Lana cipőjének hangja visszhangzott a
galéria falai között, ahogy körbevezette az egyik – lehetséges - vásárlót. Én a
bejárattal szemben lévő asztalnál ültem, fogadva a bejövő hívásokat. Szemeim
már vagy ezredszerre tévedtek a monitorra, ahol mindig az időt néztem, teljesen
szükségtelenül.
Apa nem jött reggel, és egyértelmű volt,
hogy ma már egyáltalán nem számíthatunk rá.
Egy bizonyos részem reménykedett benne,
hogy valamilyen csoda folytán már itt lesz reggel, mikor megérkezek… De egy
másik, sokkal nagyobb részem felkészült a szomorú valóságra. Az órák elteltével
egyre inkább győzködtem magam, hogy az egész az én hibám, hogy jobban
odafigyelhettem volna rá. De valóban ez lett volna a dolgom? Felcserélni a
szerepeket és minden reggelt úgy kezdeni, hogy kilökdösöm az ágyból, megőrizve
a maradék méltóságát is? Nem, ez teljesen abszurd volt és már csak az
elképzelése is mosolyt csalt az arcomra. Felnőtt férfi, saját jól menő
galériával és egy felnőtt lánnyal. Megértettem, hogy az idő múlásával
begyógyulnak majd a sebei, de ez az idő is véges. Ő pedig minden egyes
másodpercét azzal tölti, hogy a múlt sérelmeit szakítja fel újra és újra.
-Drágám, már lejárt a munkaidőd.- Lana
hangja zavarta meg gondolataimat. Fejemet hangjának irányába fordítottam, fel
sem tűnt, hogy egy ideje csak az ajtó felé koncentrálok, várva a meg nem
történő csodát.
Szomorúan elmosolyodott, ahogy szemei
végignéztek arcomon.
-Csak elkalandoztam.- motyogtam, és az
asztalon lévő papírokat kezdtem rendbe rakni.
-Hagyd, Rose.- kezeivel elhessegetve
engem sétált a pult mögé. Keze gyengéden ragadta meg karomat, kitessékelve a
kényelmes székből.- Lazíts egy kicsit, ma még szünetet sem tartottál.-
végigsimított karomon, majd elengedett és felvette a székről kardigánomat és a
kezembe adta.
-Köszönöm, Lana.- bólintottam ajkaimat
összeszorítva. Felhúztam a kardigánomat és a vállamra kaptam táskámat, ami
reggel óta az asztal szélén hevert érintetlenül és még utoljára elköszönve
Lanatól, kisétáltam a galériából.
A gondolataimat szinte azonnal
elfojtotta a város zaja, ahogy kitettem a lábam az ajtón. Reflexszerűen
fordultam be a legelső sarkon, Zayn háza nem volt annyira messze gyalog, és
amúgy sem lett volna értelme megkockáztatni a taxizást ekkora forgalomban. Csak
az időmet pazarolta volna. Idő, idő, idő… úgy tűnik, az egész napom csak e
körül forog.
Miközben szinte egybefolytam a
körülöttem siető emberekkel, kezembe fogtam telefonomat és egyből Perrie nevére
mentem a telefonkönyvben. Lassú lépteim közben fülemhez emeltem a telefonomat
és kikerültem egy idős párt, akik ráérősen rótták New York nyüzsgő utcáit.
Halványan elmosolyodtam és türelmesen hallgattam, ahogy búg a telefon.
-Rémes napom van!
Hangosan felnevettem nyávogó hangján.
-Szia neked is.- nevettem tovább és
szinte láttam magam előtt ahogy szemeit forgatva támaszkodik a pultnál.- Én kb.
negyed óra múlva Zaynnél vagyok, te mikor érsz oda?- kérdeztem.
Hangosan felsóhajtott, ami semmi jót nem
jelzett.
-Nem megyek ma, Rose.- hangja ezúttal
halk volt.- Ha bezártunk, Ryannel elmegyünk vacsorázni és talán megnézünk egy
filmet is.- közelében sem volt annak a régi Perrienek, aki izgatottan mesélte
el a randi alannyal folytatott párbeszédeket. Tudtam, hogy ez most csak egy
kétségbeesett – de annál is inkább szükséges – próbálkozás volt.
