Chapter 15

Aznap este, mikor minden kezdett kész káosznak tűnni körülöttem, egyedül voltam. És még sosem voltam ennyire csalódott, főleg miatta… mikor tudtam jól, hogy nem fog maradni. Miért is tette volna? Miért is akart volna velem kettesben tölteni minél több időt?

Csak az én gondolataim és érzéseim szórakoztak velem és az utána lévő napokban próbáltam meggyőzni magam arról, hogy mindez csak a történtek miatt volt és mert Harry olyan hirtelen bukkant fel, ezzel teljes katasztrófát sújtva az életemre.

És mint azt az estét, az utána következő napokat is javarészt egyedül töltöttem.

Zayn addig győzködött, míg rá nem beszélt, hogy háztól házig vitessem magam autóval, mikor dolgozni mentem és szigorúan a lelkemre kötötte, hogy a szabadidőmben ki se mozdulok a lakásból. Persze számára teljesen mellékes volt minden jellegű bevásárlás és önmagában a szabadság fogalma. A második estémen, amit a műtermen kívül, a saját lakásom börtönében töltöttem, komolyan elgondolkoztam rajta, hogy Zayn vajon fordított esetben hogyan viselkedne.

Szarna a szabályokra. Ugyan, hiszen Zaynről beszélünk. Más lehetőség meg sem fordult a fejemben.

A harmadik napon Louis a délután nagy részét, majd az egész estét nálam töltötte. Próbálta minden gondolatomat elterelni. Csak pár pillanatra sikerült szóba hoznom Zaynt és sikerült belőle kihúznom, hogy Vincentnél van. Nem beszélt Harryről, én pedig nem kérdeztem róla.

A negyedik napon Lana vitt haza munka után és szinte Perrie nyakába ugrottam, mikor meglepve engem tárta ki előttem a bejárati ajtót. Az egész éjszakát átbeszéltük és megkönnyebbültem, hogy végre valakivel önfeledten nevethettem és egy kis időre elfelejthettem a problémákat, amik maguktól szakadtak a nyakamba. Nem beszéltem a történtekről Perrienek és bár nagy önfegyelem kellhetett neki hozzá, nem kérdezett Zaynről.

És ez volt az ötödik nap.

Egy borongós, esős pénteki nap. De mivel péntek volt, ez csak egyet jelenthetett: egy újabb őrült bulit Zayn házában. A konyhában ültem és a telefonomba merülve tértem egyik értelmetlen weboldalról a másikba, miközben Perrie magában bosszankodva valamin kevergette a pultnak dőlve kávéját.

-Lesz ma Zaynnél valami?- törte meg a csendet végül. Elfojtottam egy mosolyt és felnéztem telefonomból, szembenézve a türelmetlenül várakozó barátnőmre.

-Lesz, Niall küldött üzenetet.- feleltem teljesen nyugodtan, holott a pulzusom vagy a százszorosára szökött.

-És… mész?- kérdezte bizonytalanul, hirtelen bögréjébe merülve.

Mély lélegzetet vettem. Nem akartam menni. De egy részem – amiben mostanában egyáltalán nem tudtam kiigazodni tudni akarta, hogy Harry jól van e. És ez egyáltalán nem tetszett nekem.

-Nem tudom, te akarsz menni?- kérdeztem én is ugyanolyan bizonytalanul.

Beharapta a száját és mély levegőt vett, majd szinte könyörögve nézett rám.

-Csak benézünk, és ha nem tetszik, jöhetünk is haza.- hadarta és keze a bögrével együtt a levegőben járt.

Most már képtelen voltam visszatartani a mosolyomat.

-Rendben, megyek elkészülök.- nevetve sétáltam ki a konyhából, a sarkban lihegő Perrivel, aki azt kérdezgette, hogy mit veszek fel.

*

-Megyek, hozok még egy pohárral!- üvöltötte túl Perrie a zenét, miközben közelebb hajolt hozzám. Bólintottam, jelezve, hogy értettem. Belekortyoltam a saját poharamba és azzal Perrie el is tűnt.

Egyetlen ismerős arcot se láttunk az elmúlt két órában és a tető is üres volt, mikor felmentünk. A zenére mozogva ittam ki a poharaimat újra és újra, de szemeim folyamatosan egy ismerős alakot kerestek, teljesen sikertelenül.

