Chapter 8

Lana cipőjének hangja visszhangzott a galéria falai között, ahogy körbevezette az egyik – lehetséges - vásárlót. Én a bejárattal szemben lévő asztalnál ültem, fogadva a bejövő hívásokat. Szemeim már vagy ezredszerre tévedtek a monitorra, ahol mindig az időt néztem, teljesen szükségtelenül.

Apa nem jött reggel, és egyértelmű volt, hogy ma már egyáltalán nem számíthatunk rá.

Egy bizonyos részem reménykedett benne, hogy valamilyen csoda folytán már itt lesz reggel, mikor megérkezek… De egy másik, sokkal nagyobb részem felkészült a szomorú valóságra. Az órák elteltével egyre inkább győzködtem magam, hogy az egész az én hibám, hogy jobban odafigyelhettem volna rá. De valóban ez lett volna a dolgom? Felcserélni a szerepeket és minden reggelt úgy kezdeni, hogy kilökdösöm az ágyból, megőrizve a maradék méltóságát is? Nem, ez teljesen abszurd volt és már csak az elképzelése is mosolyt csalt az arcomra. Felnőtt férfi, saját jól menő galériával és egy felnőtt lánnyal. Megértettem, hogy az idő múlásával begyógyulnak majd a sebei, de ez az idő is véges. Ő pedig minden egyes másodpercét azzal tölti, hogy a múlt sérelmeit szakítja fel újra és újra.

-Drágám, már lejárt a munkaidőd.- Lana hangja zavarta meg gondolataimat. Fejemet hangjának irányába fordítottam, fel sem tűnt, hogy egy ideje csak az ajtó felé koncentrálok, várva a meg nem történő csodát.

Szomorúan elmosolyodott, ahogy szemei végignéztek arcomon.

-Csak elkalandoztam.- motyogtam, és az asztalon lévő papírokat kezdtem rendbe rakni.

-Hagyd, Rose.- kezeivel elhessegetve engem sétált a pult mögé. Keze gyengéden ragadta meg karomat, kitessékelve a kényelmes székből.- Lazíts egy kicsit, ma még szünetet sem tartottál.- végigsimított karomon, majd elengedett és felvette a székről kardigánomat és a kezembe adta.

-Köszönöm, Lana.- bólintottam ajkaimat összeszorítva. Felhúztam a kardigánomat és a vállamra kaptam táskámat, ami reggel óta az asztal szélén hevert érintetlenül és még utoljára elköszönve Lanatól, kisétáltam a galériából.

A gondolataimat szinte azonnal elfojtotta a város zaja, ahogy kitettem a lábam az ajtón. Reflexszerűen fordultam be a legelső sarkon, Zayn háza nem volt annyira messze gyalog, és amúgy sem lett volna értelme megkockáztatni a taxizást ekkora forgalomban. Csak az időmet pazarolta volna. Idő, idő, idő… úgy tűnik, az egész napom csak e körül forog.

Miközben szinte egybefolytam a körülöttem siető emberekkel, kezembe fogtam telefonomat és egyből Perrie nevére mentem a telefonkönyvben. Lassú lépteim közben fülemhez emeltem a telefonomat és kikerültem egy idős párt, akik ráérősen rótták New York nyüzsgő utcáit. Halványan elmosolyodtam és türelmesen hallgattam, ahogy búg a telefon.

-Rémes napom van!

Hangosan felnevettem nyávogó hangján.

-Szia neked is.- nevettem tovább és szinte láttam magam előtt ahogy szemeit forgatva támaszkodik a pultnál.- Én kb. negyed óra múlva Zaynnél vagyok, te mikor érsz oda?- kérdeztem.

Hangosan felsóhajtott, ami semmi jót nem jelzett.

-Nem megyek ma, Rose.- hangja ezúttal halk volt.- Ha bezártunk, Ryannel elmegyünk vacsorázni és talán megnézünk egy filmet is.- közelében sem volt annak a régi Perrienek, aki izgatottan mesélte el a randi alannyal folytatott párbeszédeket. Tudtam, hogy ez most csak egy kétségbeesett – de annál is inkább szükséges – próbálkozás volt.

-Ki az a Ryan?- ráncoltam homlokomat és gyorsan körbenézve átszaladtam az úton.

-Pár hete dolgozik itt. Egy próbát megér.- felelte lazán.

Halkan hümmögtem a telefonba.

-És holnap?- tettem fel a következő kérdést. Niall minden nap megemlítette a raktárházi bulit, így ha akartuk volna se tudtuk volna elfelejteni „az év legnagyobb buliját”.

