Chapter 13

Harry szemszöge

Forró lávaként áradt szét az egész testemben a fájdalom, de minden egyes lélegzetvétel jégként kúszott végig a torkomon. Épphogy csak megmozdultam, de kész gyötrődés volt utána visszahelyezkednem ugyanabba az átkozott pózba, amiben egész éjjel feküdtem. A hasam megállás nélkül lüktetett és égett, szemeimet összeszorítva szitkozódtam magamban.

Jó ötletnek tűnt így maradni, mintsem újra átélni azt a kínszenvedést, amit egyetlen mozdulat okozott. De ami a legjobban aggasztott, hogy Rose lakásában voltam, és ha továbbra is ekkora fájdalmaim lesznek, kétlem, hogy haza tudnék vánszorogni.

Csendben rendszereztem a légzésemet, miközben továbbra is lehunyt szemekkel azon gondolkoztam, vajon mennyi lehet az idő. Tudom, hogy későn – vagy inkább korán – jöttem ide. Azt is tudom, hogy ha legközelebb meglátom Thierryt, még a szart is kiverem belőle. De arról gőzöm sincs, hogy volt erőm idáig elvonszolni magam a történtek után.

A bőröm kezdett egyre melegebbnek tűnni és a lehunyt szemhéjamon keresztül is kezdte irritálni a nap a szememet. A hasamon lévő seb, ami végigvezette a végeláthatatlan fájdalmat a testemen csak pulzált és pulzált, néha már úgy éreztem, hogy a fejem is belelüktet.

És aztán halk szuszogást hallottam. Sokkal halkabb volt mint az én zihálásom, amit talán a szomszédok is hallhattak. Résnyire kinyitottam a szemem és az érzékeim nem csaltak. Rose a dohányzóasztalon ült, akárcsak Liam tegnap este, miközben összefoltozta a hasamat. Még a gondolatától is kirázott a hideg.

Lábait mellkasa előtt átkarolta és szótlanul figyelt engem. Ez azok közé a ritka pillanatok közé tartozott, amiket élveztem Rose társaságában. Még életemben nem találkoztam nála makacsabb nővel, így mondanom sem kell, mekkora megváltás volt, ha csendben töltöttünk egy kis időt.

De istenem, sosem láttam nála gyönyörűbbet se.

-Hogy érzed magad?- kérdezte suttogva. Észre sem vettem addig, hogy szemeim lábát figyelik, ahogy a nap fénye megcsillan bőrén, míg arcára nem pillantottam.

Automatikusan mocorogni kezdtem, amit nem kellett volna.

-A francba!- szorítottam össze fogaimat, és biztos voltam benne, hogy Rose semmit nem értett abból, amit mondtam.- Mint akit leszúrtak.- mondtam, miután ismét felvettem a világ legkényelmetlenebb fekvőhelyzetét.

Hangosan fújta ki a levegőt és összevont szemöldökkel nézett rám, mint mindig.

-Mi történt?- kérdezte bátortalanul, de le sem tagadhatta volna a kíváncsiságát.

Kék szemei csillogva várták a válaszomat. Mit mondhattam volna neki? Egyetlen pillanat sem tartozott rá a tegnap történtekből.

Dale paranoiája csak púp volt a hátamon már napok óta, de a tegnapival felülmúlt mindent. Pár perc alatt dőlt romba amit heteken keresztül terveztünk, csak mert egy rendőrautó hajtott el tőlünk legalább ötven méterre. Ez elég volt Dalenek ahhoz, hogy komplett összeesküvés elméletet kreáljon a fejében arról, hogy a múltkor is ugyanígy kezdődött minden. Abban a csökött agyában helyt állt az az elmélet is, hogy én ezzel az egésszel összefüggésben állok és felakarom adni a rendőröknek. Pedig ha tudná, hogy teszek a rendőrségre… egyedül csak az érdekel, hogy Vincent bizalmába férkőzzek, de ha így haladok tovább és sorra csak a Dale féle idiótákkal üzletelek, nem fogok sokra jutni.

És romba dől minden tervem.

