Chapter 49

Harry szemszöge

Az ajtó hangosan dübörgött, ahogy az öklömet nekiütöttem számtalanszor, az izmaim minden egyes másodperc elteltével egyre jobban megfeszültek.

Tyler odabent volt, hiába próbált meg halk maradni az irodában, szinte már a légzését is hallani lehetett.

Türelmetlenül vágtam neki kezemet ismét az ajtónak, amibe még az ajtó kerete is beleremegett, Zayn és Niall pedig felsóhajtottak két oldalamon állva.

-Hagyd haver, nincs bent.- mondta lemondóan Niall, vállamnál megragadva, de azonnal kitéptem vállam keze alól.

Egy pillanatra belém nyilallt a fájdalom, amitől még jobban összeszorítottam fogaimat.

-Bent van. CSAK NEM MER ELŐJÖNNI!- kiabáltam teli torokból, amibe az egész testem beleremegett.- Gyerünk Tyler, azt hittem jó haverok vagyunk!- hangom merő gúny volt, ahogy az ajtóval szemben álltam és bár tudtam jól, hogy alig pár méterről Rose is hallhat, az ereimben szétáramló düh ezúttal háttérbe szorította.

Különben sem alacsonyodhattam le az eddiginél is jobban Rose szemében.

-Nyisd ki az ajtót, vagy esküszöm, hogy rád gyújtom az egész, szánalmas kis bárodat!- fejem alig pár centire volt már csak az ajtótól, tenyereimmel nekitámaszkodtam és egy hatalmas reccsenés kíséretével belerúgtam az ajtóba.

-Haver…- Zayn hitetlenkedve nézett rám, majd hangosan fújtatva megforgatta szemeit.- Gyerünk, Tyler! Nyisd már ki!- emelte meg hangját Zayn, érzékelhetően türelmesebb hangnemmel, mint én.

Ugyanakkor, nem is Zaynt lőtték meg alig tizenkét órája.

Hangosan felmordulva löktem el magam az ajtótól, hajamba túrva. Ajkaimat összeszorítva készültem fel, hogy újra belerúgok, mikor az ajtó végre kinyílt, Tyler rémült tekintetét feltárva előttünk.

-Te kibaszott idióta…- hördültem fel, azonnal nekiugorva Tylernek.

Pólójánál fogva rángattam az asztalig, ismerős érzést keltve ezzel bennem, miután nem ez volt az első alkalom, hogy legszívesebben megfojtottam volna. Ujjai erőtlenül próbálták karomat elhúzni tőle, de minél inkább próbálkozott, annál erősebben fogtam közre pólóját és tagadhatatlan öröm járt át, ahogy hallottam hátát nekiütődni az asztalnak, amit egy fájdalmas kiáltás kísért.

-Mi a fasz bajotok van?!- kérdezte, hangja arról árulkodott, hogy akár el is sírhatja magát bármelyik percben, amitől halkan felnevettem.

És persze azon is, hogy azt hiszi, hogy ekkora idiótának nézhet.

-Ismerősen cseng az a név, hogy Sonny Mantegna?- kérdeztem, ismét rántva rajta egyet, amitől végre elengedte kezem.

-Segítséget akartatok, nem értem, miért jössz nekem vele.- hadarta tágra nyílt szemekkel.

-Képen fogom törölni, Zayn.- nevettem el magam hitetlenkedve, oldalamra nézve, ahol Zayn állt, keresztbefont karokkal.

-Csináld csak, ez egy seggfej.- legyintett Niall, aki időközben az asztalhoz ült és Tyler jelentéktelen kacatjait piszkálta.

Kezemet ökölbe szorítottam, mintha csak az engedélyükre vártam volna és hátrahúzva kezemet készültem fel az ütésre, amiért borzasztóan égett már a bőröm.

-Frank volt az! Frank!- kiáltotta el magát rettegve Tyler, az utolsó pillanatban, mielőtt behúzhattam volna neki egyet.

De azt az örömet akkor sem vehette el tőlem, hogy rántsak még egyet rajta, amitől ezúttal leverte az asztalról a lámpát és néhány papírt is.

-Mantegna? Sonny apja?- kérdeztem, továbbra is türelmetlenül.

