Chapter 27

Zayn felsóhajtott és már-már láttam magam előtt, ahogy szemöldök ráncolva próbál kitalálni valamilyen megoldást.

-Ne menj ki a szobából. Ha meglát, jó esély van arra, hogy belerángat.- hadarta.

-Zayn…- sóhajtottam fel és halkan becsuktam az ajtót. A hangok még így is beszűrődtek a szobába.

-Ne menj ki a szobából!- vágott szavamba nyomatékosan.- Később hívlak, Rose.- és azzal letette.

Fejemet az ajtónak döntöttem és telefonomat elvettem a fülemtől.

A nappaliból jövő hangok egyre hangosabbak és összemosódottabbak voltak, hiába próbáltam akár egy mondatot is kiszűrni a hallottakból. Aztán csak egy hangos ütődést hallottam, és Leon fájdalmasan felnyögött.

-Kinek beszéltél?!- Ivan mély hangja visszhangzott az egész lakásban.

Ijedtemben összerezzentem és hátráltam pár lépést az ajtótól. Tehetetlenül a hajamba túrtam és az ágy szélére ültem, háborút vívva saját magammal.

Nekem kellett volna abban a székben ülnöm és engem kéne megtörniük egy teljesen ártatlan ember helyett. Azonban minden porcikám beleremegett a félelembe, hogy rájöhetnek, én voltam az, akit keresnek.

Arcomat tenyereim közé temettem és ezúttal próbáltam kizárni az egyre hangosabb kiabálásokat. A szívem egyre hevesebben vert és éreztem, hogy a torkom egyre jobban összeszorul. Még sosem érzett félelem nehezedett rám és ha tudtam volna se jöttem volna rá, hogy tűnhetnék el innen észrevétlenül.

Fejemet felkaptam, mikor az ajtó kinyílt és résnyire fény szűrődött be a szobába. Thierry lépett be és gyorsan becsukta háta mögött az ajtót. A léptei hangosak voltak és a körülményeknek köszönhetően nyomasztó is volt egyben. Elém térdelt és egyik kezét lábamra, másikat arcomra simította.

-Nem tudtam, hogy ébren vagy. Nem akartam, hogy hallj bármit is.- suttogta és szemeiből valóban kisebb aggodalom és félelem volt kiolvasható. Kérdéses volt, hogy miattam érzett e így, vagy azért, mert szem és fültanúja vagyok olyasminek, amiről tudnom se kéne.

-Mit akartok tőle?- kérdeztem remegő és elhaló hangon, aminek hatására végigsimított arcomon.

-Csak válaszokat.- vonta meg vállát és megnyugtatásként elmosolyodott, ami egy cseppet sem volt rám hatással.

Az egész testem remegett a félelemtől, Thierry pedig mellém ült az ágyra és magához ölelt. Ironikus volt, hogy pont annak a karjaiban kötöttem ki, akitől a leginkább tartok.

-Nem tudok semmit!!- Leon hangja áttört a falakon és megállás nélkül csak ismételgette önmagát, majd hangja elhalt és hangos szitkozódások követték.

-Ki kell mennem.- húzódott el tőlem Thierry és kiviharzott a szobából, az ajtót nyitva hagyva maga után.

Az időérzékem teljesen elveszett, miközben megpróbáltam összeszedni magam a sötét szobában. Hosszú ideig nem hallottam semmit, csak a nyomasztó csöndet és az agyam megpróbálta utolérni az információkat és a feltételezhető következményeket. Mert semmi jó jele nem volt ennek a hosszú és mély csöndnek, ami belepte Thierry lakását.

A térdeim megremegtek, ahogy felálltam és lassan kisétáltam a szobából. A nappaliban ismeretlen férfiak hangja váltakozott, Leon pedig fáradtan és megtörten ült a székben, fejét lefelé lógatva, pont, mint mikor először néztem ki a szobából.

Most csak annyi eltéréssel, hogy a mellkasa nem mozgott fel és le lustán, és ujjai nem szorultak görcsösen ökölbe. Olyan volt, mint egy rongybaba. Egy véres, megtört, teljesen összevert rongybaba.

-Még beszélhetett volna!- Thierry hangja túlharsogott mindenki mást. A szoba közepén állt és mindkét kezével szőke hajába túrt, szemei teljesen összeszűkültek az arcáról tisztán leolvasható gondolkodástól és ajkai egyenes vonalban összezárultak. Néhányan az asztalnál ültek, vagy a kanapénak dőlve, keresztbetett kézzel figyelték, mi fog történni. Ivan az ingének ujját tűrte le, szépen lassan, ráérősen és komoly arccal, azonban Thierryvel ellentétben teljesen higgadt volt.

-Nem mondott semmit.- válaszolta Ivan és ismét hajtott egyet ingén. Úgy éreztem, mintha egy örökkévalóság óta ezt csinálta volna.

