Chapter 23

-Nem, édesem, csak annyi érdekelt, hogy hol szeretnéd tölteni a hálaadást.- szólt anya daloló hangja a telefon túloldaláról.

-Több, mint egy hónap van addig, anya.- sóhajtottam fel és felkönyököltem a pultra, szemeimmel pedig az esős utcát figyeltem az üvegajtón keresztül. A galériában voltam, hétfő reggel volt. Utáltam a hétfő reggeleket.

-Oh, nem, nem! Október közepe van és te híres vagy arról, hogy hetekre eltűnsz. Az esküvő óta szinte alig hallottam rólad.- háborodott fel.

-De hisz nászúton voltatok!- szemeim elkerekedtek és szabad kezemet a levegőbe emeltem, még ha nem is látta.

-Csak két hétig, drágám.- még a telefonon keresztül is hallottam, hogy elmosolyodott.

-Hogy repül az idő.- motyogtam ironikusan, anya pedig felnevetett.

-Mesélj, mi történt mostanában.- kérlelt, kisebb izgatottsággal a hangjában.

-Zayn és Perrie végre elmentek randizni.

-Nem igaz!- hitetlenkedett.

-Oh, de igen!- mosolyogtam.

-Még akkor sem késő lecsapni rá, édesem. Zayn egy rendes-

-Ő a legjobb barátom, anya!- szóltam közbe meghökkenve, mint minden egyes alkalommal, mikor anya belekezdett a rólam és Zaynről szóló álmodozásába. Halkan felnevettem és szemeimet egy pillanatra lesütöttem, visszagondolva a szombat estére.- Ideje felhagynod ezzel a reménnyel.

Hangosan felsóhajtott és szinte láttam magam előtt a tettetett drámaiságot, amit előadhatott közben. Istenem, de tudott hiányozni.

-Hogy van az édesapád?

-Uh, a hangulatingadozásaid kifejezetten aggasztóak.- dőltem hátra a székben, körbenézve az üres galériában.

-Rose…

-Utazgat.- vontam vállat és próbáltam nem kimutatni, mennyire zavar, hogy nem szólt erről.- Napokig hívtam és kerestem a lakásán, mire Lanaval sikerült kiderítenünk, hogy egy kisebb túrára ment az országban.

-Édesem…- hangja sajnálkozó és bocsánatkérő volt. Mintha az ő hibája lett volna, hogy ennyire önző édesapám van.

-Ne… Nem a te hibád, hogy még a telefonját sem képes felvenni, miközben téged vagy egy milliószor hív. Én… én befejeztem vele.- sóhajtottam fel, egy ideig csend volt utána.

-Adj neki egy kis időt.

-Adtam neki, anya.- hangom megremegett és fáradtság lett úrrá rajtam. Mert valóban így éreztem magam, akárhányszor csak apa eszembe jutott.- Éveket adtam neki. Hagytam neki, hogy a nyarát szinte agóniában és teljes önsajnálatban töltse. Évekkel a válásotok után.- egyre ingerültebb lettem és legszívesebben üvölteni tudtam volna, ahogy belegondoltam, hogyan viselkedett apa az elmúlt években.

-Nehéz megérteni őt, édesem. Akárcsak téged.- hangja selymes volt és kételkedtem benne, hogy valaha is ki tudtam volna hozni a sodrából. Mindenkiben csak a jót látta, ez volt az egyetlen baja.- Művészlelkek vagytok mindketten és nekem az a nagy feladat jutott, hogy megbirkózzak mindkettőtökkel.- a mondat végén halkan nevetett, de én ugyanolyan komor arccal ültem továbbra is, az utcára meredve.

-Én ezt nem vállalom.- motyogtam fanyarul.

-De igen. Vállalod, Rose! Az édesapádról van szó.- felelt ezúttal erélyesebben, én pedig szem forgatva túrtam bele hajamba.

-Anya…-

-Nem akarok erről többet vitázni. Én elhagytam őt, beleroskadna, ha te is magára hagynád.- folytatta gyengédebben és kérlelve.

-Rendben…- sóhajtottam fel, megadva magam.