Az egyedüli válasza csak egy hangos sóhaj volt és utána egy ideig csendben volt. Jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, most éppen saját maga ellen harcolt.

-Egy ideig jobb, ha kerülöm Zaynt.- mondta végül.

-És ezzel mindenkit.- tettem hozzá keserűen. Teljes mértékben megértettem, de ugyanakkor hiányzott már most.

-Rose, veled együtt élek, veled ugyanúgy találkozni fogok.- nevetett halkan.

Halványan elmosolyodtam és befordultam az utolsó sarkon.

-Rendben, igazad van.- sóhajtottam fel most én.- Ha kérdeznek rólad, majd kitalálok valamit.

-Köszönöm.- szinte suttogta.

Pár perc beszéd után elköszöntünk egymástól és telefonomat visszasüllyesztettem zsebembe. Időközben már Zayn házához értem, lábaim gyorsan mászták meg a lépcsőfokokat és kopogtatás nélkül nyitottam be a házba, mint mindig.

Az egész házban csend volt, ami cseppet sem volt szokatlan. Amilyen hangosak voltak itt a hétvégék, olyan csendben élte mindennapjait Zayn. Általában valamelyik szobában rejtőzött el ilyenkor, teljesen elszigetelődve a külvilágtól és csak kedve szerint fújta tele különböző mintákkal a hófehér falakat. Azt hittem, hogy ez most sem lesz másként, de az egyik szobából halk hangok szűrődtek ki.

-Hívd fel, hogy ne jöjjenek!- mély, elfojtott rekedtes hangot hallottam. Az akcentusa összetéveszthetetlen volt, ezer közül is egyből megismertem volna. Pár méterre megtorpantam az ajtótól és lélegzetvisszafojtva vártam.

-Nem tudom, valószínűleg már úton van.- Zayn hangja fáradt volt, de egyben csitítani is próbálta Harry haragját.

Egyértelmű volt, hogy Perrieről és rólam beszéltek, de az már annál kevésbé, hogy miért nem akarta, hogy itt legyünk.

-Akkor itt megvárnak minket.- válaszolta azonnal, ellentmondást nem tűrően. Az iránta érzett utálatom azonnal égni kezdett a bőröm alatt, és a harag számomra eddig teljesen ismeretlen formái lobbantak fel minden egyes porcikámban.

-És ha jönnének ők is?- vetette fel Zayn, meglepve engem. Kezdett egyre jobban érdekelni, vajon miről beszélhetnek.- Egy pillanat az egész. Leadjuk, és már mehetünk is.

Zayn ötlete után hosszú csönd következett, valószínűleg Harry átgondolta szavait.

-Nem tudom…- mondta végül.

-Nagyobb lenne Rose gyanúja, ha eltűnnénk, mintha magunkkal vinnénk.- érvelt tovább Zayn. A szívem hatalmasat dobbant a nevem hallatán és próbáltam összerakni a képet. De mélyen, legbelül tudtam, hogy nincs mit összerakni… itt van az orrom előtt és pontosan tudom, miről is zajlik a beszélgetésük. De a csalódottság… a csalódottság, amit Zayn ezekkel a pillanatokkal, tettekkel, és beszélgetésekkel okozott… mindig egy-egy apró darabot tört le a szívemből.

-Rose már így is többet tud a kelleténél, nem hiszem, hogy- Harry indulatos szavai egyből megsokszorozták pulzusomat és nem bírtam őket tovább hallgatni. Lépteim hangosak voltak amint befejeztem a rejtőzködést.

-Zayn!- kiáltottam a nevét, elhaladva az ajtó előtt, mintha nem tudnám, hogy odabent vannak.

Arcuk komolyabb volt, mint elképzeltem és fejüket egyből felém fordították. Zayn szélesen elmosolyodott, ahogy megpillantott, de Harry ugyanolyan kifejezéstelen arccal nézett vissza rám.

-Hé, Rose!- Zayn felpattant a kanapéról és magához ölelt, egy gyors arcra puszi kíséretében. Egy pillanatra elfelejtettem a beszélgetésüket, és ugyanolyan mosollyal arcomon visszaöleltem.

-Perrie?- kérdezte, mikor elengedett és a dohányzóasztalhoz sétált. Én az ajtónak dőltem vállammal, míg ő meggyújtott egy szál cigit. Harry töretlenül engem figyelt.

-Nem jön ma.- karjaimat összekulcsoltam mellkasom előtt, majd Harryre néztem. Szemei végre telefonját figyelték, amit lázasan nyomogatott a széken ülve, nem messze a dohányzóasztaltól.

