Chapter 24

A napok lassan teltek. Szinte hallottam az óra mutatójának halk kattanását minden egyes elmúlt percnél. A nappalok nehezen és kínkeservesen teltek, a gondolataim szerteszét jártak. Mindig találtam valami plusz munkát, amivel kihúzhatom magam a festés alól. Nem mintha bárki is a kezembe nyomta volna az ecsetet. Én féltem tőle, hogy mit fogok viszontlátni a vásznon.

Az éjszakáim még rosszabban teltek. Nem jött álom a szememre, a telefonomat öt percenként megnéztem, majd kikapcsoltam, hogy még véletlenül se tudjam használni. Aztán vissza, miután bebeszéltem saját magamnak, hogy Harry bármelyik percben hívhat, és mi van, ha nem ér el. Meglepő módon, nem hívott.

A mai nap is ugyanúgy indult. A gyomrom görcsbe rándult tudván, hogy csütörtök van – és már csak egy napom maradt. Perrievel halkan beszélgettünk a korai órákban egy forró bögre kávé fölött, majd mindketten munkába indultunk. Ki-ki a maga dolgára. Délelőtt Zayn beugrott a galériába, még mielőtt kinyitotta volna a szalont. Nem maradt sokáig, Lana szinte ugyanolyan roncs volt, mint én, a kiállítások szervezése miatt, így hamar elhessegette Zaynt a pult környékéről.

Csak a szokásos, napi rutinok.

Az ebédszünetemet a műteremben töltöttem, egy órán keresztül csak a fehér falra meredve, próbálva kigondolni a péntek este menetét.

Egy tárgynak éreztem magam, amit könnyen felhasználhatnak, ha kapóra jön és az alkalom is úgy kívánja. De tudtam, persze, hogy ennél sokkal többről van szó, hogy Zayn és a többiek egyáltalán nem ezért találták ki ezt a tervet. A döntés az én kezemben volt és én döntöttem. Az egyetlen dolog, amire szükségem volt már, az az ok. Hiányzott egy jelentős darab a kirakósból és egyedül csak Harry válaszolhatta meg ezt a kérdést.

A délután további része elsiklott a fejem fölött és még jóval a zárás előtt elküldött Lana, mondván, hogy bírja egyedül is. Huszonnégy percig próbáltam meggyőzni az ellenkezőjéről, de két kézzel tuszkolt ki az ajtón.

Csodával határos módon, ma sütött a nap és még volt szerencsém elcsípni a naplementét. Még világos volt, mikor a parkba értem. A szél hideg volt, csípte az arcomat és megborzongatta a bőrömet, ahogy a hajamba kapott. Csak pár ember üldögélt vagy sétált a parkban és nekem sem volt nagyobb tervem ennél. A part mentén sétáltam, zsebre dugott kezekkel, a hajam fél percenként az arcomba lógott a szélnek köszönhetően, de akkor sem voltam hajlandó még hazamenni.

Egy nagyobb löketű szél után kisöpörtem hajamat arcomból és szememmel a szokásos padomat kerestem, csupán csak pár méterre volt már. De a pad már foglalt volt és fogalmam sem volt, hogy meglepettnek vagy bosszúsnak kellett volna lennem. Talán, ha egy középkorú férfi vagy nő ült volna ott, szemrebbenés nélkül tovább mentem volna, de Harry már más tészta volt. Tudta, hogy sokat járok ide és tudta azt is, hogy mindig arra a padra ülök.

-Mit csinálsz itt?- kérdeztem, négy-öt lépésnyire lehettem tőle. Szemeit felém vezette és komoran tanulmányozta arcomat, cseppet sem siettette a válaszát.

-Segítek abban, hogy meggondold magad.- szavai lassúak voltak, hangja monoton és mély volt. Hajába belekapott a szél, szeme elé fújva egy-két göndör tincset. Kezével hátra túrta haját, majd elengedte, ami abban a pillanatban szanaszét omlott. Arcán még mindig ott voltak a szombat esti verekedésnek a nyomai.

-Honnan tudtad, hogy itt leszek?- kérdeztem meglepve, immár csak egyetlen lépésnyire tőle.

Megvonta vállát és egy visszafogott mosollyal nézett rám.

-Csak egy megérzés.

Szoborként álltam előtte és igazából fogalmam sem volt, hogy mit is mondhatnék neki. Annyi minden volt, annyi minden történt és hiába volt több millió szó, hirtelen az összes értelmetlennek tűnt, ahogy szemeibe néztem.

-Nem ülsz le?- kérdezte, odébb csúszva a padon és fejével maga mellé biccentett.

Hangosan fújtatva ültem le, kezeimet visszadugtam zsebembe és mindketten csak magunk elé meredve ültünk, épphogy még világos volt, az emberek már hazafelé tartottak a parkból.

