Chapter 47

Forró, izmos karok szorítottak magukhoz, mikor felébredtem. Arcomra egy álmos, lusta mosoly ült ki, majd végigsimítottam karján. Lehelete csiklandozta a nyakamat, ahogy még jobban odadugta a fejét. Éreztem, ahogy elmosolyodik és mély lélegzetet vesz.

-Reggelt.- mormolta, ajkaival bőrömet súrolva, végül egy apró csókot adva.- Jól aludtál?- kérdezte, kisebb aggodalommal a hangjában.

Továbbra is mosolyogva fordultam vele szembe. Keze derekamra siklott, arcunk egészen közel volt egymáshoz, zöld szemei álmosan pislogtak rám.

Egy ilyen reggel mellett eltörpülnek a rémálmok, amik éjjel gyötörnek.

-Igen.- suttogtam, közelebb hajolva ajkaihoz.

Lassan mozogtak az ajkaink, kihasználva a csendes reggel minden egyes másodpercét.

Miután elhúzódott tőlem, még egy apró csókot adott a szám sarkára és magához ölelt. Arcom mellkasához szorult, kezei pedig egyre szorosabban öleltek.

-Harry…- felnevettem, mikor megpróbáltam eltolni magam tőle, de nem hagyta.

-Annyira szeretlek…- dörmögte, még a mellkasa is beleremegett.

Ismét elnevettem magam és szem forgatva húztam el a fejem.

-Tudod, hogy ma el kell mennem. Csak azért csinálod ezt.- mondtam gúnyosan és szemébe néztem.

-Nem kell menned. Sehová.- mordult fel és egy szempillantás alatt fölém került, belesüppesztve engem a matracba.

A teste az enyémhez simult, könyökeivel fejem mellett támasztotta meg magát. Mély lélegzetet vettem és nehéz volt nem az előző éjszakára gondolni, mikor lehunytam a szemeimet.

Ajkai lassan, lustán értek az enyémhez és ahogy elmélyítette a csókunkat, csípőjét az enyémnek tolta, mindkettőnkből egy halk sóhajt kiváltva. Ujjaim ösztönösen kúsztak hajába, megragadva tincseit, csak hogy még közelebb húzhassam magamhoz.

Imádtam a reggeleket Harryvel.

Lábaimat összekulcsoltam dereka körül, majd ismét hozzám simult. Ajkai egyetlen pillanatra sem hagyták szabadon ajkaimat.

A telefonom halkan zörögni kezdett az éjjeliszekrényen, engem egyből visszacsöppentve a valóságba, de Harry továbbra is úgy csókolt, mintha az élete múlt volna rajta. Kezemet mellkasára tettem és finoman eltoltam magamtól, szemei résnyire kinyíltak a mozdulattól.

-Hagyd.- ingatta fejét és száját ismét az enyémhez tapasztotta, ezúttal vadabbul csókolva.

-Harry…- toltam el ismét, felsóhajtva. Morogva feküdt a hátára mellettem, majd felém nyújtotta a telefont. Szemeim meglepve pillantottak a kijelzőre és azonnal felvettem a telefont.

-Apa?- szóltam bele meglepve, Harry szemei pedig arcomra tévedtek.

-Végre, Rose! Már napok óta próbállak elérni!- válaszolt türelmetlenkedve.

-Miért?- kérdeztem szem forgatva.

-A kiállításoddal kapcsolatban.- szemeim elkerekedtek és felültem az ágyban.- Épp a galériába tartok, gondoltam elkezdhetnénk szervezni. Otthon vagy még? Felveszlek.- csak úgy dőltek belőle a szavak.

Idegesen pattantam fel az ágyból a ruháim után kutakodva, amiket tegnap este csak úgy eldobáltunk.

-Én…- mormogtam, miközben a bugyimat kerestem mindenütt. Harry ijedt tekintettel ült fel az ágyban, végig követve tekintetével.- Öhm…- sóhajtottam fel, mikor ruháim nagy részét végre megtaláltam az ágyvégében.- Harrynél vagyok, de sietek.- hadartam, hajamba túrva.

