Chapter 32

Csendben ültem a tömött étterem közepén, az édesapámmal szemben az asztalnál. A kedvencemet kérte abban a pillanatban, ahogy odaért a pincér, még csak szóhoz sem hagyott jutni. Fölösleges is lett volna, miután pontosan tudta, hogy ebben az étteremben mindig ugyanazt a fehérboros rizottót rendelem. Ez az apró, talán jelentéktelennek is tűnő gesztusa felcsillantotta bennem az amúgy már teljesen haldokló reményt.

De ő volt az édesapám és még magamat is átvertem volna azzal, ha azt mondom, már lemondtam róla. Sose tudtam volna megtenni.

-Ha jól sejtem, az a fiatalember nagy hatással van a munkádra.- érdeklődve pillantott rám az asztal túloldaláról. Az egész megjelenése teljesen más volt, mióta utoljára láttam a lakásában, teljes önsajnálatban fuldokolva. Öltönyben volt, frissen borotválkozva és a haja is azt a hatást keltette, mintha pár perce sétált volna ki a fodrász szalonból. A hangja komoly volt és határozott, szemei alatt a karikák már-már teljesen eltűntek és ahogy Harryre utalt, gyomrom azonnal összerándult. Mintha megint tizenöt éves lettem volna, mint mikor rajtakapott, hogy a hátsó ajtón próbáltam meg kiosonni éjjel, csak mert Adam Silverman randira hívott. A büntetésem egy hónap szobafogság volt és eltiltott Adam-től, ami persze teljességgel lehetetlen volt.

Most azonban, még a gondolata is nevetséges volt annak, hogy akaratom ellenére elzár a lakásomban.

-Igen.- válaszoltam, félresöpörve a gondolataimat.

Elsőre csak halkan hümmögött és belekortyolt a poharába. Vörösbort ivott és már-már ökölbe kellett szorítanom kezeimet ölemben, hogy ne tegyek szúrós megjegyzést. Próbáltam veszekedésmentesen eltölteni vele ezt a kis időt, miután szinte hónapokig remeteként élt és utána se szó se beszéd, eltűnt.

-Nem szerencsés összekeverni a magánéleteddel.- jegyezte meg, kisebb keserűséggel a hangjában, miután visszatette az asztalra a poharát.

-Teljesen ura vagyok a helyzetnek, ne aggódj.- hangszínét teljes mértékben sikerült leutánoznom és egy rövid pillanatra keményen álltuk egymás pillantását.

A magunk szerencsétlen módján, egy és ugyanazon személyiséggel rendelkeztünk, és az évek során rájöttem, hogy egyáltalán nem vezetett semmi jóra, ha valamiben különbözött a véleményünk.

-Én csak azt próbálom mondani, hogy az ilyen emberek társasága egy cseppet sem jelent jót.- ingatta fejét.

Körmeim belemélyedtek tenyerembe és ajkaimat összeszorítottam, még mielőtt kiszaladt a kérdés a számon.

-Milyen emberek?- hangom sértett volt. Hogy beszélhet ilyen lenézően Harryről, mikor még csak nem is ismeri?

-A családneve Styles, nem igaz?- kérdezte egy önelégült mosollyal arcán, hogy a magyarázata elfogadható lesz. Utáltam ezt a mosolyt és ezt a beszélgetést is.- A városban gyorsan terjednek a hírek, főleg azok után, ami a bátyjával történt.- tette hozzá, meg se várva, hogy megválaszoljam a kérdését.

-Nem ismered őt, nem tudhatod milyen.- védekeztem azonnal, szemeim szikrákat szórtak miközben farkasszemet néztünk egymással.

-Ugyan, Rose!- nevetett halkan, minden humor nélkül és ismét fejét ingatta. A pincér eközben meghozta az ebédünket. Csendben vártam, míg elment, de apa megint megelőzött engem.- Szóval, Lanaval szépen intéztétek a dolgokat, míg távol voltam.- terelte el a témát és nekilátott az evésnek. Meglepve néztem rá, felvont szemöldökkel, de mikor arckifejezésemet egy egészen apró, rövid pillanatra leutánozta, majd az érintetlen tányéromra nézett, jobbnak láttam nekiállni enni. Nem volt még lezárva a beszélgetésünk Harryről, tudtam jól.

-Nem volt könnyű.- nevettem fel, részben kényszeredetten és utána folytattuk a beszélgetést, ami teljesen jelentéktelennek tűnt a Harry felé irányuló támadása után.

