Chapter 16

Az esőcseppek hangosan koppantak neki az ablaknak és vagy’ öt percenként kísérte villámlás, majd hatalmas dörgés.

Nem tudtam aludni.

Az egész ágy forgott velem, a huzatból áradt a menta és valamilyen finom parfüm illata, ami még inkább éberebbé tett. Maga a tudat, hogy Harry ágyában feküdtem, egyre nyugtalanabbá tett.

Ezen a ponton, egy álmos és ittas roncs voltam, aki szüntelenül csak azon gondolkozott, hogy mégis hogy jutott ilyen helyzetbe.

Az oldalamra fordultam és azon agyaltam, hogy vajon Harry is álmatlanul fekszik e lent a kanapén. Biztosan nem. Csak én csináltam nagy ügyet ebből, miközben ő csupán csak Zaynnek tett szívességet azzal, hogy maga mellett tart.

Ismét hatalmasat dörgött, szinte a falak is beleremegtek. Felültem az ágyban, a takarót lerúgtam magamról és felálltam. Nem tudtam tovább itt lenni, bármennyire is vonzott az ágy, az illatok és a kíváncsiság, hogy mégis hogy telhet egy reggel Harryvel. De ez nem az a pillanat volt, vagy nap, hogy ezt megtudjam. A francba is, biztos voltam benne, hogy sosem fogom megtudni.

A pólót, amit Harry adott – és türelmetlen vágy töltött el abban a pillanatban, hogy felhúzzam, ahogy a kezembe nyomta -, magamon hagytam és visszahúztam a nadrágomat, majd a kabátomat és a cipőmet, a pólómat pedig a táskámba dobtam.

Mély lélegzetet vettem és a lehető leghalkabban sétáltam le a lépcsőn. Nem tévedtem, Harry halkan szuszogva aludt a kanapén. Egyik keze a földre lógott, míg másik szinte kitekeredve a feje fölött volt. Haja szinte belepte az egész arcát, szája résnyire nyitva volt. Meggondolhattam volna magam. Egy pillanatra végig is suhant a gondolataim között, hogy most, míg nem vesz észre, visszafekszem az ágyba. De éreztem, hogy semmi keresnivalóm nincs itt és tudtam, hogy ő ezt száz százalékig így érezte. Szavai folyamatosan ismétlődtek a fejemben, mikor először töltötte nálam az éjszakát. És igaza volt, mert mikor felkeltem, hűlt helye se volt a lakásomban. Tudtam, hogy nekem is így kell tennem.

Egy utolsó pillantást vetve a békésen alvó Harry felé az ajtóhoz sétáltam és a lehető leghalkabban mentem ki a sötét, hűvös, esős utcára.

*

-A francba, Louis!- Perrie hangja visszhangzott az egész lakásban.- Tudod, mennyibe került ez a szőnyeg?!- folytatta a kiabálást. A hangok a konyhából jöttek, míg én a nappaliban ültem a kanapén és ráérősen lapozgattam az egyik magazint és kiélveztem minden egyes korty kávét.

-Mégis ki a franc rak fehér szőnyeget a konyhába?!- jött az ugyanolyan dühös kérdés az említett féltől, Louistól.

A telefonom halkan rezgett az asztalon, jelezve, hogy újabb üzenetem jött. Három óra alatt ez volt a tizenhatodik. Mind Harrytől.

-Aki tudja, hogy képes vigyázni rá!- üvöltötte továbbra is Perrie.

-Nekem nem úgy tűnik. Egy hatalmas kávéfolt van rajta.- felelte Louis szórakozottan.

Nem ez volt a legszerencsésebb válasz, az egyszer biztos.

-Mert kiöntötted azt az átkozott kávét!- szinte sikította és bár én is tulajdonosa voltam a szőnyegnek, halkan felnevettem. Nem tehettem róla, az akcentusuk hihetetlenül nevetséges volt, mikor vitáztak.

-Akkor sem értem, miért fehér szőnyeget kellett ide raknotok.- válaszolt Louis lemondóan, én pedig belekortyoltam a kávémba.

A telefonom megint rezgett egyet, a kijelző felvillant és ismét Harry neve állt rajta. Szem forgatva lapoztam újra az újságot, tovább hallgatva a szitkozódásokat, amiket valószínűleg az utca végében is hallhattak. Remélem megszokták már, hogy egy szokásos, Louisszal töltött reggel csak így indulhat.

-Rendben, veszek neked egy újat!- adta be a derekát Louis, de ismertem már annyira, hogy tudjam, csak azért mondta, hogy Perrie elhallgasson.

Perrie felhorkant és pedig a konyha irányába fordultam, felvont szemöldökkel.