-Ki az a Ryan?- ráncoltam homlokomat és
gyorsan körbenézve átszaladtam az úton.
-Pár hete dolgozik itt. Egy próbát
megér.- felelte lazán.
Halkan hümmögtem a telefonba.
-És holnap?- tettem fel a következő
kérdést. Niall minden nap megemlítette a raktárházi bulit, így ha akartuk volna
se tudtuk volna elfelejteni „az év legnagyobb buliját”.
Az egyedüli válasza csak egy hangos
sóhaj volt és utána egy ideig csendben volt. Jól ismertem már ahhoz, hogy
tudjam, most éppen saját maga ellen harcolt.
-Egy ideig jobb, ha kerülöm Zaynt.-
mondta végül.
-És ezzel mindenkit.- tettem hozzá
keserűen. Teljes mértékben megértettem, de ugyanakkor hiányzott már most.
-Rose, veled együtt élek, veled ugyanúgy
találkozni fogok.- nevetett halkan.
Halványan elmosolyodtam és befordultam
az utolsó sarkon.
-Rendben, igazad van.- sóhajtottam fel
most én.- Ha kérdeznek rólad, majd kitalálok valamit.
-Köszönöm.- szinte suttogta.
Pár perc beszéd után elköszöntünk
egymástól és telefonomat visszasüllyesztettem zsebembe. Időközben már Zayn
házához értem, lábaim gyorsan mászták meg a lépcsőfokokat és kopogtatás nélkül
nyitottam be a házba, mint mindig.
Az egész házban csend volt, ami cseppet
sem volt szokatlan. Amilyen hangosak voltak itt a hétvégék, olyan csendben élte
mindennapjait Zayn. Általában valamelyik szobában rejtőzött el ilyenkor,
teljesen elszigetelődve a külvilágtól és csak kedve szerint fújta tele
különböző mintákkal a hófehér falakat. Azt hittem, hogy ez most sem lesz
másként, de az egyik szobából halk hangok szűrődtek ki.
-Hívd fel, hogy ne jöjjenek!- mély,
elfojtott rekedtes hangot hallottam. Az akcentusa összetéveszthetetlen volt,
ezer közül is egyből megismertem volna. Pár méterre megtorpantam az ajtótól és
lélegzetvisszafojtva vártam.
-Nem tudom, valószínűleg már úton van.-
Zayn hangja fáradt volt, de egyben csitítani is próbálta Harry haragját.
Egyértelmű volt, hogy Perrieről és rólam
beszéltek, de az már annál kevésbé, hogy miért nem akarta, hogy itt legyünk.
-Akkor itt megvárnak minket.- válaszolta
azonnal, ellentmondást nem tűrően. Az iránta érzett utálatom azonnal égni
kezdett a bőröm alatt, és a harag számomra eddig teljesen ismeretlen formái
lobbantak fel minden egyes porcikámban.
-És ha jönnének ők is?- vetette fel
Zayn, meglepve engem. Kezdett egyre jobban érdekelni, vajon miről
beszélhetnek.- Egy pillanat az egész. Leadjuk, és már mehetünk is.
Zayn ötlete után hosszú csönd
következett, valószínűleg Harry átgondolta szavait.
-Nem tudom…- mondta végül.
-Nagyobb lenne Rose gyanúja, ha
eltűnnénk, mintha magunkkal vinnénk.- érvelt tovább Zayn. A szívem hatalmasat
dobbant a nevem hallatán és próbáltam összerakni a képet. De mélyen, legbelül
tudtam, hogy nincs mit összerakni… itt van az orrom előtt és pontosan tudom,
miről is zajlik a beszélgetésük. De a csalódottság… a csalódottság, amit Zayn
ezekkel a pillanatokkal, tettekkel, és beszélgetésekkel okozott… mindig egy-egy
apró darabot tört le a szívemből.
-Rose már így is többet tud a
kelleténél, nem hiszem, hogy- Harry indulatos szavai egyből megsokszorozták
pulzusomat és nem bírtam őket tovább hallgatni. Lépteim hangosak voltak amint
befejeztem a rejtőzködést.