Harry feszülten nézett velem farkasszemet, de csak halványan elmosolyodtam. Ha attól tart, hogy apa problémázni fog, nincs oka a félelemre. Felnőtt nő vagyok, akit már nem tilthat el attól, akitől csak akar.

-Harry?- kérdezte apa meglepve.

-Igen, apa. Még a galériában mutattalak be titeket egymásnak.- válaszoltam, továbbra is Harryre mosolyogva.

Apa csak egy hümmögéssel válaszolt.

-Leraklak és a lehető leggyorsabban ott leszek, rendben?- kérdeztem, leülve az ágy szélére, ismét hajamba túrva.

-Rendben, Rose. Szia.- köszönt el, majd én is.

A telefonomat az ágyra dobtam és a lehető leggyorsabban felöltöztem, majd a fürdőbe sietve elintéztem a legelengedhetetlenebb dolgokat. Mikor visszaértem a szobába, Harry még mindig ugyanúgy ült az ágyban.

-Ne haragudj!- bocsánatkérően néztem rá, tekintetét pedig felém kapta hangom hallatán. Arca egy pillanatra kifejezéstelen volt, de egy szempillantás alatt mosoly ült ki rá, ahogy leültem vele szembe.

Kezem nyakára simítottam, másikkal pedig összefontam ujjainkat. Egy apró csókot adtam neki, amitől még jobban ellazult.

-Csörögj rám, ha végeztél és felveszlek. Oké?- hümmögte kora reggeli, rekedtes hangján.

Mosolyogva bólintottam, visszahajolva egy hosszabb csók reményében.

-És ezt később bepótoljuk.- mormogta, több apró csók után, lehunyt szemekkel.

-Szeretlek.- suttogtam az utolsó csók után és felkeltem.

-Én is szeretlek.- sóhajtott fel és visszadőlt az ágyban én pedig a legjobbakat remélve indultam a galériába.

***

Lana az asztalnál ült, mikor a galériába léptem. Szemei a monitort figyelték töretlenül, miközben kezében a telefont fogta és feltehetőleg egy ügyféllel beszélt. Ahogy meghallotta lépteim hangját rám nézett és elmosolyodott, de a következő pillanatban tekintetét ismét a monitorra terelte.

Megkönnyebbülve fújtam ki a bent tartott levegőt. Féltem, hogy Lana pásztázó tekintete esetleg egyből észreveszi az arcomon még mindig látható sérüléseket – bár idefelé jövet a taxiban gondoskodtam róla, hogy egy kis alapozóval eltakarjam a még mindig meglévő foltjaimat.

A csizmám sarkának kopogása visszhangzott a galéria üres falai között. A műtermembe mentem, miután egyértelmű volt, hogy apa odabent várhat. Az ajtóm tárva nyitva volt, apa pedig komor arccal, szövetkabátjának zsebébe süllyesztve kezeit állt a műterem közepén, végigvizslatva minden egyes kiaggasztott festményemet.

-Napok óta nem festettél.- dörmögte, még mindig csak a falakat figyelve.

Nyugtalanul álltam meg tőle pár lépésnyire és vele ellentétben, én őt néztem.

-Beteg voltam.- köszörültem meg a torkomat és egy pillanatra lesütöttem szemeimet.- Egész héten nem dolgoztam.- tettem hozzá halkan, hangom furcsán és idegenként csengett a falak között.

Apa tekintete elidőzött az utolsó festményemen is, majd lassan, kifejezetten lassan velem szembe fordult.

-Remek munkák.- dicsérő szavai ellenére tekintete komor volt, amitől egyből tudtam, hogy a szünet ellenére nem fejezte be mondandóját.- De nem szeretném, ha az egész kiállításod, ennek a fiúnak a tiszteletére lenne megrendezve.- hangja telítve volt undorral és ellenszenvvel, kezeit széttárva jelezte, hogy a műveim sorra csak Harryt ábrázolták.