-Ilyen közel voltunk, Ivan.- mutatta Thierry ujjaival, hogy nem sok választotta el őket a nyomoktól, ami egyáltalán nem úgy volt. Csendben figyeltem őket a szoba ajtajától pár lépésnyire.- És most, amiatt az átkozott természeted miatt, nézd meg mit műveltél!- hirtelen átszelte a szobát és rálökött Ivanra a mellkasánál fogva, amitől egy lépést tántorodott, de ugyanolyan nyugodt maradt és továbbra is az ingujjával törődött.

-Te is tudod, hogy Vincent nem akarta elengedni.- jött a mély válasz.

-Nem, nem akarta. De neveket akart, Ivan!- ismét hajába túrt és Leon felé fordult, aki továbbra is ugyanúgy ült a széken.

Nem értettem, miről beszéltek, de ahogy tekintetem követte Thierryét, és ismét Leonra néztem, hirtelen belém hasított a felismerés és még a vér is belém fagyott. Nem mozdult, és még a lélegzetvételeinek nyomát sem láthatta az ember. Ott ült, teljesen élettelenül, halálra verve.

Megölték, csak mert nem válaszolt.

-Hasznavehetetlen volt, Thierry. Lépj tovább.- gombolta össze csuklójánál mindkét ingjét és zakójáért nyúlt, ami az egyik szék támlájára volt terítve.

Thierry tanácstalanul állt a szoba közepén, hajába kapaszkodva, mintha az képes lett volna megmenteni őt a problémától, ami a nyakába szakadt.

Én nem tudtam mozdulni, még lélegezni is alig tudtam szúró fájdalom és bűntudat nélkül, ami már most kezdett felemészteni engem. Egy ember miattam halt meg, és ezen semmi szépítenivaló nem volt.

Thierry ijedt szemei arcomra szegeződtek, pont mikor rávettem magam, hogy egy percnél se vagyok hajlandó tovább ebben a házban maradni.

-Rose!- kiáltott fel, mikor hátat fordítottam neki és egész testemben remegve sürgettem lépteimet az ajtó felé. Karomnál fogva rántott magával szembe és kérlelve nézett rám.

-Ne. Érj. Hozzám.- szűrtem ki fogaim között és kirántottam karomat szorításából.

-Amit láttál…- próbált magyarázkodni, amit teljesen fölöslegesnek tartottam. Mindketten tudtuk jól, hogy mit láttam. És bármennyire is fájt bevallani ezt magamnak, de hallgatnom kellett volna Harryre. Egy őrültségbe rángattam bele saját magam és még csak át se gondoltam a következményeket, vagy hogy én magam milyen károkat okozhatok. Leon életébe került ezt felfognom és képtelen voltam ezt megbocsátani magamnak és mindenkinek, aki ebben a lakásban tartózkodott.

-Hagyj békén, Thierry. Komolyan beszélek.- néztem rá nyomatékosan, legbelül küszködve a sírással és az egyre jobban tomboló félelemmel.

Hátat fordítottam neki és még mielőtt elindulhattam volna, erősebben rántott vissza és tudtam, hogy karomon biztos nyoma lesz majd ujjainak.

-Rendben, menj. De amit itt ma láttál, nem mondhatod el senkinek!- suttogta fenyegetve és egyenesen a szemeimbe nézett.- Értetted?!- kérdezte, karomnál fogva rántva egyet rajtam, ami bőven elég ok volt arra, hogy ismét kitépjem magam ujjai közül.

-Értettem.- sziszegtem és ismét elfordultam tőle, amit ezúttal hagyott is.

-Üdvözlöm Stylest! Tudom, hogy úgyis hozzá szaladsz, Rose!- kiáltotta utánam.

Nem fordultam meg, nem akartam megadni neki ezt az egy örömöt. Mindig ezt csinálta, mikor hátat fordítottam neki.

-Rohadj meg!- válaszoltam és kisétáltam a lakásból, becsapva magam mögött az ajtót.

*

Csendben sétáltam a nyüzsgő utcákon át, és bár vagy öt taxi száguldott el mellettem az úton percenként, egyet se intettem le. Leginkább azért, mert fogalmam sem volt, milyen címet is mondhatnék.

Nem akartam haza menni és Perrie kérdéseire válaszolni, hogy mégis miért indultam haza az éjszaka közepén Thierrytől. Zayn házában sem igazán akartam meghúzni magam, ebben az állapotban és az önmagammal zajló harc alatt biztosan nem. A többiek ilyenkor még javában bulizni szoktak, vagy valakinek a kanapéján húzzák meg magukat éjszakára.

Nem maradt más és még magamat is átvertem volna, ha azt mondom, hogy nem ide indultam meg egyből, mikor kiléptem Thierry lakásából.