Míg Perriere vártam, úgy döntöttem, hogy inkább leülök az egyik kevésbé zsúfoltabb kanapéra. Csak egy-két ember ült rajta, teljesen kiütve. Egy kisebb fintorral az arcomon ültem le a karfára, a testem továbbra is követte a ritmust amit a zene diktált és szemeim újra és újra jártak körbe minden lehetséges zugot a házban. És mikor találomra csak a táncoló tömegbe pillantottam, ott volt. Fején egy sötétbarna kendővel, a szokásos fekete pólójában és farmerjában azzal az érdekes csizmával. Ott volt, a szívem pedig majd’ kitört a mellkasomból, az arcom pedig érezhetően égni kezdett ahogy a másodpercek elteltével figyeltem. De nem volt egyedül. Lassan mozgott, kezei újra és újra végigkúsztak az ismeretlen lány testén és én hirtelen bármit megadtam volna, hogy akárcsak egy másodpercre is, de annak a vörösnek a helyében lehessek. Teljesen egymáshoz simultak és ott értek egymáshoz ahol csak tudtak, míg én… Valójában mit is kerestem itt? Komolyan azt gondoltam, hogy szükségem van rá? Hogy bármit is akarhatok tőle? Teljesen összezavart és már tudtam, hogy hiába nyugtatgatom magam holmi gyenge magyarázatokkal. Bármit is művelt velem, már biztos voltam benne, hogy egyre menthetetlenebb vagyok.

Sorban döntöttem magamba mindent, amiben egy cseppnyi alkohol is volt. Perrie már legalább egy órája eltűnt, de ahogy kezdett minden összemosódni körülöttem, egyre kevésbé aggasztott jelenlétének hiánya. Továbbra is a kanapé környékén lézengtem, néha visszaültem és bármennyire is próbáltam visszafogni magam, mindig visszanéztem Harryre, aki kimondottan jól érezte magát.

-Te meg mit keresel itt?- zengte túl az üvöltő zenét egy ismerős hang, ami egyből visszarángatott a valóságba és szemeim automatikusan szakadtak el Harrytől.

Zayn feszülten, szikrákat szóró szemekkel állt mellettem.

-Perrie elakart jönni.- válaszoltam, de inkább hangzott kérdésnek, ahogy egyre inkább keményedett pillantása.

-Mit nem értesz azon, hogy maradj otthon?!- kérdezte, közelebb hajolva hozzám, ami teljesen fölösleges volt. Annyira kiabált, hogy valószínűleg még a ház másik végében is hallották a hangját, a zene ellenére is.

-Azt, hogy miért?! Miért kell otthon maradnom, Zayn?!- kiáltottam rá én is, felpattanva és bár jóval magasabb volt nálam még így is, egy fokkal kényelmesebben éreztem magam a pillantása alatt.

-Hogy biztonságban légy!- arca összesen csak egy milliméterre volt az enyémtől, ahogy ismét elüvöltötte magát és legszívesebben ráugrottam volna és csak ütöttem volna ahol érem. A kezeim remegtek, az üres poharat csak ledobtam magam mellé a földre.

-És mégis mitől kell ennyire megvédeni? Nem mondasz semmit! Eltűntök napokra mindannyian és tőlem azt várod, hogy ki se mozduljak a lakásomból!- válaszoltam szinte hisztérikusan kiabálva és őszintén meglepő volt, hogy szinte senki sem figyelt fel ránk.

-Ezt nem itt és nem most fogom veled megbeszélni.- ezt már halkabban mondta, és szemeivel körbepillantott. Ugyanezt tettem, de az arcok és a fények összemosódtak körülöttem, amitől megfájdult a fejem.

Hezitálva pillantott rám, ujjai erősen szorították meg karomat, de tudtam, hogy nem kell megijednem. Viszont a szemeiben megcsillant valami, ami egyáltalán nem erről árulkodott.

-Rose, figyelj…-

-Velem kell jönnöd!- Harry szinte a semmiből tűnt fel és tépte ki karomat Zayn ujjai közül. Egymásra pillantottak, és hiába próbálták volna leplezni az aggodalmat a szemükben, még ennyi alkohol után se tudtam volna észrevétlenül elsiklani felette.

Zayn alig láthatóan bólintott és Harrynek ez elég volt arra, hogy ügyet se vetve rám, húzzon maga után a bejárati ajtó felé.

Kezdett nagyon, de nagyon elegem lenni abból, hogy mindenki ezt csinálja velem.

-Harry! Harry!- üvöltöttem, de meglepő módon, nem figyelt rám.- Harry, eressz el! Nem hallod?!- nem engedett el, de megállt. A ház előtt voltunk már, ahol csak egy-két ember lézengett és az autók zaja összekeveredett a házból kiszűrődő dübörgő zenével. Felém fordult, pillantása kemény volt, amit már ismerősként fogadtam, de cseppet sem hatott meg.