És mint számítani is lehetett, elkerülhetetlen volt, hogy szavai ne sértsenek meg és dühítsenek egyszerre.

-Nem azért jöttem, hogy erről beszéljünk.- feleltem ridegen, fogaimat összeszorítva.

-Ez is része az egésznek, Rose!- emelte meg hangját, ami visszhangzott a műterem falai között.- Nem fogom hagyni, hogy egy istenverte bolond, bármennyi időt is elvegyen a valódi tehetségedből! Nézz körül!- szemei elkerekedtek és arcán több ránc is megjelent az idegességtől, ahogy ismét körbepillantott.

-Mintha te nem ugyanezt csináltad volna anyá-

-Ezt egy percig sem hallgatom tovább, Rose!- megrezzentem, mikor üvöltve szavamba vágott. Tekintete szikrázott és arca teljesen elvörösödött, ahogy szóba hoztam anyát.- És ne merészeld anyádat ehhez a hasznavehetetlen börtöntöltelékhez hasonlítani!- őrjöngött, szavai pedig lassan kúsztak a tudatomba. Lábaim a földbe gyökereztek és lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy apa próbálja összeszedni magát, mély lélegzetvételek segítségével.

-Honnan tudod, hogy valaha is letartóztatták?- kérdeztem csendesen, ezzel hatalmas kontrasztot létrehozva a beszélgetésünkben.

Apa meglepve és mintha kisebb félelemmel pislogott volna vissza rám. Többször is próbált szóhoz jutni, de hangja a torkán akadt, még inkább fokozva bennem a feszültséget.

-Tudod, mindenki azt hitte, hogy Vincent hozatta ki.- Thierry hangja visszarántott a beszélgetésünkbe, amiből minél hamarabb kiakartam szabadulni.

-Mégis ki más?- kérdeztem nyersen, ujjaimat kézfejére simítva, felkészülve egy újabb próbálkozásra.

-Reméltem, hogy ezt te mondod el nekem.- nevetett ismét, ajkai újra és újra bőrömhöz értek közben és még közelebb húzott magához.

Thierry szavai visszhangzottak a fejemben, apa pedig egyre gyengébben állta tekintetem. Nálam jobban talán senki sem akarta, hogy megszólaljon – hogy az utolsó belefektetett reményem is megmaradjon, mikor elmagyarázza, hogy ez csak egy félreértés, hogy teljesen mást képzelek a helyzetbe.

De nem szólt semmit. És ennél rosszabban nem is cselekedhetett volna ebben a helyzetben.

-Nem árulta el senkinek, hogy ki segített neki. Csak annyit mondott, hogy nem kell aggódni, minden megvan oldva.

-Te hoztad ki.- motyogtam remegő hangon, visszagondolva Zayn szavaira. Hajamba túrtam és mély lélegzetet vettem, tekintetemet pedig elkaptam apa esedező arcáról.

Mert nem voltam bolond, tudtam jól, hogy nem szalasztotta el az alkalmat és kérjen valamit cserébe. Bocsánatkérő pillantásai pedig egy cseppet sem javítottak a helyzetén.

-Igen.- mélyet sóhajtott és kezeit végighúzta arcán, szinte lenyúzva bőrét.- Ismerem már egy ideje, Rose.- fintorgott, akárhányszor csak róla beszélt, ezzel még nagyobb haragot szítva bennem.- Tettem neki egy szívességet, én pedig kértem egyet cserébe.- vont vállat, kezeit ismét zsebeibe süllyesztve.

-Honnan ismeritek egymást?- kérdeztem, türelmetlenül várva a válaszát, hogy feltehessem a következő kérdést.

Halkan morgott magában és fejét a padló felé fordította, elkerülve pillantásomat.

-Honnan ismeritek egymást?!!- a testem beleremegett a haragba, vagy talán csak a hangom erőssége rázott meg.

-Harryvel ügyfelek vagyunk és te pedig a lányom vagy, egyáltalán nem tartozom neked semmiféle magyarázattal.- felelte higgadtan, egyenesen szemeimbe nézve.