A rendőrök ezúttal két pillantást sem vetettek felénk, de már teljesen mindegy volt. Dale és az egyik nyomorult haverja – a többi nyomorult közül – az autóba menekültek, míg a másik kettő szinte habzó szájjal kiabált. Egyetlen lépés, még meg se tudtam szólalni és a hasamban mérhetetlen fájdalom áradt szét. Hát persze, hogy az a hülye leszúrt és utána gyáva féreg módjára követte Dalet.

Thierry volt a társam aznap este és amilyen gyorsan tudott, lelépett, engem otthagyva. Nem is számítottam többre tőle. Az az idióta pöcs…

Rose hangosat sóhajtott, ahogy továbbra is engem figyelt. Látszott rajta, hogy feladta a várakozást és beletörődött, hogy nem kap semmiféle választ a kérdésére.

-Liam hagyott itt neked fájdalomcsillapítót.- furcsa volt, hogy ennyi ideig képesek voltunk higgadtan beszélni egymással.

Egy újabb fájdalmat pulzáló hullám söpört végig testemen, így ajkaimat összeszorítva csak bólintottam.

-És azt javasolta, hogy pihenj.- tette hozzá halkan, bizonytalanul.

-Nem maradhatok itt egész nap.- vágtam rá szinte egyből, hangom a szokottnál is mélyebb volt és rekedtesebb az elfojtott fájdalomtól.

Egy pillanatra, mintha megsértve pislogott volna vissza rám, de amilyen hamar jött ez az érzésem, olyan hamar tűnt is el. Arca ismét felvette azt a komoly és haragos kifejezést, amit már megszoktam tőle. És még talán csodáltam is benne, hogy ennyi erőt belefektet abba, hogy utáljon engem.

-Perrie elutazott, nekem pedig dolgoznom kell. Nem fogsz zavarni senkit.- és ahogy sejtettem, hangjában megcsillant az az irritált él.

-Dolgom van, Rose.- motyogtam felhúzott orral és megpróbáltam felkelni.

Hangosan felnyögtem ahogy megmozdultam és szinte abban a pillanatban estem vissza a hátamra.

-Leszúrtak, az isten szerelmére! Belehalnál, ha fél napot legalább pihenve töltenél?!- kiáltotta. Meglepve pislogtam rá, teljesen váratlanul ért a kitörése.

Arca egészen halványan kipirosodott és szemei szinte szikrákat szórva meredtek rám. Ajkai résnyire nyitva maradtak és majdhogynem fejbe vágtam saját magam, amiért a megengedettnél több időt pihentek rajta szemeim. Egy-két göndör tincs az arcába lógott és ha feltudtam volna kelni, ha csak egy milliméterrel is közelebb jutottam volna hozzá…

-Az asztalon hagytam a gyógyszered és hoztam vizet is.- zökkentett ki gondolataimból mikor felállt és a szobája felé sétált, majd eltűnt a folyosón.

Amint látótávolságon kívül volt az izmaim egy pillanatra ellazultak és arcomat a plafon felé fordítottam, szemeimet pedig lehunytam. Kezemet homlokomra tettem, míg másikat hasamra szorítottam, mintha ez segítene elnyomni a fájdalmat. De ami még ennél is nagyobb problémát jelentett, az maga Rose volt.

Szemeim kipattantak, amint lépteket hallottam és fejemet lehajtottam, csak hogy lássam. Sietve rohant ide-oda a lakásban, pedig pár percre még nyugodtan ült mellettem. Haja ezúttal lazán fel volt kötve, vékony lábain fekete farmer volt és egy sötétzöld kötött pulóvert húzott fel, amiben szinte eltűnt. Csendben figyeltem, megjegyezve minden egyes mozdulatát és arckifejezését pedig nem ez lett volna a legfőbb dolgom.

Miután nagy nehezen sikerült bevennem a fájdalomcsillapítót, Rose már a kabátját húzta és a szeme sarkából engem nézett. Láttam rajta, hogy hezitált, mikor már teljesen kész volt.

-Pihenj Harry, kérlek.- szinte suttogta, a szívem pedig hatalmasat dobbant és nem igazán értettem, hogy miért. Miért érdekli egyáltalán, hogy jól vagyok e?

Nem válaszoltam. Hangosan felsóhajtott és az ajtó felé sétált, a kulcs hangosan zörgött a zárban, mikor neve csak úgy kicsúszott a számon, magam sem tudom, miért.