-Zayn!- kiáltottam a nevét, elhaladva az
ajtó előtt, mintha nem tudnám, hogy odabent vannak.
Arcuk komolyabb volt, mint elképzeltem
és fejüket egyből felém fordították. Zayn szélesen elmosolyodott, ahogy
megpillantott, de Harry ugyanolyan kifejezéstelen arccal nézett vissza rám.
-Hé, Rose!- Zayn felpattant a kanapéról
és magához ölelt, egy gyors arcra puszi kíséretében. Egy pillanatra
elfelejtettem a beszélgetésüket, és ugyanolyan mosollyal arcomon visszaöleltem.
-Perrie?- kérdezte, mikor elengedett és
a dohányzóasztalhoz sétált. Én az ajtónak dőltem vállammal, míg ő meggyújtott
egy szál cigit. Harry töretlenül engem figyelt.
-Nem jön ma.- karjaimat összekulcsoltam
mellkasom előtt, majd Harryre néztem. Szemei végre telefonját figyelték, amit
lázasan nyomogatott a széken ülve, nem messze a dohányzóasztaltól.
Zayn aprót bólintott és kifújta a
füstöt. Bárki más számára normális lett volna a reakciója, de én legszívesebben
üvöltöttem volna vele torkom szakadtából, míg észre nem veszi, hogy Perrie érez
iránta valamit. Hogy inkább elzárja magát mindenkitől, minthogy Zayn akár eggyel
több sebet ejtsen rajta a több millió apró karcoláson, vagy éppen mély,
gyógyíthatatlan seben kívül.
-Akkor indulhatunk.- rántotta meg vállát
és elnyomta a cigit az asztalon heverő hamutartóban.
*
Tudtam, hogy süket fülekre lelnék, ha
megkérdezném, merre megyünk.
Csendben ültem a hátsó ülésen Zayn
mögött, aki az útra koncentrált és alkalmanként halkan szitkozódott a többi „szerencsétlen
amatőr” miatt. Ez a jelző volt a legszebb, a többi mind tele volt trágár
szavakkal, amik már-már mosolyt csaltak az ember arcára.
De most nem tudtam mosolyogni.
A gondolataim folyton a fekete táska
körül forogtak, amit gyorsan a csomagtartóba tettek és kerülve a kíváncsi pillantásaimat,
mind beültünk az autóba. Nem voltam bolond, tudtam, hogy mik az elképzelhető
lehetőségek, hogy mi lehet benne. Nem láttam értelmét az egésznek. Mindegy
volt, hogy Zaynnél maradok, vagy jövök velük… tudtam. Tudtam a mocskos
dolgaikról. Hallottam, mikor Zayn és Niall lázasan tárgyalják meg az anyagiakat,
vagy, hogy Louis időről-időre egyre nagyobb csomagokat hord Zaynnek, és egyre
többször hívja félre, hogy kíváncsiskodó fülek nélkül beszélhessenek.
És most itt volt Harry, ami egyszerűen
nem hagyott nyugodni. Szinte biztos voltam benne, hogy a hosszú távú jelenléte
egyszer majd bajt fog okozni és ha nem is mindenkit, de Zaynt magával fogja
rántani. Volt Harryben valami, ami egyszerűen nem passzolt. Csak a sorok között
kellett volna olvasnom, de borzasztóan nehéznek tűnt úgy, hogy hosszabb ideig
képtelen voltam a társaságában maradni.
-Meg kell állnunk.- Zayn hangja
visszarepített a valóságba. Barna szemei óvatosan figyeltek engem a
visszapillantó tükrön keresztül, ajkai halvány mosolyra húzódtak ahogy
ránéztem.
Az izmaim megfeszültek, ahogy
körülnéztem. Odakint besötétedett, a sikátor ahova jöttünk koromsötét volt, még
egy egyszerű alakot is lehetetlen lett volna észrevenni.