Az ebéd alatt és az utána lévő kevéske időben festményekről és a régi, távoli ismerősökről beszélgettünk, akikkel az elmúlt hetekben találkozott. Tervbe vette, hogy Karácsony környékén egy nagyszabású kiállítást tervez, csak a hírhedt festők festményeivel, de köztük szeretné az én egyik újabb művemet is kirakni. A habozásom láttán csak megkért, hogy fontoljam meg, de fogalmam sem volt, mit is adhatnék ki a kezemből szívesen. Napokig, talán több száz ember láthatná a festményemet, ami hatalmas ugrás lenne a nem létező pályafutásomban… ugyanakkor nyomasztott a tény, hogy az utóbbi hónapokban a munkáim Harryről szóltak csak, vagy vele kapcsolatban.

-Csak gondold át, Rose. Még van időd.- mondta el vagy századszorra, mikor megállt a galéria előtt.

-Rendben…- sóhajtottam fel és bólintottam egyet.- A héten látlak még?- néztem apa felé, aki csak szótlanul bólintott és vetett egy gyors pillantást a galéria irányába.

-Komolyan gondoltam azt is, amit arról a Styles fiúról mondtam.- mondta gyorsan, pont, mikor készültem már kiszállni az autóból. Egy hangos fújtatással dőltem vissza az ülésbe és hitetlenkedve pislogtam rá.

-Apa…- hangom figyelmeztetve csengett, egyáltalán nem akartam még egyszer meghallgatni, sőt még azt sem, hogy belekezdjen az atyai jó tanácsaiba.

-Csak nem akarom, hogy bármi bajod történjen.- pillantása szigorú volt, hangjában az él pedig épphogy, csak éppen hogy elhitette velem, hogy valóban így érez.

-Hónapokig megvoltam az aggodalmad nélkül, azt hiszem, most is boldogulni fogok.- válaszoltam dühösen és meg sem várva a válaszát elköszöntem tőle és kiszálltam az autóból, majd hangosan becsuktam a kocsi ajtaját. Hátra sem pillantva mentem sietősen a galériába, de ahogy beléptem, a haragom azon nyomban szerte foszlott.

Harry háttal állt nekem, a pultra támaszkodva mindkét könyökével. Lana a pult másik végében ült és halkan nevetgélt. A szívem hatalmasat dobbant és elárasztott a melegség, arcomra pedig egy széles mosoly ült ki. Meglepő volt őket így látni, de egyben mégis jó.

Lana szemei felém tévedtek és ha az lehetséges volt, mosolya még szélesebb lett. Harry ahogy ezt meglátta, sarkon fordult és egy fél pillanat alatt már velem szemben állt.

-Hé.- motyogta és egy visszafojtott mosoly jelent meg arcán.

-Szia.- válaszoltam azonnal, szemeim egyedül csak rá koncentráltak. A szívem a torkomban dobogott, mikor egy rövid pillanatra végignéztem rajta. Haja szokásosan göndör volt és azt a látszatot keltette, hogy alig pár perce túrt bele, csak hogy ne lógjon az arcába. Egy sima, fehér hosszú ujjú volt rajta, melynek ujjait lazán feltűrte. A fekete nadrág, ami rajta volt itt-ott kiszakadt és a sötétbarna csizmáján elmosolyogtam magam. Mindig ilyen egyszerűen öltözött fel, de én akárhányszor végignéztem rajta, elvesztem a gondolataim és a látvány között.

-Zayn azt mondta, valamikor ilyenkor van ebédszüneted.- zökkentett ki Harry. Tenyerét tarkójára simította, másik kezét pedig zsebre vágta és arcáról le lehetett olvasni, hogy valamiért zavarban volt. Még jobban mosolyognom kellett. Még sosem láttam így.- De Lana azt mondta, hogy valójában most járt le és…- halkan felnevetett a hasamban pedig egy egészen új, furcsa érzés keletkezett. Biztos voltam benne, hogy a testem valami bizarr játékot űz velem, mert az utóbbi öt percben kész érzelmi hullámon estem keresztül.

-Menjetek nyugodtan.- szólalt meg Lana, legyintve.

-De-

-Nincs semmi de, mióta érted jött az édesapád egy lélek nem járt erre Harryn kívül és még a telefon se csörgött. Korábban zárok ma, menjetek nyugodtan.- hadarta, szája szélén ott bujkált a már jól megszokott mosolya, ami akkor tűnik fel egyedül, mikor Harryről van szó.

-Szóval?- vonta fel szemöldökét Harry és szélesen elvigyorodott.

Tekintetemet közöttük járattam és Harry is hátra fordult egy pillanatra Lana felé. Fogadni mertem volna, hogy csak azért, hogy egy gyors köszönömöt eltátogjon neki.