-Mégis mi a francról beszélsz, ember?- kérdezte Zayn, míg én megintcsak egyre erősebben fogtam közre Tyler pólóját.

Egyetlen hajszál választott el attól, hogy halálra verjem.

-Vincent és Frank… segítenek egymásnak.- zilálta Tyler, szemeivel néha kezemre pillantva.

Ezúttal nem érdekelt, hogy ki szerint nem kellett volna – egyenesen az orrába céloztam az öklömet.

Az ütést egy hangos reccsenés kísérte, majd Tyler fájdalmas üvöltése, ami csak irritálta a füleimet, ahelyett, hogy valamiféle megnyugvást adott volna a fájdalma.

-Mondj egy jó, egy kibaszottul jó indokot arra, hogy ne öljelek meg itt és most, Tyler!- üvöltöttem.

-Esküszöm, hogy nem tudtam, amikor leadtam a fülest Louisnak! Esküszöm, Harry!- hadarta, miközben egyre jobban csak ömlött a vér az orrából, amiből a kezemre is került. Nem mintha ez meggátolt volna abban, hogy még egyet beverjek neki.

-Tudtak mindenről… hogy ti vittétek el az anyagot és a pénzét, hogy mit akartok vele tenni és hogy ti terveztétek el, ami a meccsen történt.- mély lélegzetet vett, míg szemei még mindig rettegve pásztáztak körbe rajtunk.

-Vicces, hogy milyen jól tudod ezeket.- ingattam fejem és orromon kifújva a levegőt nevettem halkan.

-Tegnap hallottam, ahogy Vincent emberei beszéltek róla.- ajkaimat összeszorítva néztem rá szúrós tekintettel, amitől azonnal tovább beszélt.- Nem láttak engem és egyáltalán nem tudnak róla, hogy akár egy szót is hallottam.

-Miért kéne hinnünk neked?!- emeltem meg hangom, teljesen beleőrülve a helyzetbe, amibe belekerültünk.

-Mert eddig mindig segítettem nektek!- kiabálta vissza, mire én ismét az asztalnak vágtam, amitől hangosan felkiáltott újra és köhögni kezdett.

-Harry…- Niall próbált leállítani, de figyelmen kívül hagyva, ismét ütni készültem, de két kar elhúzott Tylertől, aki megkönnyebbülve terült el az asztalon.

-Hagyd, Harry…- Zayn hangja a hátam mögül lassan visszahozott a haragból, ami teljesen elvakított.

Mély lélegzetet vettem és kitéptem magam Zayn kezei közül, aki ezúttal nem fogott vissza. Mindkét kezemmel hajamba túrtam és lehunyva szemeimet próbáltam valami megoldást találni a helyzetre, teljesen sikertelenül. Mindent, amit csak láttam lehunyt szemeim mögött, vér lepte be és a mellkasomra nehezedő bűntudat, hogy mindez nélkülem meg se történt volna.

De ilyeneken már késő és teljesen fölösleges volt tépelődni.

-Valamit ki kell találnunk. Gyorsan.- törtem meg a csendet, továbbra is hajamba kapaszkodva. Tyler idegtépő zihálásán kívül semmit sem lehetett hallani, ami arra utalt, hogy Zayn és Niall is megpróbálnak valami kivitelezhető tervet előállítani a fejükben.

-Ja… tudom.- sóhajtott fel Zayn.- Gyere, menjünk.- lökött meg kezével és mire felnéztem, Niall már kisétált az ajtón és Zayn várakozva nézett vissza rám.

Lassan bólintva túrtam bele utoljára hajamba és egy utolsó pillantást vetve Tylerre, elindultam Zaynt követve.

-Nézesd meg az orrod!- kiabáltam, majd bevágva magam mögött az ajtót, kiléptem az irodából.

Zayn halkan felnevetett, ahogy végigsétáltunk a folyosón és bár egy csepp jókedv sem volt bennem, én is halványan elmosolyodtam.

-Menjünk, nem akarok itt maradni.- biccentett fejével Zayn, mikor az asztalokhoz értünk.

Niall már a bárnál ült, Paul és Rose mellett, aki egyből felkapta fejét Zayn hangjára, de egyenesen rám nézett.