Szótlanul bólintottam és próbáltam
legyűrni feltámadt félelmemet. Harry kételkedve pillantott felém válla fölött,
majd ahogy leállt a motor, kiszállt. Az ajtót hangosan csukta be utána, és alig
hallható hangok szűrődtek be az autó felhúzott ablakain keresztül is.
Zayn még mindig a kormányt fogta, szemei
ugyanúgy néztek rám a visszapillantón keresztül.
-Pár perc az egész...- hangja és arca is
bűnbánó volt. Hevesen bólogattam, a hangom teljesen elveszett a torkom
legmélyén. Nem tetszett ez az egész, már maga a hely vészjósló volt.
Hangosat sóhajtott és követve Harryt,
kiszállt a kocsiból. Megrezzentem, ahogy becsukta maga mögött az ajtót, pár
pillanattal később kiszedte a táskát a csomagtartóból.
Ismeretlen hangoktól zengett a sikátor,
percről percre egyre kivehetőbbek voltak. Zaynen és Harryn kívül hárman voltak.
Egy állt legelöl, szakadt farmerban és hófehér pólóban. Arca borostás volt és
haja szanaszét állt, arcán lévő mosolyát megvilágította a fejük fölött
pislákoló tábla, ami réges-régen még egy itt lévő kocsmához tartozott. Mögötte
állt a másik kettő, karjaik mellkasuk előtt volt összekulcsolva, de ennél
többet már nem láttam belőlük a szegényes fény miatt.
A percek óráknak tűntek, miközben néha
nevetve, néha teljesen komolyan beszélgettek hárman, míg a mögöttük álló másik
kettő feszülten figyelte minden rezdülésüket. Zayn végül kinyújtotta karját,
melyben a táska lógott, és ezzel mintha egy lavinát indított volna el.
A körülöttünk lévő mocskos téglafalak és
törött ablakok kék és piros színben lettek megvilágítva, szinte megvakítva
hirtelen erős fényével az embert. A szívem kiakart ugrani a mellkasomból, a
félelem végigáradt a testemben. Kezem erősen tépte fel az ajtót és levegő után
kapkodva szaladtam feléjük.
-Zayn!- kiáltottam el magam, miközben
hangos lépteket hallottam hátam mögül.
Rettegtem minden egyes másodpercben, ami
elszállt a fejünk felett és egyre közelebbről hallottam a lépteket is. A táska
eltűnt Zayn kezéből, én pedig valahogy közé és Harry közé szorultam mikor végre
abbahagytam a futást. A hangok összefolytak füleimben, mindenki kiabált.
-Leon! Mi a franc ez, ember!?- Zayn
hangja volt a legkivehetőbb mellettem, ahogy kiabált. Mint egy kisgyerek, úgy
kapaszkodtam pólójába és próbáltam elhúzni onnan, mielőtt még a rendőrök
megtalálhatnának.
És aztán megtörtént.
Még nagyobb hangzavar lett, ahogy a
rendőrök is kiabálásba kezdtek. Egyetlen szavukat sem értettem, sem Zaynt, sem
Harryt, sem a többi férfit. Kétségbeesetten álltam a káosz közepén rettegve a
következő pillanattól.
Négy egyenruhás férfi közeledett felénk,
közülük kettő hátrébb maradt. Fegyver volt a kezükben, bennem pedig még a vér
is megfagyott, ahogy eltökélt arcukat figyeltem.
Ez lehet az, mikor azt mondják rosszkor
voltam a rossz helyen.
És ekkor nem maradt más, mint a futás. A
három fickó beült az autóba, míg én még mindig Zaynbe kapaszkodva, és Harryvel
a másik oldalamon futni kezdtem velük együtt. A sikátor másik végében
rendőrautók állták el az utat, megakadályozva a kijutás legapróbb esélyét is. Mindenhonnan
rendőrök vettek minket körül, egyre közelebb kerülve hozzánk.
És aztán megpillantottam egy nyitott
ajtót Harrytől pár méterre. Zayn is észrevehette, keze erősen megragadta
csuklómat és elhúzta kezemet pólójától, amibe görcsösen kapaszkodtam.