Másik kezével is megfogta másik karomat és közelebb lépett hozzám. Minden forgott körülöttem és kirázott a hideg. Nem tudtam eldönteni, hogy a szemerkélő eső és a hideg levegő okozta e, vagy csak egyszerűen Harry érintése váltotta ki belőlem. Mélyen szívta be és fújta ki a levegőt, míg szüntelenül csak szemeimbe nézett.

-Vincent és az emberei itt vannak!- mondta elfojtott hangon, mellkasa gyors ütemben mozgott fel-le és a helyzet ellenére másra sem tudtam gondolni, hogy vajon neki is olyan hevesen ver e a közelemben a szíve, mint nekem.

De aztán eszembe jutott a lány, akihez percekkel ezelőtt még teljesen hozzásimulva táncolt és a kezei, amik most engem szorítottak, gyengéden fedezték fel a vörös hajú minden egyes porcikáját. Undorodtam tőle és saját magamtól is, amiért most itt álltam vele szemben.

-Nem érdekel.- karjaimat elrántva tőle húzódtam hátra, majd gondosan kikerülve indultam el az utcán.

-Rose! Muszáj velem jönnöd!- a kezem után kapott, de sikerült elrántanom.

A folytonos harag, amit eddig éreztem iránta most még nagyobb lett. Éreztem, ahogy feszítette a mellkasomat és ahogy végigáradva bennem megremegtette minden egyes porcikámat.

-Hagyj békén!- szinte sikítottam, de ő ugyanabban a pillanatban megfogott és lazán a vállára dobva felemelt és a parkoló felé sétált.

Egyáltalán nem volt szerencsés ez a pozíció egy olyan részeg ember számára, mint én.

-Egész héten azon törtétek magatokat, hogy eltereljetek rólad minden gyanút… És az egész úgy kezdődött, hogy együtt láttak minket. Erre most azt mondod, hogy veled kell mennem? Nem fog nekik egy cseppet sem feltűnni, igaz?- kérdeztem gúnyosan, miközben a fejem hátánál lógott és a vér kezdett egyre jobban a fejembe áramlani, ami még mindig borzasztóan fájt.

Nem válaszolt, és pár pillanattal később ajtónyitódást hallottam, majd hirtelen talpam ismét a betonon volt. Az egész nem tartott fél percig se, majd már az autó hátsó ülésén találtam magam, ahova Harry szinte belökött.

Mára már az udvariasság fogalma távol állt Harrytől és Thierrytől is.

Harry is beszállt az autóba és elindultunk. Szemeim végig a visszapillantón nyugodtak, ahol tisztán láttam, ahogy az útra koncentrál.

-Csak dobj ki a lakásomnál és utána visszamehetsz.- utáltam magam, amiért egy kisebb él keletkezett a hangomban a mondat végén. És természetesen azért is, mert féltékeny voltam.

Halkan felnevetett és fejét rázva pillantott rám futólag a tükrön keresztül. Az esti fényektől szinte vibráltak zöld szemei.

-Mi olyan nevetséges?- kérdeztem durván, szavaim alig érezhetően összemosódtak.

-Csak jól áll, ha féltékeny vagy.- vonta meg vállát és szélesen vigyorgott, futólag ismét rám nézett a tükörből.

Tudhattam volna, hogy észrevette, ahogy őket figyeltem.

Hátradőltem és bárhová is vitt, az út végéig elhatároztam, hogy csendben maradok.

*

Közel húsz percnyire a lakásomtól parkoltunk le, Brooklyn egyik legelhagyatottabb részében. Egy jobb állapotú raktárépület előtt álltunk, Harry a fejével intett, hogy szálljak ki. Így hát, jobb ötlet híján, követtem. Meglepő módon nem volt semmi rémisztő ebben a negyedben, ahhoz képest, hogy egy lélek sem volt az utcán és már jócskán az éjszaka közepén jártunk. Egy hatalmas, vörös, rozsdás vasajtóhoz sietett, amit erősen meghúzott és kinyitotta.

-Mit keresünk itt?- kérdeztem szemöldök ráncolva, az alkohol kezdett mindent elnyomni bennem és egyre laposabbakat pislogtam.

-Itt lakom.- felelte egyszerűen és beljebb sétált én pedig, magam sem tudom miért, tovább követtem. Válla fölött visszapillantott és gyorsan becsukta az ajtót, majd kulcsait a komód tetejére dobta, ami pár méterre állt a falnak tolva.