-Meghiszem azt! Még egy sört se vagy hajlandó kifizetni nekem, ha beülünk valahova!- folytatta a vitát Perrie. Felsóhajtottam és ismét lapoztam egyet.

-Perrie…- Louis telefonja csörögni kezdett.- Várj, ezt fel kell vennem. Igen?- kérdezte és hangja közelebbről jött, vállam fölött hátrapillantva láttam, hogy már az előszobában járkál fel-alá és felém pillantgat.

-Igen, itt ül. Egyenesen rám néz.- nézett a szemembe, míg beszélt. Kérdőn pillantottam rá, mire megvonta vállát és egyetlen egy szót tátogott: Harry.- Nem, már itt volt, mikor megjöttem.- beszéltek tovább én pedig olvasást imitálva, továbbra is hallgatóztam.- Zayn ma a szalonban van, Niallel… Rendben, megmondom neki… Oké.- válaszolta utoljára és a mély sóhajából tudtam, hogy letették.

-Nagy bajban vagy.- hallottam Louis daloló hangját és megelégelve ezt a reggelt, felkeltem a kanapéról.

Ahogy a konyhába sétáltam, összeborzoltam Louis haját és elmosolyodtam. Perrie szúrós szemekkel méregette őt, én pedig gyorsan elmostam a bögrémet és összeszedtem a holmimat.

-Hova mész?- kérdezték tőlem szinte egyszerre, mikor a kabátomat húztam.

-Sétálni.- válaszoltam tömören, tudva, ha bármi konkrétumot is mondanék Louisnak, azt egyből továbbadná Harrynek.

-Harry öt perc múlva ér ide, beszélni akar veled!- próbált Louis az utamba állni, de haragos tekintetem láttán egyből odébb állt.

-Mondjátok meg neki, hogy volt fontosabb dolgom is annál, hogy megvárjam.- mondtam és azzal becsuktam magam mögött az ajtót, hátrahagyva egy értetlenkedő pillantású Perriet, és egy bosszús Louist.

Nem sétáltam, azonnal taxiba ültem és kis idő múlva már a parkban voltam, a szokásos padon és végre egyedül. Magam sem tudtam, miért idegesített fel Harrynek a gondolata is, de ki nem állhattam. Utáltam, hogy rekordidő alatt képes volt az idegeimen táncolni, vagy azt, hogy ha csak ránéztem, elakadt a szavam és képtelen voltam nemhogy egy mondatot, de még egy szimpla szót is összerakni magamban. Utáltam, hogy ott volt mindenütt, de utáltam azt is, hogy most nem volt mellettem. De mind közül a legjobban azt utáltam, hogy valójában nem is utáltam már annyira. Annyira.

Az éjszakai idő ellenére most már kezdett kisütni a nap, a szél hidegen fújt és egy-két ember fordult meg csak a parkban. Ölemben ott volt az ütött-kopott füzetem, amibe egyre több rajz került a napok elteltével. És ez most sem volt másként, bár mikor egy hosszabb pillantást vetettem rá, magam sem tudtam, mi lehetett az. Talán egy sötét szoba volt, óriási ablakokkal, előttük egy halvány árnyékkal.

-A nappalim is ugyanígy néz ki.- megrezzentem, ahogy a hang közvetlenül a hátam mögül jött. Hátra néztem, és Harry komoly arccal nézett vissza rám. A füzetemet azonnal becsuktam és a táskám mélyére süllyesztettem, ő pedig – pont, mint legutóbb – leült mellém.

-Van még?- bökött fejével a táskám felé, rajzaimra utalva. Nem mozdultam és nem is válaszoltam, csak kifejezéstelen arccal néztem vissza rá.- Ne már, Rose!

-Mit keresel itt?- kérdeztem monoton hangon, de közben szívem heves iramot kezdett diktálni.

-Téged.- felelte nemes egyszerűséggel és szemembe nézett. Várakozva pislogtam rá, tudtuk mindketten, hogy nem így gondoltam ezt a kérdést.- Tudod… Ha nem kerestelek volna majdnem egy órán keresztül, most le tudnám ordítani a fejed. De tulajdonképpen, kezdek belefáradni ebbe az egészbe.- rántott vállat és hátradőlt, kezeit fekete dzsekijének zsebeibe dugta.

-Akkor ne csináld.- feleltem halkan, lassan én is hátradőltem a padon.

Egy ideig mindketten csendben figyeltük a tavat, egymásra sem néztünk. Az illatát még így is éreztem, vagy csak még mindig elevenen éltek bennem az érzések, amik felgyülemlettek bennem az éjjel, mikor az ágyában feküdtem. Az biztos volt, hogy mostantól egy milliárd férfi közül is egyből kiszúrnám, ha ő lenne a közelemben.

