Chapter 30

Brooklyn egy olyan részére vitt Harry megint, ahova épeszű ember se éjjel se nappal nem tette volna a lábát. Hallottam már róla, hogy a szürke betonfalak mögött milyen ügyek folynak, hallottam az itt zajló fogadásokról, játékokról és illegális boksz meccsekről… de sose gondoltam volna, hogy egyszer én is át fogom lépni ennek a förtelmes helynek a küszöbét.

Már kezdett besötétedni, mire odaértünk, köszönhetően a hatalmas dugóknak a városban és a hely amúgy sem volt valami közel Zayn szalonjához. A házak előtt kétes alakok ácsorogtak az utcában, ahol egyébként egy árva lélek sem döntött úgy, hogy pont most jól esne nekik egy kis esti séta a friss novemberi levegőben. Nem égtek a lámpák és az egyetlen fényforrás az autók lámpája és a lakásokból kiszűrődő fény volt.

Mikor kiszálltam az autóból az utca túloldalán ácsorgó embereket figyeltem és majdhogynem a szívrohamot hozta rám Harry, mikor a karomnál fogva megfogott és közelebb húzott magához.

-Maradj szorosan mellettem végig. Rendben?- hangja egyszerre volt parancsoló és kérlelő is. Tökéletes keveréke olyasvalaminek, amire az ember képtelen nem rábólintani.- Jó…- motyogta, mikor bólintottam és tenyerét arcomra helyezte, hüvelykujját végigsimította arcomon. Szemébe néztem, ami valóban arról biztosított, hogy bármi is történjék, vigyázni fog rám.- Menjünk.- motyogta és elengedett, de utána egyből összekulcsolta ujjainkat és a sötétben tökéletesen elvezetett minket a vasajtóig, amely az épületbe vezetett.

Kettőt kopogott az ajtón, ami szinte azonnal ki is nyílt.

Erősebben szorítottam Harry kezét és fél lépéssel közelebb álltam hozzá, de ő észre sem vette – vagy csak úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja.

-Hé, Paul!- köszönt Harry barátságosan és teljesen lazán az ajtóban álló férfinek. Magas volt és izmos, nagyon izmos. A sötét miatt képtelenség volt kivenni alakján kívül belőle bármit is.

-Harry!- hangja nem meglepően mély volt, de barátságos.- Ma szerencsenap van.- veregette meg Harry vállát és bár én a másik oldalon álltam, még én is éreztem, hogy Harry teste hogy reagált rá.

-Nem maradok ma sokáig.- éreztem, hogy szemeit egy pillanatra felém vezette, majd vissza a férfire, aki halkan nevetett.

-Hát hogyne.- nevetett tovább Paul és az ajtó még hangosabban megnyikordult, Harry pedig egy apró kis bíztató simítással kézfejemen húzott tovább magával.

Az ajtó hangosan csapódott be mögöttünk, a szemeim pedig már fájtak a hirtelen jött fénytől, ami fogadott minket az épületben. Halvány volt, de a hosszú perceknek köszönhetően, amit a sötétben töltöttük, már ez is elég volt ahhoz, hogy hunyorogva láthassak csak.

-Miért vagyunk itt?- kérdeztem, hangom tökéletesen kivetítette a bennem lakozó, egyre jobban növekvő félelmet. Utáltam ezt az érzést, de reménykedtem benne, hogy minél többször nézek szembe vele, annál inkább csillapodni fog egy idő után.

Harry még mindig fogta a kezem és az egyik folyosón sétált mellettem, néha körbepillantva a többi üres folyosónál. Néha szűrődött ki egy-egy férfihang, de nem gondoltam volna amúgy se, hogy bárkitől is tartanunk kéne.

-Beszélnünk kell Tylerrel.- válaszolta és megállt egy ajtó előtt, ami körülbelül ugyanakkora lehetett, mint a bejáratnál.- Minden oké?- kérdezte, kételkedve pillantva rám. Amilyen gyorsan csak tudtam, heves bólogatásba kezdtem, még ha egyáltalán nem éreztem rendben ezt az egészet. Rossz előérzetem volt, de valószínűleg csak a mocskos betonfalak válthatták ki belőlem mindezt, és az ajtó túloldaláról kiszűrődő hangos éljenzések.

Az ajtó kinyílt és Harry ujjai még szorosabban kulcsolódtak össze enyémekkel. A férfiak hangosan kiabáltak, és a terem közepén a ringben két férfi verte éppen szét egymást. Nem volt rajtuk kesztyű, minden egyes jól bemért ütésnél hallani lehetett, ahogy a csontjuk összeütközik és még a levegő is beléjük szorul arra a pillanatra.