-Mennem kell, Rose. Mondd Zaynnek, hogy puszilom és hiányzik, lassan meg kell látogatnotok engem!- nevetett.- Vigyázz magadra.

-Te is, anya. Szeretlek.- búcsúztam el tőle és még egy utolsó „én is szeretlek, édesem” után letettük a telefont.

És amilyen nehezen indult ez a reggel, olyan monoton és lassú tempóban is telt. A galériába csak özönlöttek az emberek egész nap, Lana pedig egy percre sem ért rá a következő kiállítás miatt, így a műterem közelébe se kerültem. Záráskor fellélegezve dugtam kabátom zsebébe a kulcsokat és kinyitva az esernyőmet léptem ki a szakadó esőbe.

Pontosan ahogy indult a nap, úgy is fejezem be.

A gondolataim egész álló nap apa körül forogtak, vagy a telefonomra pillantottam, hátha Harry neve villan fel rajta. De már megtanulhattam volna, hogy egy csók után, legalább egy hétig hírét sem hallhatom neki.

Átfagyva és egy cseppet vizesen – az esernyő ellenére is – értem haza. Az esernyőt a tartóba tettem és rekordsebességgel szabadultam meg a ruháimtól, majd a zuhany alá álltam. Üres volt a lakás, Perrie este dolgozott ma.

Miután lefürödtem és belebújtam a legkényelmesebb melegítőnadrágomba és előkerestem a létező legnagyobb pólómat, a konyhába mentem. Egy forró teával és egy fél perc alatt összedobott szendviccsel ültem ki a nappaliba. Bekapcsoltam a tévét és egy pillanatra kiélveztem, hogy senki sem fordul hozzám különböző kérdésekkel a falon csüngő festményekről, vagy kérdez az édesapám hogy – és hol létéről.

Egy ideig csendben néztem valami bugyuta tévé műsort és megettem a szendvicsemet, aztán ahogy a percek teltek és a teám is kezdett fogyni, a gondolataim Harry felé terelődtek. Annyi kérdés volt megfeleletlen még mindig és én mindre tudni akartam a választ. Tudta, hogy ki ölte meg a bátyját, de vajon ki lehetett az? Miért nem tesz semmit az ügyben? Talán köze volt a drogokhoz?

A fejem belesajdult a sok „talán”-ba és „vajon”-ba.

Másrészt pedig, kezdtem úgy érezni, hogy a segítség, amit felajánlottam csak egyszeri volt számára, ugyanis azóta egyetlen egyszer sem keresett, vége volt a késő esti találkozóknak és a dühös sms-eknek, hogy végre vegyem fel az átkozott telefonomat.

Gondolataimból a csengő ugrasztott ki, amit megállás nélkül nyomott valaki. A dohányzóasztalra tettem a bögrémet és az ajtóhoz sétáltam. Megállás nélkül szólt a csengő.

-Jézusom, jövök már!- kiáltottam és kinyitottam az ajtót.

És ott állt Louis, bőrig ázva.

-Mit csinálsz itt?- kérdeztem tőle, csodálkozva.

-Zayn mondta, hogy vegyelek fel. Vacsora van ma nála, elfelejtetted?- kérdezte, besétálva a lakásba. Összeborzolta a haját, amitől a padló vizes lett, én pedig szem forgatva csuktam be az ajtót.

-Nem megyek sehova, Louis. És senki sem szólt.- válaszoltam, visszasétálva a nappaliba, és leültem a kanapéra.

-Talán ha felvennéd a telefonod…- motyogta és megállt az ajtóban.- Na, mi lesz? Öltözöl, vagy így jössz?- bökött felém fintorogva.

-Nem jövök, Louis!- néztem rá, gyilkoló tekintettel.

-Beszélnünk kell veled.- nézett rám nyomatékosan. Meglepve néztem vissza rá, mire megforgatta szemeit és felsóhajtott.- Niall és Zayn kitaláltak valamit, segítened kell.- magyarázta.

-Akkor sem akarok jönni.- motyogtam felkelve a kanapéról, megcélozva a szobámat, hogy átöltözzek.