A gondolataim teljesen elcsendesültek és a csalódottság hirtelen csapott le rám, mintha csak egy vödör jeges vízzel öntöttek volna nyakon.

Ügyfelek. Még a város legnagyobb idiótája is tudta volna, hogy mit jelent az, ha valaki ügyfélnek tekinti Harryt.

-Milyen szívességet kértél tőle?- kérdeztem remegő hangon, feladva minden bennem lévő harcot.

-Hatalmas segítséget adtam neki azzal, hogy pár óra alatt ártatlanra mostam, így egyáltalán nem volt nagy kérés tőle, hogy hagyjon téged békén, Rose.- szűrte ki fogai között, közelebb lépve hozzám.

-Hihetetlen vagy.- nevettem fel minden humorérzék nélkül, mindkét kezemmel hajamba túrva, felkészülve rá, hogy talán ki is tépem mindet, ha tovább beszél.- Hogy tehetted…?- a hangom elcsuklott és a mennyezetre pillantottam, de hangjára visszakaptam a fejem.

-Meglepődnél, ha tudnád, milyen hamar beleegyezett.- mosolya láttán rosszul lettem és képtelen voltam akár egy másodpercnél is tovább egy légtérben tartózkodni vele.

-Bármilyen mélyre is süllyedsz ezentúl a szánalmas önsajnálatodban, rám többé ne számíts.- sziszegtem lángoló tekintettel.- Befejeztem veled.- mondtam ki végül, ami már hónapok óta ott lappangott bennem. És aztán elsétáltam.

***

-Rose, Harry odakint vár.- Lana hangja zavarta meg a csendet, miközben a holnapi ügyfelek listáját néztem át.

Fejemet felemelve pillantottam ki a velem szemben lévő üvegajtón. Odakint már besötétedett, de attól függetlenül tökéletesen kitudtam venni Harry alakját, ahogy az autónak dőlve áll, keresztbefont karokkal várva rám. Annak ellenére, hogy nem kerestem és egyetlen hívására, vagy üzenetére sem válaszoltam napközben. Időre volt szükségem, hogy tisztán lássam a dolgokat – és ne csak a csalódottság vezéreljen, amit mind apa, mind Harry miatt éreztem.

-Mondd neki, hogy menjen. Én még hátramegyek a műterembe.- futólag Lanara emeltem tekintetem, aki a kabátját húzta és álmosan nézett vissza rám. Aztán a tekintetem ismét a papírhegyekre vezettem, megpróbálva elterelni a gondolataimat.

-Rendben.- felelte csendesen, meg sem próbálva rábeszélni, hogy ne legyek ilyen kemény vele szemben.

Reggel az első dolga volt megkérdezni, hogy min vesztem össze apával és én megpróbáltam a lehető legkevesebb információval elmagyarázni neki a történteket. A végeredmény ugyanaz volt.

Egy hangos sóhaj hagyta el az ajkaimat, mikor félreraktam a papírokat az asztalon. Lana csendesen elköszönve tőlem lépett ki a hideg levegőre, én pedig egy gyors pillantást vetve a még ugyanúgy várakozó Harryre, hátramentem.

A villanyt felkapcsolva léptem be a műterembe, ahol még mindig ugyanúgy álltak a festmények, mint reggel. A legtöbbjük még mindig egy kupacba válogatva állt a sarokban, de Lana gondoskodott róla, hogy a legjobbak apa szeme előtt legyenek, ahogy belép ide.

Bekapcsoltam az asztalon porosodó, ütött-kopott kis rádiómat és halkan hümmögve az ismerős dallamokat készítettem elő egy üres vásznat. A színeket előkészítettem és kezembe vettem kedvenc ecsetemet, bár még magam sem tudtam, hogy mit fogok festeni. Szentül hittem benne viszont, hogy ha majd kész lesz és három lépést teszek hátra, csak hogy végignézhessek rajta – megoldja a problémáimat is, amellett, hogy levezeti a feszültségem.

