Chapter 14

Csendben ültünk az autóban, amit kifejezetten értékelni tudtam ezekben a percekben.

A fejemben kavarogtak a kérdések és valahol mélyen legbelül tudtam, hogy milliószor szívesebben mentem volna inkább haza még úgy is, hogy Harry a kanapémon fekszik.

De Harrynek valószínűleg már nyoma sem volt a lakásomban, én pedig teljesen érthetetlen okoknál fogva New York legnagyobb drogelosztója felé tartottam.

Vicces, hogy alakulnak a dolgok az elmúlt pár hétben, de ennek ellenére a legkisebb késztetést sem éreztem a nevetésre, ahogy bekanyarodtunk az utolsó utcába.

-Nincs kérdésed?- csendült fel Thierry hangja mellőlem, ahogy egyre jobban lassítottunk az ismeretlen épületek előtt.

Nem féltem Vincenttől, ellenben a legtöbb emberrel. Semmi közöm nem volt hozzá, ahogy neki sem hozzám. Úgy tűnik, ez a ma estével viszont meg fog változni.

-Gondolom mindent meg fogok tudni.- feleltem hidegen, továbbra is kerülve Thierry tekintetét.

Az autó egy-két perccel később megállt és Thierry felsóhajtott. A végtagjaim lebénultak, ahogy szemeim végigsiklottak a sötét épületen, ahol az összes lámpa égett. Már innen tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok, holott nem tettem vagy mondtam semmit.

Furcsa, hogy az első dolog, ami végigszaladt a gondolataim között Harry volt, ahogy kinyílt az ajtó mellettem és Thierry türelmetlenül várakozva kapaszkodott bele.

-Nincs itt semmi keresnivalóm.- szinte köptem felé a szavakat és hosszú idő óta most először találkozott pillantásunk. Arca érzelmetlen volt, pillantása pedig kemény.

Minden humor nélkül felnevetett és fejét ingatva hajolt be az autóba, alig pár milliméterre állt meg arcomtól. Éreztem a leheletét bőrömön, ami whiskyről és néhány elszívott cigiről árulkodott. Egy fintor ült ki arcomra, keze pedig erősen megmarkolta karomat, amitől egy pillanatra megrezzentem.

-Majd meglátjuk.- válaszolta és minden ellenkezésem ellenére kirángatott az autóból.

Mint mondtam, Vincenttől nem tartottam, de Thierry… Ő már más kérdés volt.

A félelem mindig csendben lapult meg a testemben akárhányszor csak a közelembe került és ez most sem volt másként. Tudtam, hogy Vincent nem fog bántani, de az unokatestvére most már tudom, hogy bármire képes lett volna.

A karomat egy pillanatra sem engedte el, talán még egyre erősebben is fogta ahogy beírta a kódot a ház kapujában, majd kinyitva az ajtót húzott maga után a sötét folyosókon és fel a lépcsőkön. Hideg volt, a szívem pedig egyre hevesebben vert, olyan hangosan, hogy már-már félő volt, hogy kiszakítja a dobhártyámat.

Egy mahagóni ajtó előtt álltunk meg és bármiféle csengetés vagy kopogtatás nélkül nyitottunk be a lakásba. Dohány és fű szag csapta meg az orromat és valami más is, amit talán még soha életemben nem éreztem. A zene hangosan szólt valamelyik szobából és nők nevetése hallatszott minden irányból. A gyomrom is felfordult a látványtól, ahogy ismeretlen emberek jöttek-mentek teljesen elveszve egy másik világban és a füst gomolygott mindenütt. De legnagyobb szerencsémre tovább sétáltunk, elhaladva minden egyes élettelen test mellett, akik ágyakon elterülve szívtak fel ki tudja milyen anyagokat az orrukba. Sosem fogom tudni kiverni a fejemből arcukat és pillantásukat, ahogy szemük a mennyezet felé irányul és szinte teljes megkönnyebbüléssel szipognak és törlik meg orrukat.

-Vincent a leghátsó szobában van.- szólt hátra mogorván Thierry, majd szemei a folyosó legvégén lévő ajtóra irányultak.

Már csak pár méter.

Hiába próbáltam ezzel nyugtatgatni magamat az összes kép amit mindössze csak pár másodpercre láttam örökre az agyamba égett és nem hagyott nyugodni. Thierry keze a csuklómra csúszott, ujjai most az egyszer gyengéden ölelték körbe bőrömet, aminek hatására egy lélegzetvételnyit megkönnyebbültem. Szemem sarkából még mindig kísértettek a feslett nők, akiknek minden mozdulata arról kiáltott, hogy a cuccért bármit megtennének és egy férfi, akinek mozdulatait még tisztán láttam, mielőtt becsukódott az ajtó. Jobb karja el volt szorítva egy szíjjal, szemei vénájára koncentráltak, a tű – az az óriási tű – pedig ott volt a kezében, teljesen készen arra hogy beadja magának az anyagot.