-Rose…- kék szemei azonnal visszapillantottak rám az ajtóból és várakozva figyelt engem. Gyorsan kellett kitalálnom valamit, hogy ne legyen furcsa vagy kellemetlen a helyzet.- Köszönöm…- motyogtam és álltam tekintetét.

Halványan elmosolyodott és válaszként csak bólintott aztán már el is tűnt.

Rose, Rose, Rose… Szinte már saját magamon nevettem, ahogy gondolataim összefolytak a fájdalomcsillapítótól, és lassan az egyedüli dolog, amire gondolni tudtam az egy kék szempár volt.

És amit az elmúlt hosszú évek alatt elterveztem Des miatt, szinte minden egyes pillanatban elillantak, ha csak eszembe jutott Rose…

Rose szemszöge

Az egész napom katasztrófa volt.

A gondolataim között egész nap Harry volt a legnagyobb főszerepben, ezáltal teljesen használhatatlan voltam a galériában. Egyszerűen képtelen voltam kiverni a tekintetét a fejemből, mikor rákiabáltam. Nem akartam, egyáltalán nem állt szándékomban ennyire kimutatni, hogy érdekel, mi történik vele. Mert ezen a ponton, már teljesen felesleges lett volna bármit is letagadnom és a gombóc a torkomban és az a furcsa, de egyben mégis kellemes érzés a hasamban emlékeztetett rá, hogy milyen volt visszanézni rá, miközben szemei alaposan végigkémlelték arcom minden egyes rezdülését.

A munkámat azok a kérdések is hátráltatták, amiket neki akartam feltenni – vagy fel is tettem neki, de nem adott választ. Egyszerűen csak nem értettem, hogy annyi ember közül, miért pont az én lakásomba toppant be, mikor ekkora baj történt.

-Rose… Rose!- Lana feszülten kopogtatta cipőjének sarkát az asztal túloldalán támaszkodva. Szemeimet felé irányítottam a monitorról, bocsánatkérően pislogva rá.- Elküldted a meghívókat?- kérdezte továbbra is feszülten.

-Igen, Lana. Minden kész van jövő hétvégére.- feleltem fáradtan, belegondolva, milyen hosszú is volt ez a nap.

-Hála az égnek!- felelte megkönnyebbülve, fejét az ég felé emelte, majd vissza rám. Ezúttal egy halvány mosoly jelent meg arcán.- Láttam reggel a festményeidet. Elképesztőek!- beszélt izgatottan és a szemében megcsillanó csodálatból tudtam, hogy valóban így gondolja.

-Köszönöm.- válaszoltam kellemetlenül, visszagondolva, hogy javarészt csak Harryről festettem mióta újra ecsetet fogtam a kezembe.

-És hogy hívják?- kérdezte teljesen mellékesen, de egy furcsa, játékos mosoly jelent meg arcán, amit ritkán villant meg.

Nem tudtam egy pillanatra, hogy válaszoljak e. De mivel már napok óta csak a műteremben időztem a gondolataim közé zárkózva, talán ideje volt valakivel megosztani.

-Harry.- feleltem szinte suttogva.

Izgatottan mosolygott és szinte teljesen az asztalra támaszkodott.

-Jóképű fiatalember, azt meg kell hagyni.- válaszolta teljesen formaian, mintha most is egy festményt vitatnánk meg. Nevetnem kellett rajta, fejemet ingatva vártam, míg csillapodik a jókedvem és ismét beszélni tudok. De természetesen Lana megtette helyettem.- És? Volt már esetleg randevú? Első csók? Első…-

-Úristen, Lana! Nem!- arcomat kezeim közé temettem és éreztem, hogy egyre jobban elvörösödök. Lana közel állt hozzám, de valahogy ezeket a beszélgetéseket még sosem kellett megélnünk egymással.- Ez egyáltalán nem olyan…- vettem el kezeimet és láttam, ahogy próbálja visszafojtani nevetését. Hát persze, hogy kimondottan jót szórakozott rajtam.- Mi… Ő és én…- fogalmam sem volt, hogy magyarázzam el neki, hogy mégis mi zajlik körülöttem mióta Harry az életembe lépett.- Ez bonyolult, Lana.- sóhajtottam fel és megadva magam, hátra dőltem a székben.- Az egyik pillanatban csendesen beszélgetünk a következőben pedig már egymás idegein táncolva ordibálunk egymással.