-Szeretek itt lenni.- törte meg a csendet egy idő után. Éreztem magamon, hogy tekintete elidőzött rajtam. A szél kicsípte az arcomat és a nagyobb szeleknél úgy rezegtem mint a nyárfalevél.- Kéred a kabátomat?- kérdezte jóval halkabban, mintha nem akarta volna, hogy valóban meghalljam a kérdést, mintha csak magában tanakodott volna.

-Nem…- szemeim mellkasára tévedtek. Fekete bőrkabátja ki volt cipzárazva és csak egy fehér póló volt rajta, felette egy bordó, kockás inggel.- Harry, le ne merd venni!- szóltam rá erősebben, mikor előrébb dőlt a padon, hogy rendesen ki tudjon bújni a kabátból.

Halkan felnevetett és felém nyújtotta a kabátját, ingjének ujja csuklójáig fel volt tűrve, de kétlem, hogy akár egy kicsit is felmelegítette.

-Húzd vissza, Harry. Meg fogsz fagyni.- erősködtem tovább, de ő csak összevonva szemöldökét és a lehető legkomorabb arccal a vállamra terítette a kabátot. Meleg volt és Harry parfümének illata szinte azonnal beleitta magát a ruhámba.

-Ha felmelegedtél, visszaadod.- válaszolta egyszerűen és visszadőlt a padon.

Szokatlanul higgadt volt és a kedve szépen lassan nyomot hagyott rajtam is. Összehúztam magamon a kabátot és számat harapdálva vártam, hogy szóljon, még mielőtt én kezdek bele a kérdéseimbe.

-Tényleg nem muszáj megtenned.- mondta hirtelen, szeme sarkából engem figyelve.

-Csak segíteni akarok.- a válaszom olyan gyors volt, mintha tudtam volna, hogy ezt fogja mondani.

-Rendben, majd találunk mást, amiben segíthetsz.- válaszolta egy kicsit ingerültebben. Ennyit a higgadtságról.

-Egyetlen dolgot mondj, Harry, amiért ne kéne segítenem. Egyet!- mondtam én is jóval dühösebben, elmondhatatlanul idegesített, mikor így viselkedett.

-Nem biztonságos, Rose.- úgy hangzott, mintha egy öt évessel próbálta volna mindezt megértetni.

-Ez nem elég. Ezzel én is ugyanúgy tisztában vagyok.- álltam tekintetét és szavaim hallatán mély lélegzetet vett. A szemei még a szája előtt ordítani kezdtek velem és félelmetes volt, hogy ennyire olvasni tudtam a tekintetéből, vagy a vonásaiból.

-Ha az útjukban állsz, nem foglalkoznak veled.- pillantása kemény volt és arca meg se rezzent. Egyenesen a szemeimbe nézett.- Mindegy lesz nekik, hogy ki vagy és ha kiderül, ha esetleg kiderül, hogy besúgó vagy, szemrebbenés nélkül gondoskodnak róla, hogy többet ne beszélj senkinek.- a hangja hideg volt, szavai szokatlanul sürgetőek voltak.

Éreztem rajta, hogy nem csak erről van szó.

-A bátyáddal is ez történt, igaz?- kérdeztem csendesen, félve pillantva rá.

Ajkait összeszorította egy pillanatra és hajába túrt. Lélegzet visszafojtva vártam a választ és egyben féltem is, hogy teljesen rosszul rakom össze a képet. Csak egy megérzés volt, hallottam a hangjában és láttam a tekintetében, de ugyanakkor bizonytalan is voltam.

-Mondhatni.- hangja a szokásosnál is rekedtesebb volt és megszakította pillantásunkat. A tó felé nézett, száját harapdálta és teljesen elmerült gondolataiba.

-Ezért van ez az egész?- kérdeztem, továbbra is halkan. Nem nézett rám és egy pillanatra megijedtem, hogy talán sosem akarta ezt elmondani nekem, hogy minden, amiben reménykedtem csak egy kósza álom volt, és Harry sosem fog többé a közelembe kerülni.

-Vincent és Des legjobb barátok voltak.- szemeivel még mindig a vizet figyelte, miközben arcán láttam, hogy újra végigpörget mindent a fejében.- Az elejétől kezdve társak voltak, egyszerű kis futárokként kezdték és hónapról hónapra, majd évről évre sikerült bevenniük az egész várost. Des csak a legjobb szállítókkal kötött üzletet, a legjobb clubokban árulhattak az emberei akik a legmegbízhatóbbak voltak. Megfontolt volt és elővigyázatos, a rendőrség sosem gyanakodott rájuk. Vincent viszont… még többet akart, Desmond háta mögött intézkedett, a rendőrség egyre többet figyelte őket, ezért Vincent megmozgatott mindent, hogy emberei legyenek a rendőrségtől is. Még többet akart és úgy érezte, hogy már csak egyetlen dolog van, ami az útjában áll ennek.- mély lélegzetet vett, szemei bizonytalanul keresték tekintetemet.

