Chapter 11

New Yorkot észrevétlenül ölelte körbe az ősz.

Vékony, fekete szövetkabátomat összegomboltam és keresztbe fontam karjaimat. Éreztem, ahogy arcom kissé kipirosodott a hűvös levegőtől, forró teám mellettem gőzölgött az asztalon, ahol ültem. Munka után beugrottam a Ray’s-be, ahol a hét hírével szolgáltak: Louis az udvarban szedte össze az összes szemetet és az utóbbi napokban lehullott nem kevés mennyiségű falevelet.

-Tudod, ahelyett, hogy kinevetsz, igazán segíthetnél, Chicago!- nézett vissza rám válla fölött Louis, szinte már a földön térdelve.

-Ne hívj Chicagonak!- vontam össze szemöldökömet, próbálva tartani komoly és fenyegető arckifejezésemet, de Louis látványa röhejes volt. Szinte már hasamat fogva nevettem rajta.

-Oh, tudom, hogy titokban imádod.- kacsintott rám, mikor ismét felém fordult.

Kezében zörgött a zsák, amibe az összepréselt papírpoharakat dobálta.

-Mesélj inkább.- forgattam meg szemeimet.- Mit tettél, hogy száműztek a konyháról?- kérdeztem szélesen vigyorogva, kezembe véve bögrémet.

-Jobb vagyok, mint ők.- vonta meg vállát, és lehajolt az asztal alá dobált cigis dobozokért.

Fejemet hátradöntve nevettem, hangom visszhangzott az üres udvarban.

-Szóval semmi köze Ray unokahúgának az egész büntetésedhez, igaz?

Ray unokahúga pár napra New Yorkba utazott látogatóba. Gyönyörű, barna hajú lány volt, csokoládébarna szemekkel. De Louis kárára, June még akkor is csak tizenhat éves volt és Ray szeme fénye.

-Két percen múlott, hogy a szavaimon csüngjön az a lány.- felelte higgadtan, a magabiztosság teljesen elvakította.

-Nem tudom, nekem értelmesebbnek tűnt annál.- gúnyolódtam.

Megfagyott mozdulatában és lassan, félig felém fordulva nézett rám összeszűkült szemekkel.

-Nincs jobb dolgod?- kérdezte kisebb éllel a hangjában és folytatta tovább a dolgát. Szája alig láthatóan felfelé görbült, de e nélkül is tudtam volna, hogy csak szórakozik.

Az egész élete nem állt másból, csak a szórakozásból.

De ugyanakkor kérdése arcomra fagyasztotta mosolyomat, ami végül teljesen eltűnt. Hajam arcomat csiklandozta, ahogy a feltámadt szél bele kapott, ujjaimmal kabátom alját piszkáltam míg Louis halkan motyogva szedte tovább a szemetet.

-Nem tudod, mi lehet Zaynnel?- kérdeztem halkan, szemeimmel remegő ujjaimat figyeltem.

Louis nem nézett rám, tovább folytatta a dolgát. És ez már bőven elég volt ahhoz, hogy megalapozzam a napok óta bennem lappangó aggodalmat.

Mélyet sóhajtott és megvonta vállát még mindig háttal állva nekem.

-Gondolom dolgozik.

-Kerestem otthon és a szalonban, és még a telefonját se veszi fel.- hangom a kelleténél jóval kétségbeesettebben csengett, de a napok óta tartó keresgélés és a hasamban lévő görcs ezt tette velem.

Fejemben milliónyi lehetőséget pörgettem le a napok elteltével, egyik sem volt bizalomgerjesztő. Éjszakánként újra és újra előjöttek az emlékek arról az estéről, mikor elvitték a rendőrök és egy szemhunyásnyit se tudtam aludni napok óta.

-Minden rendben van.- Louis kék szemei hirtelen engem figyeltek. Arca komoly volt és furcsa módon megnyugtató.

Hinni akartam neki. Nagyon hinni akartam neki és tudtam, hogy ebben a helyzetben ő az egyetlen, aki bármit tudhat.