Fél óra séta után Harry ajtaja előtt őrlődtem. Még mindig remegtem, csak ezúttal a novemberi hideg is közrejátszott és a fáradtság is, ami egyre inkább úrrá lett rajtam. A szemeimet még mindig marták a könnyek, de mindnek megálljt parancsoltam, akárhányszor csak megéreztem, hogy a torkom összeszorul és kaparni kezd.

Tudtam, hogy ha elkezdem, talán sose tudom abbahagyni.

Kezemet hezitálva emeltem a levegőbe és egy mély lélegzetvétel után hangosan kopogtattam. Fogalmam sem volt, hogy otthon van e, vagy ha alszik, meghallja e egyáltalán a kopogtatásomat. Alsó ajkamat beharapva álltam továbbra is ugyanott, várva bármilyen jelre, ami esélyt ad arra, hogy otthon legyen.

Az ajtó hangosan nyílt ki és Harry fáradtan pislogott vissza rám. Haja szanaszét állt és hiába próbáltam nem észrevenni, de csak egy szürke melegítőnadrág volt rajta. Felsőtestén teljes rálátást kaptam az összes tetoválására és a szívem hirtelen egyre hevesebben kezdett dobogni.

-Rose? Baj van?- kérdezte, arcáról azonnal eltűnt az álmosság és csuklómnál fogva gyengéden beljebb húzott és becsukta az ajtót.

Nem tudtam megszólalni és egyre nehezebben tudtam visszatartani a feltörni kívánó könnyeimet.

-Rose…- motyogta nevemet és arcomat tenyerei közé vette, majd maga felé fordította. Átható tekintettel nézett rám, én pedig egyre jobban kezdtem elveszteni az önuralmam.

-Kiszálltam.- mondtam rekedtes hangon és szinte ugyanabban a pillanatban feltört belőlem a sírás, amit képtelen voltam tovább magamban tartani. Harry értetlenül pislogott rám, majd közelebb húzott magához és megölelt, én pedig szinte kétségbeesve kapaszkodtam vállaiba.- Nem tudom tovább csinálni… én… nem…- nyögdécseltem, miközben egyre erősebben sírtam és egyre több könny folyt végig arcomon, majd Harry mellkasára.

Halkan csitítgatott, míg le nem nyugodtam. Kezével hajamat simogatta újra és újra, másikkal pedig nyugtatgatva simogatta hátam.

-Minden rendben lesz, oké?- húzódott el tőlem és kezei ismét arcomon pihentek, ujjai finoman törölték le arcomról a maradék könnycseppeket.

Összeszorítva ajkaimat bólintottam és lesütöttem szemeimet.

-Rose…- szólt kérlelve.- Nézz rám.- kérlelt továbbra is, én pedig szemébe néztem.- Zuhanyozz le, én addig főzök egy teát.- mondta és legnagyobb meglepetésemre a következő pillanatba ajkai homlokomon pihentek, majd elhúzódott tőlem és kezei is eltűntek arcomról.

Egy pillanatra teljesen elfelejtettem, hogy hol vagyok, majd mikor Harry ujjai gyengéden végigsiklottak karomon, újra észbe kaptam. Fejével az emeletre vezető lépcsők felé bökött és halványan elmosolyodott.

-Ruhát találsz a szekrényben.- mondta még utoljára és magamra hagyott.

Lassan sétáltam fel az emeletre és még annál is lassabban vettem rá magam, hogy kinyissam Harry szekrényét.

A legelső pólót, ami a kezembe akadt kivettem a szekrényből és kisebb keresgélés után rájöttem, hogy kénytelen leszek az egyik alsóját felhúzni. Nem volt egy átkozott melegítőnadrág, vagy bármi kényelmes alsó a szekrényében. A fekete pólójával és egy fekete alsónadrágjával a kezemben sétáltam a fürdőbe, aminek az ajtaját becsuktam a hátam mögött és a lehető leggyorsabban megszabadultam a ruháimtól. A kádba álltam és magamra engedtem a forró vizet, amit megkönnyebbülve fogadtam. Egy egészen apró pillanatra elmosta minden bűntudatomat és csak azzal törődhettem, hogy a végtagjaim kezdenek egyre jobban felengedni és az izmaim sem remegnek már annyira görcsösen, mint az utóbbi pokoli pár órában.

Miután elzártam a vizet még egy darabig csak a törölközőt magam köré csavarva álltam a falnak dőlve, és magam elé meredve. Megpróbáltam kiverni a fejemből Leon élettelen testét és a vért, ami a ruhájára száradt, de minden próbálkozásom teljesen feleslegesnek bizonyult.