-Desmond.- suttogtam a nevét megtörve, Harry szemeibe nézve. Lassan bólintott és hosszan lecsukta szemeit, mélyet sóhajtva.

-Négy éve történt. Már nem emlékszem, kinél voltunk. Des néhány haverja is ott volt és később Vincent és még néhány ismeretlen ember is megjött. Próbáltam megállítani őket, de ketten lefogtak, a harmadik pedig addig vert, míg a földre nem estem. Ivan és még páran Dest fogták le és ütötték. Mindenki kiabált, én is kiabáltam és Desmond is. Aztán csak egy hangos lövést hallottam és minden elcsendesült.- kezemet szám elé raktam és szemeim megteltek könnyekkel.

Szemeit lesütötte és gyűrűjét babrálta.

-Zayn azt mondta, húzzam meg magam egy időre.- motyogta.- Hazamentem Londonba. Az édesanyám beleroppant és egy ideig engem hibáztatott. Azt mondta, hogy mindig is én voltam az érettebb, hogy meg kellett volna mondanom neki, hogy hagyja abba.- nevetett halkan, minden humor nélkül.- De hogy mondod el neki, hogy te is éppen beletanultál az egészbe?- zöld szemei ismét enyémeket fürkészték.

-Harry…- suttogtam, még mindig a könnyeimmel küszködve. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki. Minden közhelynek tűnt, és korántsem fejezte volna ki a fájdalmat és szomorúságot, amit éreztem miatta.

-Ezért nem akarom.- mondta és szeméből egyszeriben eltűntek a múltnak a fájdalmai.

A fejemben kavarogtak a gondolatok. Megrémített, hogy Vincent idáig képes volt elmenni, de másrészt még nagyobb késztetést éreztem, hogy segítsek.

Megkaptam, amit akartam, nem igaz?

-Ez másképp lesz.- motyogtam, állva tekintetét, mintha azzal még jobban meg tudnám győzni.

Fejét rázva fújtatott egyet és hitetlenkedve nézett rám, már-már elmosolyodva.

-Hihetetlenül makacs vagy.- dörmögte, szemei megteltek csodálattal és az én szívem pedig azonnal hevesebben kezdett verni.

-És őrült is, gondolom.- halkan felnevettem.

Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy hallottam Harry szívből jövő nevetését. Képes lettem volna évekig itt ülni a padon, és hallgatni mély hangját és nézni az arcát, ahogy egyre jobban kivirul. Az ember összes problémája elillan pusztán csak attól, hogy nevetni látja őt. Ő volt az egyetlen fény az éjszakában és én hezitálás nélkül követtem volna őt bárhová, ahova megy.

Nevetése elhalkult, ahogy az én mosolyom is kezdett elhalványulni. Zöld szemei azonban tovább csillogtak, közben alaposan végigtanulmányozta arcomat. 

-Van még egy másik ok is.- suttogta alig hallhatóan és szemeit ajkaimra vezette, majd vissza szemeimre.

Elakadt a lélegzetem és megdermedve vártam, mit fog mondani.

-Mi?- kérdeztem bátortalanul.

-Nem akarom, hogy Thierry közelében légy.- válaszolta és közelebb hajolt hozzám. A lehelete égette a bőrömet és minden egyes porcikám az ajkai után sóvárgott. Kezét arcomra tette majd hajamba túrt és ajkai ugyanabban a pillanatban enyémekhez értek. Egy hangos, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat és közelebb húztam magamhoz ingjénél fogva, majd kezeimmel körbefontam nyakát. Az egész testem megremegett és hajába túrtam, pont, mint előző csókjainknál. Mindketten úgy öleltük és csókoltuk a másikat, mintha csak az életünk forgott volna kockán. Minden másodpercben darabokra hullottam és elvesztettem az eszem. Nem köröztek a fejem fölött a problémák és azok sem, amik még csak előttünk álltak. Csak az ajkait éreztem, ahogy lassan és óvatosan mozog szinkronban az enyémmel és ahogy hajammal játszik, miközben másik kezével oldalamon simít végig újra és újra.

Aztán, mintha csak a képzeletem játszott volna velem, elhajolt tőlem és kezeim élettelenül zuhantak vissza ölembe. Hajába túrt és körbenézett, mintha ő is ugyanúgy elveszettnek érezte volna magát egy pillanatra, mint ahogy én is.

-Ideje mennünk.- köszörülte meg torkát és rám pillantott, majd felállt a padról.  

Szótlanul követtem a példáját és egymás mellett sétáltunk végig a parkban. És csak reménykedni tudtam benne, hogy legalább negyed annyit jelentettek neki ezek a kósza csókok, mint nekem.

Sziasztok!!

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki írt az előző fejezethez! Még mindig elképesztő, hogy milyen visszajelzéseket kapok és hát… imádlak titeket! De ezt persze már milliószor mondtam :)

Ui.: kérlek, írd le a véleményed! xx