-Tudom.- sóhajtottam fel és egy pillanatra az ég felé függesztettem pillantásom, majd vissza a falevelekkel teli földre.- Csak… Csak ami a múlt héten történt nem hagy nyugodni és-

Mielőtt folytathattam volna, szavamba vágott.

-Rose. Minden rendben van.- szemeim ismét arcát figyelték. Mozdulatlanul állt, szája megint kinyílt a hosszú másodpercek után, mintha még mondani akarna valamit.- Ennél többet nem mondhatok.

Összeszorítva ajkaimat bólintottam, Louis pedig megzörgetve a zsákot nekilátott a falevelek összeszedésének egy irritáló mosollyal az arcán. És én hittem neki.

Nem tudtam, hogy mibe keveredtek. Hogy kik voltak benne, hogy Harry is közrejátszott e az egészben. De bíztam benne, hogy minden rendben van.

*

Szemeim töretlenül csak az üres papírlapot figyelték, ujjaim között ceruzámat szorongattam. Reménykedtem benne, hogy ha ismét leülök a parkban - mint ahogy mindig is tettem - egyes egyedül a tóparton, egy padon ülve újra rám talál az ihlet.

Bárcsak ilyen könnyen ment volna.

Gondolataim folyamatosan a tegnapi beszélgetésre siklottak vissza. Louis szavai újra meg újra végigpörögtek a fejemben. De öt nap telt el és Zayn még mindig el volt tűnve.

Mélyet sóhajtottam és csendben figyeltem a vizet, a túloldalon játszadozó gyerekeket és a távolban ülő szüleiket, akik fél szemmel figyelték őket miközben beszélgettek egymással. Ceruzámat megállás nélkül az ütött-kopott füzetemnek ütöttem, miközben idegesen játszadoztam vele kezemben. Ajkaimat összeszorítottam és mire észbe kaptam, már nem is a körülöttem lévő fákat és embereket figyeltem, hanem a lapba mélyülve rajzoltam újabbnál újabb vonalakat. Több hónapnyi szenvedés után, ismét rajzoltam.

A fejemben kavargó gondolatok elcsendesültek, míg nem teljesen eltűntek és egyedül csak a grafit hangját hallottam, ahogy a papíron húzom végig. Nem tudom, meddig ülhettem ott – órákig, vagy csak percekig, míg rajzoltam. De mikor végeztem, széles mosollyal az arcomon egyenesedtem ki a pad támlájának dőlve hátammal és az ölemben pihenő füzetet néztem.

A diadalittas mosoly azonnal eltűnt az arcomról, ahogy megpillantottam a papíron lévő ismerős szempárt. Hiába volt egy egyszerű grafit rajz, a szürkés íriszeiben szinte láttam megcsillanni a smaragdzöld színt, amibe néhány kósza göndör tincs lógott.

Nem értettem és egy részem tudta, hogy nem is akarom megérteni, miért rajzoltam le Harry arcát, vagyis inkább csak néhány vonását. A rajzom egy része elmosódott volt, bizonytalan vonalak jellemezték, míg szemei és haja téveszthetetlen volt.

Orkánként söpört végig bennem a harag, amit már ismerősként köszöntöttem. Füzetemet idegesen csuktam össze és tettem magam mellé a ceruzával együtt. Mintha csak Harry ült volna mellettem, mellkasom előtt keresztbefontam karjaimat és összeszorítottam számat. Szemeim ismét a parkon pásztáztak végig, remélve, hogy a gondolataimat sikerül elterelnem. De a sors roppantmód furcsa játékot űzött velem.