Zayn aprót bólintott és kifújta a füstöt. Bárki más számára normális lett volna a reakciója, de én legszívesebben üvöltöttem volna vele torkom szakadtából, míg észre nem veszi, hogy Perrie érez iránta valamit. Hogy inkább elzárja magát mindenkitől, minthogy Zayn akár eggyel több sebet ejtsen rajta a több millió apró karcoláson, vagy éppen mély, gyógyíthatatlan seben kívül.

-Akkor indulhatunk.- rántotta meg vállát és elnyomta a cigit az asztalon heverő hamutartóban.

­*

Tudtam, hogy süket fülekre lelnék, ha megkérdezném, merre megyünk.

Csendben ültem a hátsó ülésen Zayn mögött, aki az útra koncentrált és alkalmanként halkan szitkozódott a többi „szerencsétlen amatőr” miatt. Ez a jelző volt a legszebb, a többi mind tele volt trágár szavakkal, amik már-már mosolyt csaltak az ember arcára.

De most nem tudtam mosolyogni.

A gondolataim folyton a fekete táska körül forogtak, amit gyorsan a csomagtartóba tettek és kerülve a kíváncsi pillantásaimat, mind beültünk az autóba. Nem voltam bolond, tudtam, hogy mik az elképzelhető lehetőségek, hogy mi lehet benne. Nem láttam értelmét az egésznek. Mindegy volt, hogy Zaynnél maradok, vagy jövök velük… tudtam. Tudtam a mocskos dolgaikról. Hallottam, mikor Zayn és Niall lázasan tárgyalják meg az anyagiakat, vagy, hogy Louis időről-időre egyre nagyobb csomagokat hord Zaynnek, és egyre többször hívja félre, hogy kíváncsiskodó fülek nélkül beszélhessenek.

És most itt volt Harry, ami egyszerűen nem hagyott nyugodni. Szinte biztos voltam benne, hogy a hosszú távú jelenléte egyszer majd bajt fog okozni és ha nem is mindenkit, de Zaynt magával fogja rántani. Volt Harryben valami, ami egyszerűen nem passzolt. Csak a sorok között kellett volna olvasnom, de borzasztóan nehéznek tűnt úgy, hogy hosszabb ideig képtelen voltam a társaságában maradni.

-Meg kell állnunk.- Zayn hangja visszarepített a valóságba. Barna szemei óvatosan figyeltek engem a visszapillantó tükrön keresztül, ajkai halvány mosolyra húzódtak ahogy ránéztem.

Az izmaim megfeszültek, ahogy körülnéztem. Odakint besötétedett, a sikátor ahova jöttünk koromsötét volt, még egy egyszerű alakot is lehetetlen lett volna észrevenni.

Szótlanul bólintottam és próbáltam legyűrni feltámadt félelmemet. Harry kételkedve pillantott felém válla fölött, majd ahogy leállt a motor, kiszállt. Az ajtót hangosan csukta be utána, és alig hallható hangok szűrődtek be az autó felhúzott ablakain keresztül is.

Zayn még mindig a kormányt fogta, szemei ugyanúgy néztek rám a visszapillantón keresztül.

-Pár perc az egész...- hangja és arca is bűnbánó volt. Hevesen bólogattam, a hangom teljesen elveszett a torkom legmélyén. Nem tetszett ez az egész, már maga a hely vészjósló volt.

Hangosat sóhajtott és követve Harryt, kiszállt a kocsiból. Megrezzentem, ahogy becsukta maga mögött az ajtót, pár pillanattal később kiszedte a táskát a csomagtartóból.

Ismeretlen hangoktól zengett a sikátor, percről percre egyre kivehetőbbek voltak. Zaynen és Harryn kívül hárman voltak. Egy állt legelöl, szakadt farmerban és hófehér pólóban. Arca borostás volt és haja szanaszét állt, arcán lévő mosolyát megvilágította a fejük fölött pislákoló tábla, ami réges-régen még egy itt lévő kocsmához tartozott. Mögötte állt a másik kettő, karjaik mellkasuk előtt volt összekulcsolva, de ennél többet már nem láttam belőlük a szegényes fény miatt.

A percek óráknak tűntek, miközben néha nevetve, néha teljesen komolyan beszélgettek hárman, míg a mögöttük álló másik kettő feszülten figyelte minden rezdülésüket. Zayn végül kinyújtotta karját, melyben a táska lógott, és ezzel mintha egy lavinát indított volna el.

A körülöttünk lévő mocskos téglafalak és törött ablakok kék és piros színben lettek megvilágítva, szinte megvakítva hirtelen erős fényével az embert. A szívem kiakart ugrani a mellkasomból, a félelem végigáradt a testemben. Kezem erősen tépte fel az ajtót és levegő után kapkodva szaladtam feléjük.