Míg én meghökkenve figyeltem a ringben zajló eseményeket, és hogy mennyi undorító ember van, akik arra fogadnak, hogy melyik marad előbb a földön… addig Harry szinte minden egyes belénk botló emberrel kezet fogott, vagy csak futólag odaköszönt neki.

A terem jobb végében volt egy bár, egy-két ember ült csak a pultnak támaszkodva, mindenki más az asztalokat célozta meg, vagy éppen a ringet körbeállva kiabált. Nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy minden egyes nő, aki megfordult itt a kelleténél is tovább tartotta Harryn a szemét… nem mintha hibáztatni tudtam volna őket, mikor én még a fejemből sem tudom kiverni egyetlen pillanatra sem.

A pulthoz ültünk, Harry rendelt valamit, én pedig még mindig a meccset néztem szörnyülködve.

-Látom hamar a rabja lettél.- nevetett mellettem percekkel később Harry és felém nyújtott egy sörösüveget. Kivettem a kezéből halkan megköszönve.

-Milyen gyakran jársz ide?- kérdeztem tőle, szemeim akaratom ellenére is visszatévedtek a ringre, majd a szemközti asztalnál ülő nőre, aki egy percre sem vette le a szemét Harryről, mióta csak beléptünk.

Hátával a pultnak dőlt, kezeit szintén a pult szélére tette. Kézfeje súrolta karomat és abban a pillanatban úgy éreztem, mintha apró áramütések érték volna a bőrömet.

-Majdnem minden nap.- válaszolta végül, szemeim pedig egyből kipattantak.- Ne nézz így, Rose. Csak gondolj bele, mik történhetnek itt. Ez még csak a felszín.- ingatta fejét, arcáról lerítt az undor mielőtt belekortyolt volna sörébe.

-De szoktál fogadni…- mondtam, elgondolkodva nézve rá. Lassan bólintott, próbálta álcázni, hogy mennyire tart attól, hogy most azonnal itt hagyom, de én átláttam rajta. És a maga furcsa módján, még tetszett is, hogy ennyire számít neki a véleményem; még ha képtelen azt még kimutatni is.

-Mire?- kérdeztem és a ring felé pillantottam, ahol az egyikük már épphogy talpon bírt maradni.

-Ne kérd, hogy kimondjam, Rose. Bőven elég, hogy már látom a szemeidben, hogy reagálnál.- hajolt közelebb. Éreztem, ahogy lehelete bőrömhöz ér és mint mindig, jóleső érzés kíséri. Ajkai szélén az az apró kis mosoly szintén arról árulkodott, hogy tökéletesen tudta, hogy mit művel velem.

-Én csak- kezdtem el, de motyogásnál többet nem tudtam kierőltetni magamból. Azonban, mielőtt még tovább jutottam volna, egy ismerős hang zavart meg minket.

-Lám-lám kik vannak itt!- Tyler hangja azonnal szétugrasztott minket és a következő pillanatban már ugyanúgy ültünk a pultnál, mint percekkel ezelőtt. Tyler önelégülten elmosolyodott és összefonta kezeit mellkasa előtt, tekintetét járatva kettőnk között.

-Késtél.- dörmögte Harry, ismét szájához emelve az üveget.

-Tudod, hol az irodám.- mondta Tyler szem forgatva.- Mehetünk?- kérdezte felvonva szemöldökeit és szinte már elámultam az arcjátékától, amit mindösszesen fél perc alatt sikerült eljátszania. Harry egy nagyobb korty után letette üvegét a pultra, én pedig követtem a példáját. Ujjainkat ismét összekulcsolta és Tylert követve vágtunk át a tömegen, a terem másik vége felé tartva.

A folyosó ott is ugyanolyan kihalt volt, de ezúttal már a második ajtón bementünk. Tyler irodája nem volt nagynak mondható, de a maga módján nagynak látszott. Baloldalt egy fekete bőrkanapé volt a falnál, bár már elég szakadt állapotban volt, mégis valamilyen különös hangulatot adott a szobának. A falak hófehérek voltak, a székek és az asztal pedig szintén fekete. A szemközti falnál egy szekrény állt, a polcai tele voltak rendezetlen papírokkal, amik pillanatról-pillanatra úgy néztek ki, mintha készülnének leborulni onnan. A bőrkanapéra ültem, Harry állva maradt, Tyler pedig az asztalnak támaszkodott.