-Rendben, menjünk.- sóhajtottam fel, és még utoljára Lanara néztem, aki csak kacsintott egyet. Szem forgatva nyitottam ki az ajtót, Harry szorosan a hátam mögött követett és már mondania se kellett, az autója felé sétáltam, ami az út túloldalán parkolt.

Furcsán éreztem magam. Harry is furcsa volt.

Az utunkat csendben töltöttük az autóban ülve, Harry az útra koncentrált, én pedig nyelvemet elharapva próbáltam magam megakadályozni, hogy rákérdezzek, hova megyünk. Ez a kérdés szinte már egy szokássá nőtte ki magát, akárhányszor csak Harry autójába ültem és kezdett idegesíteni.  Örültem azonban, hogy egy kis idő után már sejtettem, hogy a park felé tartunk és mikor végre lelassítottunk a környékén, megnyugodtam és már-már büszke voltam magamra, hogy ennyi ideig kibírtam Harry mellett szótlanul.

-Furcsa vagy.- nézett rám, mikor mindketten kiszálltunk az autóból és elindultunk a megszokott pad felé, ahova mindig ülni szoktam. A szél gyengéden fújt és annak ellenére, hogy lassan beköszönt a tél, nem volt annyira hűvös sem. De a késztetés, hogy Harry oldalának dőljek, vagy elvesszek a karjai között, felmelegedve, most sem hagyott nyugodni.

Egymás mellett sétáltunk, mindketten zsebre dugott kézzel, néha lopva egy-két pillantást a másik felé.

-Csak a szokásos családi veszekedés.- vállat vonva próbáltam leplezni ezt az apró kis hazugságot.

-Biztos?- kérdezte kételkedve.

-Persze.- vágtam rá, talán túl gyorsan is de minél előbb elakartam felejteni az édesapám elítélő szavait.- Te is furcsa vagy.- tereltem felé a beszélgetést.

-Vincent a nyakamra küldte az embereit, egész éjjel követtek.- vont vállat, pont mint én. Kíváncsi voltam, hogy ő is hazudott e, vagy az igazat mondta.- Délelőtt pedig Tylert kellett hallgatnom, a meccs miatt. Azt hiszem, csak a társaságodra vágytam.- vigyorgott gúnyos szavai közben.

-Kérlek, csak valld be, hogy nem bírsz ki nélkülem egy napot se.- utánoztam őt és felnevettem. Harry csuklómnál fogva húzott vissza magához és ahogy mellkasának ütköztem, megcsókolt. A lélegzetem elakadt egy pillanatra, de utána automatikusan visszacsókoltam és már hajába is túrtam. Egyik keze arcomat fogta gyengéden, míg másik szépen lassan derekamra csúszott és még közelebb húzott magához. Olyan érzésem volt, mintha pont ugyanott folytattuk volna, ahol félben hagytuk a tegnap esti csókunkat és megőrültem, csak hogy még közelebb kerüljek hozzá, miközben az egész testem az övéhez simult.

Ezúttal Harry húzódott el tőlem. Zöld szemei sötétebben csillogtak a megszokottnál és miután hüvelykujjával óvatosan végigsimított párszor bőrömön, eleresztett.

-Se nélküled, se az elviselhetetlen hangod nélkül. Hiányzott most, hogy együtt énekelj a rádióval.- gúnyolódott tovább és elindult. Szemtelenül elmosolyodva nézett vissza válla fölött, és kellett egy-két pillanat, hogy észbe kapjak és elinduljak.

-Rengeteg alkalmad lesz még végighallgatni.- mosolyodtam el gonoszan, mikor utolértem. Szerettem ezt az oldalát Harrynek, talán azért, mert olyan ritkán lehetett így látni Vincent miatt.

-Alig várom.- nevetett fél és vállamra téve kezét oldalához húzott. Fejemet egy pillanatra mellkasába fúrtam és reménykedtem benne, hogy többet kapok Harrynek ebből az oldalából, bár a bennem lappangó, nyomasztó érzés azt sugallta, hogy nem sokáig tart majd ez a boldogság.

Sziasztok!

Millió köszönet ismét a komikért, amik az előző részhez érkeztek! :)

De azt is észrevettem, hogy kevesebben olvastok és bár nem sokkal, de kevesebb komi érkezik a részekhez. Ellaposodott a történet? Vagy nem jó? Kérlek, mikor azt írom, hogy írjátok le a véleményeteket, akkor ugyanolyan szívesen fogadom a negatív véleményt is.

Szóval, kérlek írd le a véleményed!xx