Chapter 9

Az épületek egyre ismerősebbek voltak, amik mellett elszaladtunk.

Harry megállás nélkül fogta csuklómat, vagy éppen kezemet míg utat tört előttünk az utcákon hömpölygő tömegben. Senki figyelmét se keltette fel két kétségbeesett ember, akik őrültként rohannak New York utcáin egy átlagos csütörtök estén.

Szemeim folyamatosan jártak körbe. Minden autót és arcot alaposan szemügyre vettem, félve, hogy egyszer csak egy rendőrrel találjuk szembe magunkat. Az egyetlen dolog amit hallottam, rendszertelen légzésem volt és hevesen dobogó szívem. A mellkasom szorított és az oldalam már fájt a futástól, de most az egyszer, egy szó nélkül követtem Harryt.

Egy pillanatra zavart voltam, majd szépen lassan felfogtam, hogy hova kerültünk. Harry ujjai szorosan fogták csuklómat ahogy már csak pár lépés választott el a lakásomtól. Több kérdés is felmerült bennem a több millió mellett, ami az utóbbi fél órában visszhangzott fejemben, de hangom torkom mélyén ragadt.

Harry fellélegezve kapaszkodott meg szabad kezével a kapun, ujjainak szorítása elgyengült, majd teljesen elengedte kezem. Kezét térdére támasztotta, előre hajolva próbálta rendszerezni légzését, míg én szinte megkövülten álltam mellette, ugyanúgy levegő után kapkodva.

-Be…- mély lélegzetet vett és fejét felém fordította.- Be kell mennünk. Nem láthatnak.- hangja halk volt és rekedt, alig lehetett érteni, mit mond.

Kezeim remegve kutattak a táskámban lévő kulcsom után. Lábaim megremegtek, ahogy az ajtó elé léptem és végtelennek tűnő másodpercek után végre megtaláltam kulcsomat.

A zár hangosan kattant mikor kinyitottam, majd Harry szinte belökdösve engem az ajtón termett mögöttem. Mellkasa hátamnak feszült és cseppet sem éreztem kellemesnek a helyzetünket, ahogy végigsétáltunk a lépcsőházban. Lázasan nyitottam ki ezek után a következő ajtót, ami végre a lakásba vezetett.

Cipőmet automatikusan rúgtam le lábamról. miközben Harry becsukta az ajtót. Hátával neki dőlt, fejét szintén az ajtónak támasztotta és még mindig mélyeket lélegezve hunyta le a szemeit. Táskámat felakasztottam, majd egy ideig csak Harryvel szemben álltam, aki ügyet se vetett rám.

-Hogy lehet valaki ekkora seggfej?- hangom remegett és alig hallható volt, ahogy még mindig vele szemben álltam.

Aprókat pislogott, mire végre teljesen kinyitotta szemeit. Szája szélén egy egészen halvány mosoly pihent, mintha az még a legrosszabb pillanatokban se lett volna képes elhagyni arcát. Egyik kezét végighúzta arcán, szinte lenyúzva a bőrét, majd felnevetett és hajába túrt.

-Hogy mondtad?- kérdezte vigyorogva, mintha meg se hallotta volna amit alig egy perce mondtam. Mosolya azonban egy pillanat alatt eltűnt és keményen állta pillantásomat.- Ha nem tűnt volna fel, elég szépen kihúztam ma a segged a bajból.- rántott vállat.- Nem értem, hogy lehetnék ettől seggfej.- végül ellökte magát az ajtótól és szemrebbenés nélkül sétált a nappaliba. Tátott szájjal álltam egy pillanatig, majd fortyogva a dühtől mentem utána.

-Otthagytad Zaynt!- emeltem fel a hangom. Nyugodtan ült a kanapén, lábát a dohányzóasztalra tette.

Lassan bólintott, ajkait összeszorította és úgy nézett rám, mint egy komplett idiótára.

-Tartottuk magunkat a tervhez.

És itt végképp betelt a pohár.

-A tervhez?!- hajamba túrtam, mint egy eszeveszett őrült és szemeim elkerekedtek.- Mégis miféle tervben szerepel az, hogy Zaynt lecsukják, te pedig vígan üldögélsz a kanapémon?!

-Nem kell mindenről tudnod.- felelte higgadtan.- Zaynt nem fogják benn tartani, tőled pedig egy szimpla köszönömöt is elfogadok.- rántott vállat.

-Ha belepusztulok se fogok neked soha semmit megköszönni.- szinte köptem felé a szavakat.- És hogy lehetsz benne olyan biztos, hogy kiengedik? Ott volt, mind ott voltunk, látták mi folyik ott.

-És ez az egyetlen bizonyítékuk. Nincs nála semmi, Rose.- lábait levette az asztalról és kezeivel térdére támaszkodott. Hangja halk volt, mintha azzal próbálta volna csitítani az én üvöltő haragomat.