-Zayn!- kiáltottam el magam, miközben hangos lépteket hallottam hátam mögül.

Rettegtem minden egyes másodpercben, ami elszállt a fejünk felett és egyre közelebbről hallottam a lépteket is. A táska eltűnt Zayn kezéből, én pedig valahogy közé és Harry közé szorultam mikor végre abbahagytam a futást. A hangok összefolytak füleimben, mindenki kiabált.

-Leon! Mi a franc ez, ember!?- Zayn hangja volt a legkivehetőbb mellettem, ahogy kiabált. Mint egy kisgyerek, úgy kapaszkodtam pólójába és próbáltam elhúzni onnan, mielőtt még a rendőrök megtalálhatnának.

És aztán megtörtént.

Még nagyobb hangzavar lett, ahogy a rendőrök is kiabálásba kezdtek. Egyetlen szavukat sem értettem, sem Zaynt, sem Harryt, sem a többi férfit. Kétségbeesetten álltam a káosz közepén rettegve a következő pillanattól.

Négy egyenruhás férfi közeledett felénk, közülük kettő hátrébb maradt. Fegyver volt a kezükben, bennem pedig még a vér is megfagyott, ahogy eltökélt arcukat figyeltem.

Ez lehet az, mikor azt mondják rosszkor voltam a rossz helyen.

És ekkor nem maradt más, mint a futás. A három fickó beült az autóba, míg én még mindig Zaynbe kapaszkodva, és Harryvel a másik oldalamon futni kezdtem velük együtt. A sikátor másik végében rendőrautók állták el az utat, megakadályozva a kijutás legapróbb esélyét is. Mindenhonnan rendőrök vettek minket körül, egyre közelebb kerülve hozzánk.

És aztán megpillantottam egy nyitott ajtót Harrytől pár méterre. Zayn is észrevehette, keze erősen megragadta csuklómat és elhúzta kezemet pólójától, amibe görcsösen kapaszkodtam.

-Harry! Vidd Roset!- szemeim elkerekedtek, ahogy szinte átadott Harrynek, aki hezitálás nélkül ragadta meg karomat és húzott magával. Hátam mögött visszapillantva láttam, ahogy Zayn megadva magát emeli fel kezeit az őt körülvevő rendőröknek.

Harry előttem szaladt, ujjaival körbefogta csuklómat és húzott maga után. Egy sötét folyosón szaladtunk végig. Egy régi ház lehetett, valószínűleg egy ember se lakott már itt. A folyosó másik végén egy törött üvegű ajtó volt, amit Harry kilökött kezeivel. Hangosan csapódott neki a falnak, de ügyet se vetve rá húzott tovább magával, ki tudja merre.

-Engedj el! Harry, engedj!- kiáltottam rá és próbáltam megállni.

Ismét egy eldugott sikátorban voltunk és tudtam, hogy ha egy másodpercnél tovább kell ezt csinálnom, a szememet szúró könnyek utat fognak törni maguknak. Próbáltam erős maradni. Próbáltam. De a tudat, hogy Zayn körül van véve rendőrökkel, akik valószínűleg tisztán látták és tudták nagyon jól, mi is zajlott ott… gyengévé tett és kétségbeesetté.

-Eressz!- szinte sikítottam, és ahogy kihúztam kezemet szorításából, hátam erősen a téglafalnak ütődött. Egy pillanatra tüdőmbe szorult a levegő, szemeim elkerekedtek a fájdalomtól, felváltva a gyűlő könnyeimet.

Harry végre megállt és velem szembe fordult, alig két lépés választott el minket egymástól.

-Tovább kell mennünk.- hangja még rekedtebb volt és mélyebb, mint általában. Homlokán izzadságcseppek csillogtak még a szegényes utcalámpák fényében is, pár göndör tincse homlokára ragadt. Izmai feszültek voltak, arca véresen komoly volt és szemei vadul csillogtak.

-De… de Zayn…- kapkodtam levegő után és próbáltam összeszedni a gondolataimat.

-Mennünk kell, Rose!- emelte meg ellentmondást nem tűrve hangját.

Egy ideig csak farkasszemet néztünk egymással, míg az éjszaka sötétjében rejtőztünk. Mély lélegzetet vettem újra és újra, akárcsak Harry.

-Bírod még?- kérdezte most már jóval halkabban.

-Igen.- feleltem egyből. Fejével intett, ujjai ismét csuklóm köré fonódtak és húzott tovább maga után, egyre messzebb hagyva magunk mögött a káoszt.

Kérlek, írd le a véleményed! :)