadva, most pedig nem érdekli?

Felegyenesedtem, hogy szemébe nézhessek és végre megállapíthassam, hogy blöfföl, de legnagyobb meglepetésemre arca valóban arról árulkodott, hogy belefáradt.

-Talán mindig is így kellett volna tennem.- vonta meg vállát.

-Biztos vagy benne?- kérdeztem még mindig kételkedve, hangom rekedtesen csengett a fáradtságtól.

Halványan elmosolyodva bólintott és visszasétált a konyhába. Válla fölött visszanézett rám, lábaim fáradtan követték őt. Gondolatban több millió másik helyen jártam.

-Te jól vagy? Fáradtnak tűnsz.- állapította meg és a pulthoz sétált én pedig leültem az asztalhoz. Hajamba túrtam majd fejemet megtámasztva könyököltem fel, figyelve, ahogy Perrie nekem is tölt a teából.

-Rémes estém volt.- motyogtam és boldogan elfogadtam a felém nyújtott bögrét. Perrie velem szembe ült, kezeit bögréje köré tette.

-Pedig reméltem, hogy legalább valamelyikünk estéje jól fog telni.- mosolyodott el szélesen.

Orromat felhúzva horkantam fel és tereltem el a témát, remélve, hogy Harry önelégült vigyora és irritáló szavai nem kísértik az estémet tovább.

*

-Ha az édesanyád küldött, üzenem neki, hogy inkább az újdonsült férjével törődjön!- köszöntött apa az ajtóban állva, ahol legalább negyed órán keresztül dörömböltem, mire végre kinyitotta.

Arca borostás volt, szemei alatt sötét karikák húzódtak és fakó arcán sokkal kivehetőbbek voltak a ráncok, amik jobb napjain csak sármosabbá varázsolták volna. De most, csak még kiábrándítóbb volt.

-Szia apa.- üdvözöltem figyelmen kívül hagyva szavait. Kávé és whisky szag csapta meg az orromat, ahogy elhaladtam mellette.

Nagyot nyeltem és beljebb sétáltam a lakásban, ahol már legalább két hete nem volt takarítva. A nappali közepén a dohányzóasztal tele volt kínais dobozokkal, használt poharakkal és egy megtelt hamutartóval. A kanapén szanaszét párnák voltak és egy gyűrött pokróc, mindenütt napilapok és papírok hevertek.

-Milyen volt Chicagoban?- kérdezte, és a kanapéhoz sétált, amire egy könnyed mozdulattal leült. Szemeit a tévé felé irányította, kerülve a szemkontaktust.

Próbált úgy tenni, mintha magasról tenne az egészre, de én túl könnyen átláttam rajta. Belülről felfalta a kíváncsiság és tudtam jól, hogy lassan kezd beleőrülni, hogy nem tudja felhívni anyát.

Minden maradék kapcsolatot is megszűntetett vele. Legutolsó lépésként lecserélte a telefonszámát, amit apa naponta vagy ezerszer felhívott. A válásuk után és az évek múlásával csak ritkán fordult elő, de ahogy közeledett anya esküvője, apa olyan volt, mint egy időzített bomba. Anya bosszantónak találta, de én tudtam, hogy csak megszokásból csinálta. Az életében minden apró dolog anya körül forgott, ő volt a központja mindennek. És nem tudtam hibáztatni semmiért sem, mikor az élete darabokra hullott, nem hagyva neki semmi mást csak az ócska napilapokat és az olcsó kínai kaját.

Legalábbis apa így gondolta.

De ott volt neki a galéria, Lana és nem legutolsó sorban, én.

-Szeles és hideg.- vontam vállat és leültem az egyik fotel karfájára, táskámat gondosan lerakva magam mellé.

Szemei még mindig a tévén pihentek, ami lenémítva ment, ha jól láttam a tegnap esti focimeccset ismételték. Válaszom hallatán felhorkant és őszülő hajába túrt.

Láttam rajta, hogy fejében igen gúnyos hozzászólást tervezett, valószínűleg az esküvővel kapcsolatban, de a másodpercekig tartó csönd ráébresztett, hogy megtartja magának csípős megjegyzéseit.

-Régen láttalak. Lana azt mondta, hetek óta nem jártál a galériában.- szemeim intenzíven figyelték arcát, ujjaim idegesen piszkálták pulóverem ujját.

-Gondolhattam volna, hogy ő küldött.- rázta fejét rosszallóan, szemei összeszűkülve figyelték továbbra is a képernyőt.

-Egyre több ügyfeled jelentkezik és-

-Lana boldogul egyedül is, Rose.- vágott szavamba, hangja a megengedettnél is nyugodtabban csengett.

Egyáltalán nem tetszett, hogy ennyire nem érdekelte, mi zajlik a galériában.

-Nem, nem csinálhatod vele ezt pont most, apa!- hangom kemény volt, szemei végre felém irányultak.

-Hát akkor ne tölts fél napokat a vászonra meredve, Rose! Szerinted én nem hallok rólad? Hónapok óta nem festettél semmit!- mély hangja visszhangzott a csendes lakásban.

-De én legalább nem fordítok hátat a problémáimnak a kanapén fekve, miközben bűzlök az alkoholtól!- hangom meglepetten magasan csengett és éreztem, hogy forró könnycseppek kezdik marni szemeimet. Hevesen pislogva keltem fel, táskámat kezembe fogtam és rezzenéstelen arccal néztem édesapámra, aki a saját romjai közé temette magát.

-Holnap délelőtt jön Frances, a novemberi kiállítást megbeszélni.- néztem rá még utoljára kifejezéstelen arccal és hátat fordítva neki sétáltam ki a lakásból.

Sziasztok!

Először is: sajnálom, hogy plusz egy hetet kellett várni, próbálok rájönni, mikor is lenne jó a részeket hozni, de úgy tűnik, mostanában elég kevés időm van. Ennek ellenére, siettem vele ahogy tudtam, és megpróbáltam hosszabbra írni - remélem látszik is. :D

Másodszor pedig, hihetetlenül hálás vagyok a megjegyzésekért, amik az előző fejezethez érkeztek! Köszönöm, hogy így támogattok, nagyon sokat jelent! :)

Megpróbálok sietni a következő fejezettel, addig is jó olvasgatást mindenkinek! :)