*

-Nézzétek, kit hoztam!- kiáltotta el magát Louis, mikor beléptünk Zayn házába. Senki sem volt a folyosón, valószínűleg mindenki a nappaliban ült.

-Esküszöm, megfojtalak.- motyogtam az orrom alatt míg levettem a kabátomat.

Louist követve mentem beljebb a házba, és jól sejtettem. Niall, Liam és Zayn a nappaliban ültek, a dohányzóasztal pedig tele volt dobozokkal. Kínait rendeltek.

Miután mindenkinek köszöntem, leültem Zayn mellé a kanapéra.

-Mikor jön Perrie?- és hol van Harry? Tettem hozzá magamban.

-Egy óra múlva végez.- válaszolta és felvett egy dobozt, amit Niall felé dobott.

-Erre egyből odafigyelsz!- nevetett fel és felém nyújtott egyet Zayn, de én csak fejemet rázva dőltem hátra.

Louis – mintha csak ő lett volna a házigazda – sörökkel a kezében jött vissza, amiket az asztalra tett. Semmi hangulatom nem volt ehhez ma este, és a lehető leggyorsabban haza akartam jutni.

-Szóval, miről van szó?- kérdeztem, egyesével végig nézve rajtuk. Liam a dobozzal bajlódott, Niall már az első villával tömött a szájába, Louis pedig elkényelmesedve kortyolt a sörébe. Zayn két térdére könyökölt előredőlve, készülve kinyitni a dobozát. Válla fölött rám nézett.

-Vigyázz ma vele.- jegyezte meg Louis vigyorogva, amitől ismét egy öldöklő pillantással ajándékoztam meg.

-Biztos megvan neki. Olyankor ilyenek.- bökött fejével felém Niall, fintorogva. Az égnek emeltem tekintetem és felsóhajtottam.

-El se kezdjétek!

Niall halkan felnevetett, Louis pedig csak fejét ingatta.

-Mi a baj?- kérdezte Zayn, elővéve szokásos pillantását. A „mindegy, mit mondasz, tudom, hogy valami baj van és én akkor is kiszedem belőled” fajta pillantását. Kifejezetten nyugtalanító volt ez a nézése.

-Semmi. Nem térhetnénk a lényegre, kérlek?- kérdeztem felsóhajtva, fejemet a kanapé háttámlájának döntve.

A dobozt visszatette az asztalra és felém fordult.

-Beszéltek még Thierryvel?- kérdezte, komolyabbra váltva nézését és éreztem, hogy mindenki engem figyel a szobában.

-Egy ideje, nem. Miért?- kérdeztem, kissé összezavarodva.

A bejárati ajtó közben kinyílt, majd hangosan becsapódott és léptek zaja visszhangzott a lakásban, bennem pedig még a vér is megfagyott. Egészen addig a pillanatig azt hittem, hogy Thierry jön, míg Harry meg nem állt az ajtóban, vizes hajjal és pólóval. Meglepve pillantottam rá, majd hevesebben dobogó szívvel próbáltam visszazökkenni a Zaynnel való párbeszédre.

-Nem örülök neki én se, Rosie de muszáj találkoznod vele.- folytatta, Harry pedig csendben köszönt közben mindenkinek, majd leült az egyik székre, velem szembe.

-Miért?

-Nem muszáj találkoznia vele.- szólalt meg velem egy időben Harry, Zaynt nézve.

-Oh, ne kezdjétek megint.- sóhajtott fel Niall.

-Akkor mégis hogy akarod megoldani?- kérdezte Zayn, és valóban látszott rajtuk, hogy nem először futnak végig ezen a témán.

-Majd kitaláljuk.- válaszolta Harry erősködve, töretlenül Zayn szemeibe nézve.

-Ha így haladunk, még öt év múlva se jutunk közelebb Vincenthez!- kelt ki magából Zayn, de Harry szemei még csak meg se rebbentek.

-Zayn…- szólaltam meg, hiába.

-Akkor sem kell odamennie, Zayn! Te mondtad, hogy…- folytatta Harry, de a szavába vágtam.