-De…-

-De ha mégis benn tartanák éjszakára,- vágott szavamba.- épp azon vagyok, hogy felhívjam Louist vagy Niallt, hogy tegyék le az óvadékot, de amíg úgy viselkedsz, mint egy őrült, nem tudok semmit se tenni.- ujjával felém mutatott, majd szokásosan bosszantó mosolyával hátradőlt a kanapén.

Minden izmom megfeszült, ahogy szinte óráknak tűnő másodpercekig álltam pillantását. Végül mély lélegzetet vettem és utána hangosan felsóhajtottam, ismét hajamba túrva.

-Rendben, főzök teát amíg felhívod őket.- motyogtam az orrom alatt és hátat fordítva neki sétáltam a konyhába.

*

-Na?- egyenesedtem fel a fotelban ülve, amint Harry maga mellé dobta a telefonját a kanapéra.

Egy ideje már csendben hallgattam, ahogy Niallel beszél telefonon, de a legutolsó hívásnál csak halkan hümmögött és a padlóra meredve hallgatta őt. Kezemben szorongattam a bögrémet és feszülten vártam, míg végre befejezték a beszélgetést.

-Haza mehet.- bólintott lassan és felém pillantott.

Megkönnyebbülten dőltem hátra és fellélegeztem. De Harry nézésében volt valami, ami nyomasztott és szinte egyből elmosta hirtelen jött örömömet.

-De…?- kérdeztem, felhúzva lábaimat a fotelra. Bögrémet egyik térdemre támasztottam, míg idegesen szorongattam a fülét.

Alsó ajkát piszkálta ujjaival, majd végre megszólalt.

-Tudom, hogy te is ugyanúgy utálod az ötletet, mint én… de maradnom kéne éjszakára.- rezzenéstelen arccal nézett rám, míg az én szemöldökeim szinte az égig megemelkedtek.

Nem, nem, nem… Kizárt dolog.

-Tessék?- kérdeztem tátott szájjal, mire ő hangosan felsóhajtott.

-Jobb, ha meghúzzuk ma estére magunkat mindketten.- rántotta meg vállait a ma este folyamán legalább ezredszerre.- És ha bárki kérdezi… bárki… Este együtt voltunk.- nézett rám nyomatékosan. Az egyedüli reakcióm egy fintor volt.

De bármennyire is utáltam magam érte, tudtam, hogy belemegyek. Az egyik problémám a sok közül Perrie volt. Biztosra vettem, hogy ha összetalálkozik Harryvel, vagy megtudja, hogy egész éjjel nálunk volt, teljesen mást fog belelátni a dolgokba.

Szemeim az egyik polcon heverő órára siklottak, ami majdnem éjfélt ütött. Ha Perrienek szándékában állt volna hazajönni, már rég itthon lenne… valószínűleg jól sikerült az estéje Ryannel. Végül Harryre pillantottam, aki várakozva pihentette rajtam tekintetét, majd felsóhajtottam.

-Rendben, alhatsz a kanapén.- szinte sikítani tudtam volna, ahogy a szavak elhagyták ajkaimat. De helyette, higgadtságot színlelve tettem lábaimat a földre, majd bögrémet az asztalra helyeztem és felkeltem a fotelból.- Hozok neked ágyneműt.- mormogtam és figyelmen kívül hagyva önelégült mosolyát, a szobámba sétáltam párnáért és takaróért.

Harry a telefonjába merülve ült továbbra is ugyanott, de mikor meghallotta lépteimet, felpillantott rám. Semleges arccal helyeztem a kanapé szélére a párnát és a takarót.

-Ne aggódj Rose… Mire reggel felébredsz, már nem leszek itt.- szólalt meg, mielőtt még én mondhattam volna bármit is. Ajkaimat összeszorítva bólintottam, míg ő a párnát a kanapé egyik végébe dobta.

-Jó éjt Harry.- köszöntem el tőle, miután rájöttem, hogy nincs neki semmi mondanivalóm.

Már szinte a szobámban voltam, mikor meghallottam rekedtes hangját, amely szokásos gúnyával volt párosítva.

-Neked is, Rose!

Becsuktam hátam mögött szobám ajtaját és gyorsan átöltöztem, majd befeküdtem az ágyamba.

Órákon keresztül csak a plafont bámulva próbáltam kiverni a fejemből, hogy Harry pár méterre fekszik tőlem a kanapén és, hogy még sosem váltott ki belőlem senki ilyen heves érzelmeket.

*

-Gyere, gyere… Kérlek, kérlek, kérlek!- könyörögtem másnap délután Perrienek.

A konyhában kávéztunk miután hazaértünk a munkából mindketten és az idő javát azzal töltöttem, hogy rávegyem, jöjjön velem este.