-Ő tudhat róla?- bökött fejével felém Tyler, majd Harryre pillantott.

-Látta az egészet.- mondta Harry halkan. Hiába tette, hallottam jól.

-Harry, mi folyik itt?- kérdeztem ijedten, visszafojtott hangon.

-Semmi, amitől tartanod kéne, drágám. Én veletek vagyok.- mosolygott rám Tyler. Harryre pillantottam, aki türelmetlenül járkált ide-oda és hajába túrt.

-Ki tudtál deríteni valamit?- kérdezte sürgetve Harry, én pedig értetlenül néztem egyszer rá, egyszer pedig Tylerre.

Azt hittem, rajtam kívül nem vettek be senki mást.

-Napokig követték Leont. Azt hiszik, hogy tényleg ő volt a besúgód, mióta meghalt nem köpi be őket senki.- vont vállat Tyler.- Nem több annál, amit eddig is tudtunk.- sóhajtott fel és szemei egy pillanatra felém tévedtek, majd mintha valami eszébe jutott volna, elképedve Harryre nézett és vissza rám.

-Te voltál az?- nevetett fel minden humor nélkül.- Hát persze, Rosie…- nevetett, Harry pedig egy pillanat alatt előtte termett és a pólójánál fogva húzta fel az asztalról. Az arcuk egészen közel volt egymáshoz, Tyler feje pedig másodpercről-másodpercre kezdett egyre jobban vörösödni.

-Ha bárkinek is beszélni mersz erről…- Harry hangja nem volt több suttogásnál, én pedig észre sem vettem, de már mellettük is álltam és megpróbáltam Harryt leszedni Tylerről.

Karjánál fogva próbáltam elhúzni, de csak feszülten meredtek egymás szemébe és egy apró pillanatra fogalmam sem volt róla, hogy mitévő lennék, ha egymásnak rontanának itt helyben.

-Harry…- kérleltem halkan, de még jobban rászorított Tylerre, ujjai vészesen közel kerültek a nyakához. Mély lélegzetvételük visszhangzott az egész szobába, a próbálkozásaim pedig egyre értelmetlenebbnek bizonyultak.

-Bízhatsz bennem.- Tyler szinte köhögte a szavakat és egy hosszú, igencsak hosszú perc után végre elengedte Harry, lökve egyet rajta. Hátrébb lépett és még én sem indultam az irányába, csak csendben vártam a következőket.

-Kiszállt, amikor Leon meghalt.- dörmögte Harry és hajába túrt, egyenesen Tylerre nézett, aki pólóját igazgatta és bőrét masszírozta, ami már kellőképpen be volt pirosodva.

-Micsoda időzítés.- mosolyodott el Tyler.

-Mit tudsz még?- kérdezte Harry türelmetlenül.

-Lesz egy meccs, három hét múlva. Valamelyik idióta zöldfülű azt hiszi, hogy kiütheti Ivant.- Ivan említésére egyből megfeszült az egész testem és még a levegő is a tüdőmben rekedt egy pillanatra.- Vincent nagy tétben fogadott.

-És?- kérdezte Harry, jól tudta, hogy nem csak ennyi az egész.

-Ezúttal nem pénzben fogadott.- vigyorodott el szélesen Tyler.

-Tele lesz minden a rendőrséggel. Minden évben bebukjátok, Tyler.- ingatta fejét Harry, egyből lemondva a tervről.

-Idén nem.- tiltakozott egyből.- Jó szervezéssel, emberekkel… ha a rendőrök megtalálnák, ha már csak őt, vagy valamelyik emberét Vincentnek…

-Vincent az utolsó.- fonta össze mellkasa előtt karjait Harry, és egy cseppet sem tűnt alkuképesnek Vincentet illetően.

Tyler felsóhajtott és egy pillanatra Harryre nézett, majd felém.

-Benne vagy, Rosie?- villantotta felém a mosolyát, de nem kellett Harryre néznem, hogy tudjam, egy cseppet sem rajong az ilyesfajta meghívásért.

-Rose kimarad ebből.- válaszolta helyettem és rám nézett, és láttam rajta, hogy valóban teljesen fölösleges lett volna erről vitatkoznunk.

És pontosan így estünk vissza mindig a kezdetekhez.

Sziasztok :)

Millió köszönet mindenkinek, aki a héten írt, vagy csak itt járt! Imádlak titeket és ezt tényleg nem lehet elégszer elmondani :)

Ui.: Kérlek, írd le a véleményed!