A tó túloldalán, nem messze a padoktól Harry háttal állva nekem, egy ismerős férfivel beszélgetett. Talán Leonnak hívhatták, minél tovább figyeltem az arcát és a testalkatát, annál inkább vált biztossá, hogy ő volt ott azon a félresikerült estén a sikátorban. A mozdulataikból tisztán látszott, hogy valamin vitázhattak, egészen közel álltak egymáshoz és többször is körülnéztek a parkban. Kíváncsian figyeltem őket, szemeim egy pillanatra sem néztek máshova. Harry hirtelen kezet fogott Leonnal, aki utána azonnal pulóverének zsebébe dugta kezeit és ismét körülnézett a parkban, arca lefagyott, mikor velem szemben találta magát.

A szívem kihagyott egy ütemet, magam sem tudom miért. Nem tudtam mit beszélhetnek, vagy, hogy mi dolguk lehet pont ebben a parkban, de mégis úgy éreztem, hogy rosszkor voltam a rossz helyen. Fejemet az ellenkező irányba kaptam és percekig úgy is maradtam, figyelve egy szerelmes párt, akik éppen kutyát sétáltattak a part mentén. Tudtam, hogy gyanús lenne, ha azonnal felpattannék, és kedvem sem volt belekeveredni dolgokba, amiknek bármi közük van Harryhez.

A percek csak teltek és múltak, a bennem őrlődő kíváncsiság pedig legyőzött és fejemet visszafordítottam, de már nem álltak ott. Újra és újra körülnéztem a parkban, de már sehol sem láttam őket. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel és abban a pillanatban felötlött bennem a napok óta nyugtalanító kérdés. Vajon hol lehet Zayn?

-Rendesen ráijesztettél Leonra.- Harry mély, rekedtes hangjának hallatán aprót ugrottam ijedtemben. Halkan nevetett és kérdés nélkül leült mellém jobb oldalra.

Füzetemet azonnal felkaptam kettőnk közül és másik oldalamra tettem, megköszörülve torkomat.

-Miért?- hagyta el számat a lehető legnaivabb kérdés.

Egy pillanatig mosolyogva figyelt engem, majd szemeit a víz felé vezette és fejét jobbra-balra ingatta.

-Ide családok járnak. Gyerekek…- pillantottam felé rosszallva választásukat. Még egy bolond is tudta volna a helyemben, hogy mit csinálnak.

-Pont ezért nem gondolna rá senki.- felelte egyszerűen.- De ez teljesen más volt, mint amin a múltkor ott voltál.- tette hozzá mellékesen, mindkét kezét fekete pulóverének zsebébe dugva. Tetőtől talpig feketében volt, eltekintve sötétbarna csizmájától. Haja szanaszét állt, a szél folyamatosan belekapott göndör tincseibe.

Felhorkantam és ismét összevontam karjaimat magam előtt.

-Persze, csak beszélgetni jöttetek ide.- mondtam teljes iróniával.

-Szívességet kért, a múltkori óta nehezen alszik.- vonta meg vállát, szeme sarkából rám pillantott.

Megforgattam szemeimet és az ellenkező irányba fordítottam fejemet.

-Ha csak egy embernek hozol füvet, akkor is még gyerekek vannak itt, Harry.- dörmögtem, próbálva minél inkább figyelmen kívül hagyni a jelenlétét.

-Neked is jól jönne egy kis kikapcsolódás.- jegyezte meg.

Kikerekedett szemekkel fordultam vissza felé, arcán egy istenverte vigyorral nézett rám.

-Én kiszoktam kapcsolódni!- vágtam rá egyből, a szokásos düh már ott lappangott bennem.

-Hát hogyne.- felelte fintorogva.- Hogy is felejthettem el!- folytatta gúnyosan.- Thierry társasága tökéletes a kikapcsolódáshoz.

Thierry neve hallatán éreztem, ahogy egy pillanatra megdermedek. Szótlanul maradtam, farkasszemet nézve ültünk egymás mellett a padon.

-Hadd találjam ki!- dőlt hátra egy önelégült mosollyal az arcán, mikor megbizonyosodott róla, hogy nem fogok válaszolni.- Ő volt az, akiről Niall és Louis beszélt, igaz?- nevetett.

Oh, mennyire képen tudtam volna törölni itt és most.