-Ez már nem rajtam múlik, Rose.- mély és rekedtes hangja ezúttal lágy volt, talán még sosem hallottam ilyennek. Kerültem a pillantását, tekintetem továbbra is a vízen tükröződő fákra irányult.- Kiszúrtak téged, és az sem volt túl szerencsés, hogy Thierry látott minket együtt. Nem igazán rajong értem.- jegyezte meg fanyarul.

-Nem is értem, miért.- gúnyolódtam és bár visszaakartam tartani, mosolyom egyre inkább szélesedett, ahogy rá néztem.- Akkor mit akartok tenni?- kérdeztem kicsivel később óvatosan, már kételkedtem benne, hogy válaszra méltatja a kérdésemet.

-A terv szerint haladni.- nyalta meg alsó ajkát.

-És pontosan mi a terv?- kérdeztem szinte egyből, képtelem voltam uralkodni a kíváncsiságomon.

-Elérni, hogy ne maradjon Vincentnek semmije. Irányítása, vevőköre, azt akarom, hogy az emberei szépen lassan, sorra egymás után fordítsanak hátat neki és hagyják magára a mocsokban.- halkan beszélt, szavai mélyek voltak és teljesen őszinték, szemei maga elé meredtek, vonásai megfeszültek.

-Miért?- kérdeztem. Hiszen ez volt a legfontosabb, tudtam, hogy hiába mondta el mindezeket nekem, valami hiányzott a képből, valami, ami sokkal, de sokkal fontosabb.

Mély lélegzetet vett, majd nagyot sóhajtott.

-Ugyanezt kérdezhetném tőled én is. Mégis miért léptél le az éjszaka kellős közepén?- kérdezte, ügyesen elterelve a témát.

-Mert tudok vigyázni magamra.- feleltem magabiztosan, szemeim tekintetét kutatták kósza, göndör tincsei mögött elrejtőzve. Orrát felhúzva mosolyodott el, és mintha elfojtott volna egy kis nevetést is.

-Persze, Rose… Hogyne.- ingatta fejét jobbra-balra, teljesen jót szórakozva azon, amit én őszintén így gondoltam.

-Komolyan.- erősítettem meg magam, de ő csak tovább vigyorgott.- Vegyetek be engem is.- olyan hirtelen mondtam, hogy még én magam is meglepődtem. Harry arcáról lefagyott a mosoly én pedig magam sem értettem miért, de tudni akartam mindenről. És ha ennek az az ára, hogy segítek is nekik, hát legyen.

-Nem. Te kimaradsz ebből.- mondta komolyan, hangjából kihallatszott, hogy más lehetőség meg sem fordult a fejében… ellenben velem.

-Ugyan…- forgattam meg szemeimet és felé fordultam.- Mind elhitték, hogy semmi közöm hozzá… ami akkor még igaz is volt. Ismerem Thierryt, jobban a közelébe tudok férkőzni. Segíthetek.- bizonygattam, míg ő kételkedve nézett rám.- Különben is, Zaynen kívül van még, aki segít?- kérdeztem, ami teljesen meglepte, de úgy látszott, hamar rájött, hogy Zayn ilyesmit nem tud előlem titkolni. A nézéséből rájövök már mindenre.

-Niall és Louis, néha Liam.- motyogta, alig hallhatóan.

Az ismerős nevek hallatán meglepődtem, bár jobban belegondolva várható volt. Éjjel-nappal együtt vannak és már hosszú évek óta barátok. És milyen barát nem segítené ki a másikat a bajban?

-Vegyetek be, Harry.- rezzenéstelenül álltuk egymás pillantását, mígnem nyelve ismét végigszántotta alsó ajkát, jobb kezével pedig elrendezte haját és ismét rám pillantott.

-Egyetlen esélyt kapsz, Rose. Egyetlen egyet.- nézett rám komolyan, hangja vészjósló volt.

Kimérten bólintottam és minden erőmmel próbáltam leplezni izgatottságomat, holott aggódnom kellett volna. Vagy inkább lefújva az egészet meghátrálni, de ahogy zöld szemeibe néztem, amik lehengerlően csillogtak, tudtam, hogy ezt a csatát most önmagammal szemben elvesztettem.

Sajnálom sajnálom sajnálom!

És még vagy egy milliószor sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok, de vagy időm, vagy „ihletem” nem volt az íráshoz. Deee itt a téli szünet, így remélem sikerül a megszokottnál több részt hoznom!

Nagyon köszönöm az előző fejezethez írt 13(!) kommentet, elképesztőek vagytok, komolyan :) Remélem minden alkalommal egyre többen fogtok írni :D

Ui.: A másik történetemhez (Where do broken hearts go) felkerült az első rész! Ha gondoljátok, nézzetek be oda is! ;)