Az ecset lassan, gyönyörű formákat alkotva mozgott a kezemben. Már-már olyan volt, mintha valójában az ecset vezetett volna engem. A színek sorra váltakoztak, ahogy a számok a rádióban, de egy hirtelen hang tudatta velem, hogy a békém ideje véges.

-Ez elképesztő…- mély hangja szokásosan érdes volt, de ezúttal valóban csodálattal volt vegyítve.

Az ecset kiesett a kezemből hangja hallatán és azonnal megfordultam.

Szemei lassan néztek körbe a falakon, alaposan elidőzve az összes kikészített festményemen, amelyek nagyjának ő volt a lényege.

-Miért jöttél ide?- kérdeztem monoton hangon, mikor végre szóhoz tudtam jutni.

A szívem hevesen zakatolt a tudattól, hogy Harry látja a műveimet.

-Reggel megbeszéltük, hogy érted jövök.- válaszolta, zavartan pillantva rám.

-Én pedig üzentem Lanaval, hogy ne várj tovább.- mormoltam, lehajolva az ecsetemért, majd mikor felegyenesedtem, a vászon felé fordultam.

Mély lélegzetet vettem, az ecsetet végighúztam a papíron, két forró kéz pedig derekam köré simult. Forró lehelete égette a nyakamat, mellkasa lassan feszült neki hátamnak. Megremegtem a közelségétől, de próbáltam úgy tenni, mintha semmilyen hatással nem lenne rám ezúttal.

-Mi a baj?- kérdezte suttogva, egy leheletnyi csókot adva a nyakam legérzékenyebb pontjára. Az egész testemen végigtáncolt a hideg az érintésétől, a légzésem pedig azonnal szaporább és nehezebb lett.

Tudta, mit csinál. És azt is tudta jól, hogy mi a baj.

-Beszéltem apával.- a hangom továbbra is monoton volt, Harry pedig mélyet sóhajtva húzódott el tőlem. Leraktam az ecsetet és vele szembe fordultam. Egyik kezével hajába túrt, míg másikat a csípőjére rakta, szemei ijedten néztek vissza rám.

-Miről?- kérdezte, a feszültség a hangjában egyértelműen érezhető volt.

Nem találtam a hangomat. Kiabálni akartam vele, amiért teljesen összetört engem, amiért szenvedni hagyott. De nem tudtam, mert ahogy az arcára néztem, tudtam jól – hogy még ha nem is annyira, mint én -, de ő is szenvedett.

-Rose…- mormolta a nevem. Az egész testem megfeszült és hiába akartam meghallgatni, hiába akartam, hogy eloszlasson a szavaival minden kételyt… lesütöttem a szemeimet és elsétáltam mellette.- Kérlek, Rose!- kérlelve követett, de én csak összeszorított ajkakkal mentem tovább, hogy felhúzzam a kabátomat és eltűnjek innen.

-Csak hallgass meg, Rose! Könyörgöm…- furcsa volt ezeket a szavakat hallani Harry szájából és még furcsább volt, hogy érezni lehetett a fájdalmat a szavai mögött.

Talán azért, mert ebben is osztozkodtunk.

Ujjait csuklóm köré fonta és bár kétségbeesett volt, gyengéd mozdulattal fordított maga felé, közelebb húzva magához. Talán csak pár centi választott el minket, de mindegy volt. Egyedül csak a szemeibe tudtam nézni.

Felhorkantam, és nem tudtam eldönteni, hogy nevessek, vagy sírjak az egészen.

-És mit hallgassak meg pontosan? Hogy hogy árulsz drogokat az apámnak, vagy, hogy hogyan állapodtál meg vele azon, hogy kijuttasson a börtönből? Melyiket, Harry?!- kérdeztem kiabálva, ma már másodszorra találva magam hasonló helyzetben.