Az épület többnyire betonból vagy vasból volt. Szinte az egész üresen állt, egy-két elengedhetetlen dolog foglalt helyet az óriási térben. Egy nagy kanapé, mindkét oldalán egy-egy fotellal, előtte pedig egy alacsony tv állvány volt - számomra teljesen szükségtelennek tűnő dolgokkal, kivéve magát a tv-t -, és köztük egy üvegasztal volt. A faltól-falig érő ablakokon beszűrődő utcalámpák fénye tökéletesen bevilágította az egészet. Jobb oldalt, egészen közel a kanapéhoz, vaslépcső vezetett fel az emeletre. Bal oldalt, a vállam fölött eltekintve egy konyha-szerű kialakított rész volt, Harry éppen oda tartott.

-Kérsz valamit? Vizet, sört… és van még… Nem, csak ez van.- nyitotta ki a hűtőt és kérdőn rám nézett, de én csak hevesen ráztam a fejem.

-A tiéd ez a hely?- kérdeztem, miközben becsukta a hűtőt és a kanapéhoz sétált, lassan követtem. Teljesen bizonytalan voltam azt illetően, hogy egyáltalán hozzá érhetek bármihez is.

-A bátyámé.- válaszolta tömören és leült.

-Oh, szóval ő is itt lakik?- kérdeztem, bár eddig fogalmam sem volt, hogy Harrynek van testvére.

-Már nem.- jött ismét a rövid válasz.

-Miért hoztál ide?- tettem fel a következő kérdést, amit egy ásítás követett.

-Azt hittem egyértelmű.- rántotta meg vállát.- Hogy biztonságban légy.

Meglepve néztem rá. Biztos vagyok benne, hogy bármi is történik mostanában, én vagyok a legkisebb gond mindenki számára.

-Kérlek, ne kezdd ezt te is.- hajamba túrtam és szemeim ismét végigfutottak a falakon és mindenen az egész épületben.

-Zayn is ezt akarja.- felelte higgadtan, pillantása egy másodpercre sem tévesztett szem elől, miközben én még mindig ugyanúgy, tehetetlenül álltam.

-Zayn… Úristen, Perrie!- kaptam észbe és biztos voltam benne, hogy teljesen lesápadtam.- Otthagytuk Perriet!

-Rose…

-És ha őt is elviszik? Kérlek, menjünk vissza érte!- szinte már a hajamat téptem, ahogy megint bevillantak a képek arról az estéről, amit Vincent házában töltöttem.

-Rose!- Harry hangja visszhangzott a falak között engem pedig teljesen kizökkentett az egyre jobban felépülő rémületemből.

Felkelt és felém sétált, kezei ismét megragadták karjaimat, de ezúttal gyengéden fogott. Megrezzentem és szemeibe néztem, amik továbbra is zölden csillogtak.

-Zayn vigyáz Perriere, rendben?- lassan beszélt, hangja egyre jobban megnyugtatott, holott pont hogy ő szokott leginkább az idegeimen táncolni.

Lassan bólintottam és nagyot nyeltem, továbbra is szemeibe néztem.

-Nem fogják bántani, ahogy téged sem. Tudják, hogy semmi közöd az egészhez, csak ránk akartak ijeszteni.- meglepve néztem rá.

-Mi ez az egész?- bukott ki belőlem a kérdés, aminek a válaszára már napok óta vártam.

-Nem mondhatom el.- felelte és libabőrös lettem, ahogy keze alig érezhetően végigsimult karomon, másik továbbra sem eresztett.

A szívem hatalmasat dobbant, mintha egyetlen lökéssel akarta volna áttörni mellkasomat és ez pont elég volt ahhoz, hogy elhúzódjak tőle. Pontosan erre az érzésre voltam kíváncsi egész éjjel, de rosszul voltam a tudattól, hogy egy órája még máshoz ért így.

Pillantásunkat megtörtem és keresztbefontam karjaimat mellkasom előtt, mintha ezzel még jobban visszaszoríthatnám vadul kapálózó szívemet.

-Gyere, alhatsz az emeleten.- köszörülte meg torkát és fejével a lépcső irányába bólintott.

Csendben követtem, de mindketten tudtuk, hogy még korántsem zártam le ezt a beszélgetést.

Hihetetlenek vagytok!

Nagyon köszönöm még egyszer mindenkinek a kommenteket, örülök, hogy összejött a 10, és ha lehet, tartsátok meg ezt a nagyon jó szokásotokat és írjatok minél többen!

Sajnálom, hogy később hoztam a fejezetet, kárpótlásul a héten vár még rátok még egy, amit szokásosan vasárnap fogok hozni!

Aki még nem tudná, a másik történetem (Little Things) december 20-án újraindul, szóval nézzetek be oda is! :)