Nem tudtam, hogy voltam képes akár egy percnél is többet ebben a házban tölteni.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre elértük az ajtót és ismét benyitottunk. Hangosan csapódott be az ajtó a hátam mögött, kizárva a kint lévő viháncolást és fülsértő zenét. Ez a szoba teljesen más volt. Mint a bejárati ajtó, itt is minden mahagóni volt. Az asztal a szoba közepén, a szekrény és a polcok a háttérben, vagy a sarokban lévő szék, ami egyenesen az ablak felé nézett, ami tárva nyitva volt. A fal mentén furcsamód hívogató, puhának látszó kanapé húzódott végig, szinte érintetlen volt. És az asztalon ott ült Vincent. Egyik lába a levegőben lógott, míg másikkal stabilan tartotta magát a talajon. Lábai vékonyak voltak, vagy csak az óriás bakancs miatt látszott így, ami lábán volt. Fehér póló volt rajta, amin itt-ott egy-két lyuk volt és egy bőrkabát, ami zörgött a túl sok csattól, ami rá volt aggatva. Haja szanaszét állt, féloldalt le volt nyírva és szemei alatt óriási táskák árulkodtak az alvás teljes hiányától.

Mindössze egy másodpercig időztek rajta szemeim, de mégis hosszú óráknak tűnt. Thierry elengedett és biccentve Vincent felé leült a legsötétebb sarokba, a szoba legmesszebb lévő pontjába. Végre valamit egyszer jól csinál.

-Hello Rose!- megkövülten, ugyanott állva figyeltem, ahogy Vincent elmosolyodik és kezével a kanapéra mutat, ami alig két lépésre volt tőlem.

Nem akartam leülni, minél gyorsabban túl akartam esni ezen az egészen. Kirázott a hideg, ha csak belegondoltam, hogy még egyszer végig kell majd sétálnom a házon, mikor elmegyek.

-Hát jól van.- vont vállat, és tenyereit összecsapva nézett rám, szemeiben megcsillant valami.

-Mit akarsz?- kérdeztem szinte ugyanabban a pillanatban.

-Ne légy ilyen durva, Rose!- grimaszolt, hangja tele volt gúnnyal, de én továbbra sem rezdültem.- Csak csevegni szeretnék veled, ennyi az egész.- folytatta.

-És ezért el kell rabolni?

-Nem pont így mondanám. De mindketten tudjuk, hogy a kedves szavak itt semmit sem értek volna.- magyarázta.

Nagyot nyeltem és álltam a tekintetét, feszülten várva, hogy mégis mi keresnivalóm van ezen a helyen.

-Szóval, mint mind tudjuk, Zayn szeme fénye vagy.- a gyomrom görcsbe rándult ahogy kiejtette Zayn nevét.- Ezzel eddig nem is volt problémánk, személyesen elmondta, hogy minden erejével kihagy téged ebből az egészből.- kezével lustán az ajtó felé intett, szemei komolyan figyelték minden egyes rezdülésemet.

-Nem értem akkor, hogy miért vagyok itt.- feleltem halkan. Vincent és Thierry egyszerre kezdtek el halkan nevetni naivitásomon, ami egyre inkább bosszantott.

-Minden rendben volt, amíg Styles vissza nem jött New Yorkba.- felelte immáron visszakomolyodva és tekintetétől most először járta át testemet a félelem. Csak egy apró hullám volt, vagy mint a nyári szellő. De ott volt és cseppet sem örültem neki.

Zayn azt mondta, hogy még Angliából ismeri Harryt, így nem értettem, miért mondta Vincent, hogy visszajött. Már volt itt korábban? Mikor? És mennyi ideig? És vajon mit csinált?

-Többet láttak azóta Harryvel olyan helyeken ahol nem kellett volna, Rosie. És ez két dologra enged következtetést.- miközben beszélt, felkelt az asztalról és közel sétált hozzám.- Vagy véletlenül vagy ott a legrosszabbkor, vagy közöd van Styles terveihez, bármik is legyenek azok.- szemei kíváncsian méregették arcomat, nekem pedig a torkomon akadt a levegő.

-Mondd meg Rosie, most vajon mit gondoljak?- hangja hideg tűként szúrt bőrömbe, a félelem újra és újra áramlott végig minden egyes porcikámban.

-Semmi közöm sincs Harryhez.- hangom rekedt volt és gyenge, talán még én magam se hittem volna el, amit mondok.

Tulajdonképpen már fogalmam sem volt semmiről, ha Harryről volt szó.

-Tegnap éjjel is nálad volt. És tudjuk, hogy nem az első alkalommal.- ujjaival arcomba lógó tincseimet kezdte piszkálni. Testem megremegett, majd minden izmom megfeszült és képtelen voltam máshova nézni arcán kívül.