-Harry! Vidd Roset!- szemeim
elkerekedtek, ahogy szinte átadott Harrynek, aki hezitálás nélkül ragadta meg
karomat és húzott magával. Hátam mögött visszapillantva láttam, ahogy Zayn
megadva magát emeli fel kezeit az őt körülvevő rendőröknek.
Harry előttem szaladt, ujjaival
körbefogta csuklómat és húzott maga után. Egy sötét folyosón szaladtunk végig.
Egy régi ház lehetett, valószínűleg egy ember se lakott már itt. A folyosó
másik végén egy törött üvegű ajtó volt, amit Harry kilökött kezeivel. Hangosan
csapódott neki a falnak, de ügyet se vetve rá húzott tovább magával, ki tudja
merre.
-Engedj el! Harry, engedj!- kiáltottam
rá és próbáltam megállni.
Ismét egy eldugott sikátorban voltunk és
tudtam, hogy ha egy másodpercnél tovább kell ezt csinálnom, a szememet szúró
könnyek utat fognak törni maguknak. Próbáltam erős maradni. Próbáltam. De a
tudat, hogy Zayn körül van véve rendőrökkel, akik valószínűleg tisztán látták
és tudták nagyon jól, mi is zajlott ott… gyengévé tett és kétségbeesetté.
-Eressz!- szinte sikítottam, és ahogy
kihúztam kezemet szorításából, hátam erősen a téglafalnak ütődött. Egy
pillanatra tüdőmbe szorult a levegő, szemeim elkerekedtek a fájdalomtól,
felváltva a gyűlő könnyeimet.
Harry végre megállt és velem szembe
fordult, alig két lépés választott el minket egymástól.
-Tovább kell mennünk.- hangja még
rekedtebb volt és mélyebb, mint általában. Homlokán izzadságcseppek csillogtak
még a szegényes utcalámpák fényében is, pár göndör tincse homlokára ragadt.
Izmai feszültek voltak, arca véresen komoly volt és szemei vadul csillogtak.
-De… de Zayn…- kapkodtam levegő után és
próbáltam összeszedni a gondolataimat.
-Mennünk kell, Rose!- emelte meg ellentmondást
nem tűrve hangját.
Egy ideig csak farkasszemet néztünk
egymással, míg az éjszaka sötétjében rejtőztünk. Mély lélegzetet vettem újra és
újra, akárcsak Harry.
-Bírod még?- kérdezte most már jóval
halkabban.
-Igen.- feleltem egyből. Fejével intett,
ujjai ismét csuklóm köré fonódtak és húzott tovább maga után, egyre messzebb
hagyva magunk mögött a káoszt.
Kérlek, írd le a véleményed! :)
Hogyazahhhrrrr... :D Már kezdtem megijedni, hog eltűntél...
VálaszTörlésNa a rendőrségre nem számítottam. Nagyot alkottál drága Effym ismét, gratulálok hozzá! ;) ♥
Köszönööm! :) ♥
TörlésNagyon joo lett... Na de erre igazan nem szamitottam.... De... Azt kell mondjam.. Tetszett!
VálaszTörlésxoxo~Timo
Köszönöm, pont az volt a célom, hogy erre senki se számítson! :) Nagyon örülök, hogy tetszett! :)
Törlésne ne ne neneneneneneeeeeeee miért Zayn-t istenem miért őt. pedig annyira imádom ebbe a szerepben olyan aranyos és olyan jó barát. Harry-t egy érzéketlen p*csnek tekintem:D . de na xdd kérlek siess a következővel
VálaszTörlésAz érzéketlen p*cs szerep egy darabig még maradni fog sajnos :D És sietek ahogy tudok! :)
TörlésNagyon jó lett, még ha szomorú is. :)
VálaszTörlésBtw: Díj nálam! :)
http://waybackintolove-1dfanfictionbyenpayne.blogspot.hu/2014/10/2-dij.html?m=1
Duplán köszönöm :) ♥
TörlésNagyon jó lett!Komolyan olyan részletesen leírod, hogy magam elé képzelem!
VálaszTörlésSiess légyszi a kövivel!
Puszíí!
Egy olvasód ;)
Köszönöööm! Sietek, sietek :))
Törlés