A mosoly azonnal lehervadt az arcomról, ahogy kék szemei hidegen állták tekintetem – teljesen mást sugallva, mint mikor előző este aggódva figyelte, ahogy Liam összevarrja a sebemet.

Időt kért tőlem és bár úgy éreztem, hogy annak már ezer éve, valójában tegnap este történt az is. És rühelltem még a gondolatát is annak, hogy többé képtelen lesz akár beszélni is velem a történtek után… de egy cseppet sem hibáztattam érte.

Az egész csak pár másodperc volt, míg rám nézett, majd fejét elfordítva nézett Zaynre, aki időközben hozzájuk sétált, várva, hogy végre elindulhassunk.

Feszülten várakoztam a bejáratnál, míg elköszönt mindenki Paultól, és végre elindultunk. Rohadt hideg volt kint, ami valamennyire kizökkentett a fejemben kavargó kétségbeesett gondolatoktól, mind Vincent, mind Rose miatt.

-Zayn, hazaviszel?- kérdezte Rose rekedtes hangon, összehúzva magán kabátját és göndör haját füle mögé tűrte. Niall közben bepattant az anyósülésre, míg én Rose mellett álltam és mindketten Zaynre néztünk.

-Nem, nem kéne egyedül maradnod.- válaszoltam reflexből, és bár vártam, hogy Rose szúrós tekintettel felém forduljon, csak mély lélegzetet vett.

-Harryhez megyünk.- értetlenkedett Zayn, Rose és köztem járatva tekintetét.

-Haza kell mennem.- válaszolta azonnal, nyomatékosan, mire válaszként csak bólintott Zayn, ismét rám, majd Rosera nézve.

-Mi van veletek?- kérdezte, egy pillanatra sem téve úgy, hogy észre sem vette a feszült hangulatot kettőnk közt.

-Kérdezd őt, örömmel felvilágosít majd.- mormolta Rose az orra alatt és a hátsó ajtóhoz sétált, majd beült az autóba.

-Mi?- értetlenkedett Zayn, mire én csak felsóhajtottam és megint hajamba túrtam.

-Később elmondom.- válaszoltam röviden, és én is beültem hátra, majd végül Zayn is beszállt és beindította a kocsit.

Míg útközben Zayn és Niall elöl arról beszélgettek, hogy kitől kérhetnénk segítséget, vagy kinek lehetne valami jó terve a szorult helyzetünkre, én Roset figyeltem.

Alsó ajkát harapdálva meredt ki az ablakon, karjait összekulcsolva mellkasa előtt. Láttam rajta, sőt tudtam jól, hogy mélyen elmerült a gondolataiban és bármit megadtam volna azért, hogy megtudhassam, mi jár a fejében.

-Ugye tudod, hogy egy idő után, beszélnünk kell majd?- kérdeztem tőle halkan és bár még mindig nem nézett rám, tudtam jól, hogy hallott.

-De nem most.- válaszolta kisebb szünet után, rezdületlenül csak az utcára meredve.

-Annyiszor elakartam mondani, Rose… Annyira sajnálom, én-

-Ne…- vágott szavamba, összeszorítva szemeit, mély lélegzetet véve.- Egyedül kell lennem. Idő kell, hogy gondolkodjak, úgy, hogy nem vagy mellettem.- kék szemei ezúttal végre felém irányultak, de szavai még száz és száz golyót is felülmúltak, amit egyenesen a mellkasomba irányítottak.

Ajkaimat összeszorítva bólintottam, továbbra is szemeibe nézve, amik minden egyes másodperc múlásával egyre inkább megenyhültek, kisebb reményt hagyva bennem.

-Rendben… de ne felejtsd el, hogy szeretlek, Rose.

Szomorúan elmosolyodott és minden válasz nélkül, újra kinézett az ablakon.

Üdv újra itt! :)

Remélem, még páran maradtatok, annak ellenére, hogy jó pár hónapig egyetlen sort sem hoztam nektek, amit mélységesen sajnálok… De újra itt vagyok és eszem ágában sincs befejezetlenül hagyni a történetet! Sok-sok izgalmas ötletem van, mióta csak elkezdtem írni a Beautiful War-t és remélem, lassan mindenki visszatalál majd ide!

Imádlak titeket, még ha ti most valószínűleg haragszotok rám, a hatalmas kihagyás miatt. xx