Ez alkalommal is csak egy grimaszt vágott és belekortyolt kávéjába.

-Oh, ne már!- szinte elterültem az asztalon, ahogy közelebb hajoltam hozzá.- Megint én leszek az egyetlen lány a mi körünkből.- fintorogtam, ezzel kiváltva Perrieből egy mosolyt.

-Tényleg, hogy ment a tegnap este?- kérdezte, kisebb óvatossággal a hangjában.

Tudtam, hogy mire megy ki a dolog.

Mikor reggel hazasettenkedett, még munka előtt, látta a párnát és a takarót a kanapén. Egész idáig elhittem, hogy el fogja felejteni. Mint ahogy én is próbáltam kiverni a fejemből azt a furcsa érzést, ami végigáramlott bennem, mikor megláttam, hogy a kanapé üres. Harry betartotta a szavát, de nem tudtam mit kezdeni a csalódottsággal, ami párosodott a megkönnyebbülésemmel reggel. Ezért jobbnak láttam a gondolataim legmélyére süllyeszteni és meg nem történtnek tekinteni.

És aztán bevillantak kisebb emlékképek a fejemben, ahogy Zayn kiabál, ahogy mindenki kiabál… ahogy Harry húz maga után gondolkodás nélkül. Ahogy Zayn megadva magát felemeli kezeit…

-Volt már jobb is.- vontam vállat, és lenyeltem a torkomban keletkezett gombócot.

-És… ki aludt a kanapén?- bukott ki végül Perrieből a kérdés.

Elfojtottam a mosolyomat, mikor elgondolkoztam rajta, vajon mennyire furdalhatta a kíváncsiság. Aztán nagyot nyeltem és tartottam magam a történethez, amit reggel Harry sms-ben küldött. Meg se lepődtem rajta, hogy meg volt neki a számom. Annak, aki feltűnés nélkül ellop egy autót, meg se kottyan egy telefonszám megszerzése.

-Harry.- akaratlanul is szem forgatva válaszoltam, amin Perrie jót mulatott.

-Azt hittem, ki sem állhatod.

-Elég szépen kidőlt, Zayn pedig hazament, úgyhogy…- sóhajtottam fel vállat vonva és lesütöttem szemeimet. A lelkiismeretem már most szétmarcangolt, hogy Perrienek nem mondtam el az igazat.

-Hidd el, hogy csak egy kis idő kell… de meg fogod kedvelni.- mosolygott rám, mire én felhorkantam.

-Persze…- motyogtam hitetlenül.- De a lényeg…- emeltem fel a hangom és megvillantottam a legszebb mosolyomat Perrienek.- Hogy kérlek, csak ma este gyere velünk.

-Rose…- hangja fenyegető volt. De most cseppet sem hatott meg.

-Perrie…- utánoztam.- Kérlek, csak egy este. Jól fogjuk érezni magunkat, felőlem akár hozhatod Ryant is.- szemeimmel ugyanúgy könyörögtem, akárcsak szavaimmal.

Mélyet sóhajtott és halványan elmosolyodva pislogott rám.

-Rendben… Csak ma este.- adta be a derekát.

-Hála az égnek!- emeltem tekintetem a plafon felé, megkönnyebbülve.

Az órák gyorsan elrepültek a fejünk fölött a nap további részében.

Perrie izgatottsága szemmel láthatóan nőtt és tagadni se tudta volna, hogy ebben Zayn is közrejátszott. Én viszont kész idegroncs voltam legbelül… tudva, hogy Zayn csak minket próbált megvédeni, de én mégis egy egészen szép kis monológot állítottam össze fejemben arról, hogy milyen felelőtlen idióta is ő valójában.

-Kész vagy?!- kiáltott az előszobából Perrie. Ijedtemben megugrottam a tükör előtt, teljesen elmerültem gondolataimban miközben még utoljára leellenőriztem magam indulás előtt. Fekete, magas sarkú bokacsizma volt rajtam egy laza, bordó ruhával és kedvenc fekete bőrkabátommal. Hajam kiengedve hagytam, göndörön, miután több órányi szenvedés árán se volt hajlandó sehogy se beállni.

Eligazgattam magamon a ruhámat, majd felsóhajtottam és kezembe kaptam táskámat.

-Jövök…- feleltem szinte dalolva és szélesen mosolyogva csatlakoztam Perriehez.

Pár percen belül már a ház előtt álltunk, várva a taxira és én egyre inkább reménykedtem benne, hogy legalább ez az éjszakám probléma és Harry mentesen fog telni.

Sziasztok!

Siettem, ahogy tudtam és remélem tetszett mindenkinek! :) Nagyon köszönöm mindenkinek még egyszer, aki írt az előző fejezethez! Reményeim szerint ezen a héten még egyszer lesz majd friss (szombaton).

Millió köszönet még egyszer! x