-Több, mint fél éve vásárol tőlem, Rose! Még nem is ismertelek, mikor először találkoztam vele.- esedezve pislogott rám, kezei továbbra is maga felé tartottak engem.- És amikor elkaptak…- mély lélegzetet vett, egyik kezét arcomra csúsztatta, végigsimítva bőrömön.- Eszembe se jutott felkeresni. Csak bejöttek értem, és mikor kiengedtek ott állt. Nem volt más választásom.- suttogta az utolsó mondatot elgyötörve.

-De volt.- elvettem kezét arcomról és megpróbáltam elhúzódni tőle, de nem jártam sikerrel.- Fájdalmat okoztál nekem, Harry! Azt éreztetted velem, hogy minden az én hibám volt, pedig fogalmam sem volt róla, hogy mégis mi történt!- hiába próbáltam, nem tudtam elrejteni a könnyeket, amik szúrni kezdték a szemeimet.

-Szerinted nekem olyan könnyű volt?!- kérdezte hangosan. Szaporán vette a levegőt, ujjai belemélyedtek bőrömbe mindkét karomon. És mikor mindketten ugyanolyan feszülten vizslattuk a másikat, megcsókolt.

Az egész testem megremegett, kezei eleresztettek, csak hogy csípőmre tudja helyezni őket, míg én hajába túrtam. A világ forgott körülöttünk, a gyomrom megállás nélkül bukfencezett, a bőröm pedig már-már felgyulladt a közelségétől.

Nem voltak megfelelő szavak arra, hogy mennyire szeretem őt. Talán soha nem is lesznek.

-Kérlek, bocsáss meg.- suttogta az ajkaimra, lehetetlenül közel szorítva magához.- Annyira szeretlek, Rose…- suttogta tovább, apró csókokat hintve ahova csak ért az ajka.

Lehunytam szemeimet és bár utáltam magam a következőkért, muszáj volt megtennem.

-Harry, én…- mély lélegzetet vettem, elhúzódva a következő csókjától, tenyeremet mellkasára simítva.- Időre van szükségem.- mondtam ki végül, arcáról minden apró reményt is eltűntetve. Zöld szemei halványan csillogtak, lassan bólintott és elhúzódva tőlem túrt bele hajába.

-Oké…- sóhajtotta, továbbra is aprókat bólintva, elhitetve saját magával is, hogy minden rendben van.

Egy ideig csak megdermedve álltam és Harryt figyeltem, kételkedve a saját szavaimban. De nem szóltam semmit, csak felhúztam a kabátomat és vállamra akasztottam táskámat.

-Vigyelek haza?- kérdezte csendesen, kezeit zsebeibe dugva.

Válaszként csak bólintottam, majd kisétáltunk a galériából. Harry előresétált, míg én bezártam az ajtót, duplán megbizonyosodva róla, hogy senki se tudna bemenni éjjel.

A kulcsomat a táskámba süllyesztettem végül és én is az autó felé indultam. Az utcában még mindig nyüzsögtek az autók, a járdán közlekedő tömegben pedig még mindig könnyen el lehetett volna veszni.

-Rose!!- Harry kiáltása meglepett, pont mint hirtelen közelsége és hogy teljesen magához szorítva esik velem együtt a kocsi mögé.

És talán még egy másodperccel sem később egy hangos puffanás zengi túl a város zaját, amit később emberek kiáltása vált fel és a szívem fülsüketítő dübörgése. És bár még sosem voltam ezelőtt ilyen helyzetben, de biztos voltam benne, hogy egy pisztoly dördült el alig egy perccel ezelőtt.

Sziasztok!

Mint mindig, most is hatalmas bocsánatkéréssel indítok, ami már engem is kezd bosszantani… Sajnálom, hogy ismét ennyit kellett várni, de nem tudtam írni. Borzasztóan nehéz volt (még magam sem értem miért) megírni az első részt, de már nagyon akartam egy 4 évvel ezelőtti betekintést, szóval… Remélem megérte a szenvedést! :D

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki írt, akit érdekel, amiket írok és maradnak, annak ellenére, hogy ennyit kell néha várni a fejezetekre!

Imádlak titeket! :)

Ui.: kérlek, írd le a véleményed! x