-Ne avatkozz a dolgaimba. És én sem avatkozok a tieidbe.- szűrtem ki összeszorított fogaim között a szavakat.

Sosem voltam benne biztos, hogy mi vár rám, ha Harryvel találkozok… de sikerült ismét átlépnie egy határt, ezzel teljesen új szintre emelve az ellenszenvemet iránta.

-Pedig úgy tűnt, hogy a múltkor jól jött a segítség.- arcán a mosoly egyre halványabb lett, majd teljesen eltűnt és ugyanolyan arccal nézett engem, mint mikor legutoljára találkoztunk. Teljesen más érzéseket váltott ki ilyenkor belőlem, amiket nem igazán tudtam hova sorolni. Új volt és egyben rémisztő. Mert még senki sem nézett rám ilyen intenzíven, egészen a vesémig hatolva.

Mély lélegzetet vettem. Ha nem tettem volna, félő lenne, hogy talán meg is fulladhattam volna. Majd lassan pislogva eljutott tudatomig, mit is mondott és összeszedve gondolataimat, válaszoltam.

-Ura voltam a helyzetnek.

Felhorkant.

-Hm... Hát még én! Látnod kéne az arcát.- felelte tettetett álmodozó arccal.

És ez volt az első pillanat, hogy Harry mosolyt csalt az arcomra.

Valamiért nem érdekelt, hogy mit csinált Thierryvel – valószínűleg azért, mert teljesen biztos voltam benne, hogy megérdemelte – és hogy egyáltalán ő volt az, aki kisegített a bajban. Meglepő volt és még a mai napig sem értem az okát, de attól függetlenül jól esett, még ha soha se fogom bevallani se neki se magamnak.

Szemei felcsillantak, ahogy megpillantotta arcomon a mosolyt és azonnal viszonozta. Éreztem, hogy milliméterről milliméterre végigtanulmányozza arcomat, míg én egyedül csak zöld szemeire tudtam koncentrálni.

Gondolataimból a telefonom rezgése ugrasztott ki, amit azonnal kikaptam a zsebemből, megszakítva pillantásunkat és a mosoly is egyből eltűnt arcomról, ahogy feloldottam a zárat a telefonon. A beérkezett üzenet láttán a szívem óriásit dobbant, reménykedve, hogy Zayn volt az.

És legnagyobb megkönnyebbülésemre tényleg Zayn neve tűnt fel legelőször.

*Találkozzunk nálam.*

Öt nap elteltével végre válaszolt és még ha két szó is volt, nekem bőven elég volt ahhoz, hogy tudjam, minden rendben van.

-Én vezetek.- Harry egészen közel hajolt hozzám, szemei zavartalanul pillantottak le telefonomra, majd arcomra. Mentolos lehelete bőrömet csiklandozta, míg leginkább borsmentára emlékeztető illata teljesen belepte az orromat, megszédítve fejemet.

-Kizárt. Veled nem megyek többet sehová.- vágtam rá. Hangom megremegett közelsége miatt.

Szemeit forgatva húzódott el végre tőlem és felkelt a padról.

-A saját kocsimmal vagyok, Rose.- sóhajtott fel, kezeit farmerzsebébe süllyesztve.

-Téged nem is hívott.- hihetetlen, hogy még csak most tűnt fel.

Megvonta vállát és felvont szemöldökkel nézett rám.

-Oh, gyerünk már Rose!

Megadva magam álltam fel én is a padról. Egy idegesítő vigyorral az arcán fordított nekem hátat és elindult a parkoló felé, míg én csendben követve őt próbáltam bebeszélni magamnak, hogy helyesen döntöttem.

Wow!

Imádlak titeket, egyszerűen eszméletlen megjegyzéseket írtatok az előző fejezethez és nem is tudom elégszer megköszönni!

A következő fejezet hétvégén jön megint, addig is millió köszönet mindenkinek, aki itt járt és elolvasta a részt :)

Ui.: Kérlek, írd le a véleményed! :)