-Megegyeztünk!- emeltem meg a hangom.- Ha segíteni kell, itt vagyok.- folytattam higgadtabban, miután végre mindenki rám figyelt.

Nem meglepő módon az egyedüli ember, akinek nem tetszett, Harry volt. Feszült állkapoccsal állta pillantásomat és zöld szemei szikrákat szórtak.

-Szóval, mit kell csinálnom?- kérdeztem, visszapillantva Zaynre.

-Férkőzz Thierry bizalmába. Semmi kételye ne legyen veled kapcsolatba.- egy pillanatra Harryre nézett, aki csak hangosan fújtatott, majd vissza rám.- Ha ez megvan, jön a nehezebb része.- szorította össze ajkait.

-Thierry Vincent másik fele. Mindenről tud, minden szállítmány érkezéséről tud, vagy ott van. Ismeri az összes elosztót, az összes futárt, még a legjelentéktelenebbeket is.- folytatta Niall.- Észrevétlenül bele kell olvadnod mindenbe. Az életükbe, fél füllel hallgatnod kell minden beszélgetését, egyre többet fogsz találkozni Vincenttel is.- magyarázta.

-És aztán?- kérdeztem halkan, érezve Harry égető pillantását magamon.

-Persze minden új információról szólnod kell nekünk.- jegyezte meg Louis, majd ismét belekortyolt a sörébe.

-A többi dolog miatt nem kell aggódnod. Mi mindenről gondoskodunk és még csak eszükbe sem fog jutni, hogy te lehettél a besúgó.- mondta Niall.

-Menni fog?- kérdezte Zayn, mélyen szemeimbe nézve és ha jól láttam, egy kis aggodalom csillant meg szemeiben.

Bizonytalanul bólintottam és próbáltam kerülni Harry pillantását, ami szinte ugyanabban a pillanatban csúfos kudarcba fulladt.

-Baromság.- köpte szinte a szavakat.

-Harry…- szólt figyelmeztetve Zayn, de még csak oda sem figyelt rá.

-Ez eddig a legidiótább tervünk.- folytatta, állva pillantásomat.

-Meg tudom csinálni.- válaszoltam, meglepve mindenkit a szobában, kivéve Harryt.

-Bele se kezdj, Rose!- emelte meg hangját és hajába túrt.- Te…- mély lélegzetet vett, láthatóan azért, hogy lenyugtassa saját magát. Sosem láttam még ennyire dühösnek.- Csak gondold át, rendben? És ha legközelebb leülünk megbeszélni ezt az egészet, remélem lesz annyi eszed, hogy nemet mondasz rá.- nézett mélyen szemeimbe továbbra is.

-Ezen nincs mit átgondolni.- vontam meg vállam és felvont szemöldökkel néztem rá.

Megegyeztünk és ha bár ő nem is, de én komolyan vettem az egyezségünket.

-Te teljesen megőrültél.- rázta fejét hitetlenkedve és arcát kezei közé temette.

-Igen, ezt már hallottam.- motyogtam az orrom alatt és a többiekre néztem, akik furcsállva figyelték a rövid párbeszédünket. Oh, ha tudnák, hogy ez már teljesen megszokott volt köztünk.

-Péntekig van időd.- szólalt meg ma este legelőször Liam, megértően pillantva egyszer rám, majd Harryre. Mintha tudta volna, hogy valami történik.

-Mi lesz pénteken?- kérdeztem.

-Csak a szokásos buli, nálam.- mosolyodott el Zayn és karját vállamra dobta, oldalához húzva engem, egy fél ölelésre. Szemem sarkából láttam, ahogy Harry ugyanolyan ingerült pillantással ül a székben, de próbáltam figyelmen kívül hagyni.

Mert az egyezség, az egyezség.

És sikerült!!! :)

Még én sem hiszem el, hogy 2 fejezetet hoztam össze egy hét alatt! De ez csak nektek és az elképesztő komiknak köszönhető! Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm mindenkinek, már egy szavatok is képes bearanyozni a napomat! :)

Ui.: Kérlek, írd le a véleményed! x