-De te kihoztad belőle a legjobbat.- vonta meg vállát, egy bíztató mosoly társaságában.- Bármilyen is a viszonyotok, hatással van rád. És én csak ennek örülök, Rose. Rávett, hogy érezz valamit.

Összeszorítva ajkaimat bólintottam. Igaza volt. Mióta csak Harry szemeibe néztem hetekkel ezelőtt, az életem teljesen a feje tetejére állt és érzelmek milliói leptek el engem.

Szemeim az órára tévedtek és bár ma a műterem közelébe se jutottam, ismét két órával tovább maradtam.

Harry valószínűleg már rég elment a lakásomból.

Miután elrendeztem az asztalt és még pár szót beszéltem Lanaval, egy halvány mosollyal az arcomon integettem neki és kívántunk egymásnak jó éjszakát. Egy kissé aggasztott, hogy ő még mindig a galériában van, miközben reggel neki kell nyitnia, de szinte majdnem kitessékelt az ajtón, mikor ezt megemlítettem neki.

Kabátomat begomboltam, mikor kiléptem a sötétutcára és azonnal kirázott a hideg. Ugyanakkora forgalom volt az utcán, mint mikor reggel jöttem és örültem neki, hogy észrevétlenül folyhatok egybe megint a tömeggel. De még mielőtt akár egy lépést is tehettem volna, megpillantottam az út túloldalán Thierryt. Mozdulatlanul állt egy autónak támaszkodva, kezében egy szál cigaretta füstölt és komoly arccal figyelt engem. Egy pillanatra ledermedtem, majd jobbnak láttam úgy tenni, mintha észre sem vettem volna, így megszaporázva lépteimet olvadtam be az emberek közé.

De ő is ugyanezt tette.

Nem kellett sok, míg átjött a forgalmas úttesten és ujjai erősen markolták meg karomat. Hiába ellenkeztem, csak húzott maga után vissza az autó felé.

-Eressz el!- üvöltöttem. Felém sem nézett, csak húzott maga után. Szabadon lévő kezemmel elkezdtem ütni ahol értem, de ezzel csak egy széles mosolyt váltottam ki belőle.

-Nyugodj le, Rose!- mondta, miután megálltunk az autónál és kinyitotta nekem az ajtót az anyósülésnél. Szinte úgy kellett betuszkolnia az autóba, majd ahogy becsukta az ajtót egyúttal be is zárt engem, míg a vezetőüléshez nem ért.

Ismerős kölnije azonnal megcsapta az orromat, amint mellettem ült. Nem néztem rá, az ablakon keresztül néztem a mellettünk elsétáló embereket és idegesen babráltam ölemben pihenő táskám pántját.

-Mit akarsz?- kérdeztem nyersen, még mindig az embereket figyelve.

-Szóval… Te és Styles, mi?- kérdezte nevetve, de tudtam, hogy megöli a kíváncsiság. Épphogy felé fordultam, szemei szinte világítottak a sötétben.

-Mit akarsz, Thierry?!- kérdeztem, szinte fogaimat csikorgatva. Az előző kérdését elengedtem a fülem mellett, mert ha még lenne is köztem és Harry között valami, Thierry lenne az utolsó, akinek bármi köze is lenne hozzá.

Felsóhajtott és fejét ingatva indította be az autót, arcán ezúttal már nyoma sem volt mosolynak.

-Vincent beszélni akar veled.

Sziasztok!

Nagyon szépen köszönöm a kommenteket az előző fejezethez! Remélem tetszett mindenkinek a mai is, és kicsit több komment fog érkezni… :) :D
FONTOS! Mint azt a legtöbben tudjátok, futott egy másik blogom is, Little Things néven. Ha olvastátok és szerettétek Effy & Harry bonyolult történetét, nézzetek vissza. Van egy kis meglepim számotokra! ;) http://harrystyleslittlethings.blogspot.hu/

Mint mindig, Tumblr-en elértek, a következő fejezetet pedig vasárnap hozom nektek!

Addig is jó olvasgatást mindenkinek! :))