-Semmi közöm sincs Harryhez.- feleltem, ez alkalommal a kelleténél erősebben.

-Akkor viszont boldogan segíthetsz nekem.- mosolyodott el, miután hosszasan figyelt engem. tisztán látszott rajta, hogy szavaim hitelességét elemzi magában.

Nem feleltem. Nem akartam segíteni. A francba, még itt lenne se akartam.

-Nem segítek senkinek!- fejemet elrántottam és szinte fogcsikorgatva válaszoltam. Éreztem, hogy testem megremeg, annyira megfeszültem.

-Azt nem te döntöd el.- rázta a fejét nevetve, és visszaült az asztalra.

Hitetlenkedve pislogtam rá és lábaim hosszú idő után ismét mozgásra bírták saját magukat.

-Rohadjatok meg!- kiáltottam visszanézve mindkettejükre, ugyanolyan önelégült arccal néztek vissza rám, majd kitártam az ajtót.

-Ezzel még nincs vége, Rosie!- kiáltotta utánam Vincent, mielőtt bevágtam magam mögött az ajtót és végigrohantam a házon, meg sem állva, míg friss levegőhöz nem jutottam.

*

-Köszönöm, hogy eljöttél értem.- ültem be Zayn mellé az autóba, pár saroknyira Vincent házától.

-Semmiség.- biccentett és szeme sarkából rám nézett, miközben elindultunk.- Minden rendben? Mit csináltál errefelé?- kérdezte, kisebb aggodalommal a hangjában.

Még mindig éreztem magamon a dohány és a különböző drogok szagának keverékét. Alig vártam, hogy végre hazaérjek és egy órán keresztül csak folyassam magamra a vizet, eltűntetve vele minden borzasztó emléket, amit abban a házban szereztem.

-Vincentél voltam.- feleltem csendesen.

Az autó azonnal lefékezett, amit egyből hangos dudaszók követtek a mögöttünk lévőktől. Zayn mély lélegzetet véve lépett a gázra és a legelső helyen, ahol le tudott húzódni, megállt.

-Mégis mi a büdös francot csináltál Vincentnél?!- kérdezte jóval hangosabban, idegességében a kormányra csapott.

-Thierry rángatott oda, mert beszélni akart velem. Folyton Harryről kérdezgetett.- magyarázkodtam egyből, csak hogy megnyugtassam. Harry neve hallatán szemei alig észrevehetően elkerekedtek és mintha az ijedtség apróbb jelei is végigsuhantak volna arcán, majd halk káromkodásba kezdett, mindkét kezével hajába túrt.

-Mit akart tudni Harryről?- kérdezte sürgetve, miután összeszedte magát.

-Hogy miért vagyok vele ennyit.- vontam vállat, egyáltalán nem értve ezt az egészet.- Hogy miért voltam veletek a múltkor, és hogy ha tervel valamit, én is benne vagyok e. Amit teljességgel kizártnak tartok.- motyogtam az orrom alatt az utolsó mondatot.

Zayn percekig csak csendben figyelt engem, feldolgozva a hallottakat.

-Mit mondtál neki?- kérdezte.

-Hogy semmi közöm sincs Harryhez.- ma már harmadszorra mondtam ki ezt a mondatot és minél többször mondtam, annál helytelenebbnek tűnt ez az állítás.

-Jó… jó.- bólogatott elmerülve gondolataiban.- És ő mit mondott?

-Hogy segítsek neki. Meg van győződve róla, hogy Harry tervel valamit ellene, Zayn.- ingattam fejem.- Mégis miért gondolja ezt?

-Rose, kerüld el őket és maradj pár napig otthon, kérlek. Amíg elsimítunk mindent.- beszélt továbbra is sürgetve, amit továbbra sem értettem.

Mi a franc ez az egész?

-Zayn! Miért hiszi azt, hogy Harry ellene van?- kérdeztem, most jóval akaratosabban.

Nem válaszolt semmit. De a tekintete mindent elárult, mikor ismét beindította az autót. Nem csak Harry volt benne ebben az egészben, hanem még Zayn is.

Sziasztok!

Nagyon szépen köszönöm a kommenteket, de feltűnt, hogy mostanában egyre kevesebben írtok. Szeretném, ha ez változna és éppen ezért megkérlek titeket, hogy jövő vasárnapig próbáljatok meg összehozni 10 komit! :) Nagyon örülnék neki, mert ritka, hogy ennyien írtok egyetlen fejezethez és gondoltam egy próbát megérne! :))

A másik nagyon-nagyon FONTOS hír pedig a másik blogomon olvasható!! Aki szerette a Little Things névre hallgató történetemet, az nézzen be az oldalra, mert egy nagy meglepetés vár minden oda be-vagy visszatérő olvasót! :)