Miután felöltöztem kimentem a fürdőből és Harry már a szobában volt. Kezében egy bögrét szorongatott és mikor közelebb léptem hozzá a kezembe adta és fejével az ágy felé biccentett. A takaró már gyűrött volt, akárcsak a párna, amiből tudtam, hogy már aludt, mikor kétségbeesve álltam odakint és abban reménykedtem, hogy kinyitja majd nekem az ajtót. Az ágyba ültem, a támlának döntve hátamat és felhúztam lábaimat, a bögrét pedig ölembe tettem

-Köszönöm.- motyogtam, mikor elhelyezkedtem és Harry is mellém ült, ránk húzva a takarót.

Éreztem magamon a tekintetét és tudtam, hogy szinte felfalja a kíváncsiság. De nem tudtam ránézni.

-Mi történt?- kérdezte mély hangján.

-Sokan voltak.- suttogtam, visszagondolva a sok ismeretlen arcra és hangra.- Miután Zayn felhívott Thierry bejött a szobába, és megpróbált megnyugtatni, valamilyen hazugsággal, amit abban a percben el is felejtettem, ahogy kimondta.- egy pillanatra megálltam és ujjaimat figyeltem, amik megremegtek, majd hirtelen Harry keze gyengéden elhúzta a bögrétől és ölébe húzva kezemet kulcsolta össze ujjainkat. Lassan, apró köröket rajzolt hüvelykujjával bőrömön és annyi időt adott nekem, amennyit csak akartam, hogy folytatni tudjam.- Leon kiabált és aztán minden elcsendesült. Thierry kiszaladt a szobából én pedig egy idő után utána mentem. Ivannal vitatkozott.- Harry ujjai erősebben szorítottak egy pillanatra, majd ismét ellazult, de még a légzésén is hallottam, hogy egyáltalán nem tetszett neki, hogy Ivan is ott volt.- Thierry teljesen kiborult, arról vitatkoztak, hogy mit mondott Vincent, hogy miért volt ott Leon és aztán…- a hangom elhalt és a könnyek ismét marni kezdték a szemeimet.

Harry közelebb csúszott hozzám, a vállunk összeért és szabad kezével fejemet maga felé fordította. Hajamat elsöpörte arcomból és csillogó zöld szemei kétségbeesetten és aggódva néztek vissza rám, felkészülve a létező legnagyobb tragédiára.

-Az egész az én hibám.- tört fel belőlem és sűrűn pislogva, legyűrve könnyeimet néztem vissza rá.

-Rose…- sóhajtott fel fejét ingatva, másik kezét is arcomra téve.

-Miattam halt meg, Harry.- motyogtam teljesen elveszetten és szinte már könyörögtem neki szemeimmel, hogy mondja ezt ő is.

-Nem miattad történt, Rose. Érted? Nem te tehetsz róla.- nyugtatgatott halkan, mélyen szemeimbe nézve, teljes komolyságot és bizonyosságot mutatva.

-Nekem kellett volna ott ülnöm, én-

-Fejezd be, Rose!- szólt rám erőteljesebben. Összeszorítottam ajkaimat és könnyeim kezdtek szépen lassan eltűnni szemeimből.- Leon csakis magának köszönheti, hogy elkapták.- a szavába vágtam volna, de elég volt a nézése, hogy belém fojtsa a szót.- Nem miattad történt, neked semmi közöd nem volt az egészhez.- szinte a vesémig hatolt a nézése és magam sem tudom miért, de hinni akartam neki.

Alig láthatóan, de bólintottam és hangosan felsóhajtva engedett el, majd hajába túrt. Aprókat kortyolgattam a teámból és közben csendben ültünk egymás mellett, néha lopva egy-egy pillantást a másik felé. Miután megittam a teámat letettem az éjjeliszekrényre és visszadőltem a támlához, ezúttal még közelebb dőlve Harryhez. Ujjait ismét összekulcsolta enyéimmel és szemével kezünket figyelte.

-Nem találkozok többet vele.- mondtam rekedtes hangon és fejemet felé fordítottam, a támlának döntve.

Nem válaszolt és kezdtem azt hinni, hogy ez nem is volt kérdés többé, miután kétszer is otthagytam őt Thierry miatt. De most, hogy itt ültünk az ágyában és nem telt el olyan pillanat, hogy ne értünk volna egymáshoz, tudtam, hogy lehetetlen, hogy nem jelentett számára semmit amit mondtam.

Fejét felém fordította és szemei ajkaimra tévedtek, majd vissza szemeimbe és mintha csak valamilyen mágnes lett volna, ajkai enyémekhez értek megint egy örökkévalóságnak tűnő külön töltött idő után.

Ugye tudjátok, hogy nincs szó arra, hogy mennyire imádlak titeket?!

Hihetetlen, hogy összehoztátok a 15(!) kommentet és szinte már aznap, amikor hoztam a részt! Millió köszönet mindenkinek és remélem gyakran sikerül ennyi komit összehoznotok!

Imádlaak titekeet!

Ui.: Kérlek, írd le a véleményed! xx