Chapter 2

-Ez most egy nagyobb balhé, Rosie. Ma este kaptam meg a kóstolót.- vont vállat, mintha ez egy tökéletes válasz és magyarázat lett volna a kérdésemre.

-Persze, gondolom ez után befejezed.- feleltem cinikusan. Éreztem, ahogyan a harag és a csalódottság keveréke egyre jobban a felszínre tör bennem. Legalább fél éve ezen vitáztunk, de mint mindig, a legutóbbi veszekedésünknél is süket fülekre találtam.

Zayn mély lélegzetet vett és fejét csóválva fordult vissza az asztalhoz, nekem hátat fordítva. Szemeim Perrie felé tévedtek, aki csendben járatta köztem és Zayn között tekintetét. Kérdőn néztem rá, várva bármiféle szótlan tanácsra, de csak vállait felhúzva nézett rám, tágra nyílt szemekkel.

-Ez az utolsó.- mormogta az orra alatt Zayn, miközben kihúzott egy szál cigit a dobozból. Szétszedte, és a dohány egy részét a papírra tette, ami már előtte volt az asztalon. A lentről jövő zene tökéletesen elnyomta a fent kialakult, tapintható feszültséget négyünk között. A többiek ugyanúgy beszélgettek és ittak tovább, fel sem figyelve a köztem és Zayn között lezajlott beszélgetésre.

Utolsó lépésként hozzárakta a füvet is, majd szinte egy szempillantás alatt megcsavarta a cigit. Oldalát benyálazta, és bár egy pillanatig bátortalanul és kisebb megbánással szemei arcomon időztek, Louisra már szélesen vigyorgott és felemelte a kész cigit.

-Egy próba?- kérdezte és bár nem néztem oldalra, tudtam, hogy Louis hevesen bólogat.

Megelégelve az egészet, felálltam a székből és lehúztam a maradék sörömet. Semmi humorom nem volt végignézni századszorra, ahogy szétcsapják magukat. Főleg Zayn szavaiból és kicsattanó jókedvéből tudtam, hogy ez tényleg valami nagy dobás lesz… és egyértelműen magasra fogja őket repíteni az elkövetkezendő órákra.

-Mindig ez az utolsó.- motyogtam, ahogy letettem Zayn cigis doboza mellé üres üvegemet. Nem néztem rá, túl makacs voltam hozzá, így Perrie felé sétáltam.

Szemeivel szinte könyörgött, hogy legalább egy kicsit enyhüljön meg Zaynen a szívem, de az utóbbi időben kezdett egyre több lenni az üzlete – és én aggódtam érte. De még mennyire, hogy aggódtam érte. Önmagába véve ezek a hétvégék elegek voltak ahhoz, hogy egyszer a rendőrség rászálljon, de még a drogok is…

-Rose, kérlek… maradj.- szisszent fel parancsolón mégis egyben kérlelve Perrie, mikor az asztalhoz értem, amin már lábait lógatva ült.

-Csak lemegyek.- feleltem és kezembe fogtam egy még teli poharat, amit habozás nélkül lehúztam. Az alkohol marta a torkomat, ahogy lenyeltem és egy pillanat alatt a fejemben éreztem a hatását. A poharat hangosan visszatettem az asztalra és vállam fölött visszapillantva Zaynre néztem. Louis mellett ült, ahol én fél perccel ezelőtt. Kettejük között járt a cigi, ahogy valamiről elmerülve beszélgettek. Zayn barna szemei egy pillanatra felém néztek, majd beleszívott a cigibe.

Szemeimet egyből lesütöttem és mély lélegzetet véve barátnőmre néztem.

-Ha gondolod, később gyere le.- mosolyodtam el halványan.

-Ne tűnj el köszönés nélkül!- kiabált utánam, mikor már az ajtónál jártam.

Fejemet rázva nyitottam ki az ajtót és a fülledt meleg szinte azonnal megcsapta az arcomat. A lüktető zene mellé párosult a hangzavar… Beszélgetések folytak össze körülöttem, fiatal lányok önfeledt sikongatásai, férfiak hangos nevetése, vagy éppen teli torokból jövő kiáltása. A fejem szinte beleszédült a hirtelen jött zajba, de töretlenül haladtam lefelé a lépcsőn, meg sem állva a konyháig. A helyzet változatlan volt, csak néhány ember lézengett a pultnál, és ketten ültek az asztalnál, kártyázva. Céltudatosan haladtam a hűtőhöz, ahonnan kivettem egy üveg whiskyt. Öntöttem magamnak egy pohárba és gondolkodás nélkül lehúztam az egészet. Lehunyva szemeimet vártam, hogy az ismerős, égető érzés elszálljon az egész testemből, felváltva a bénító bizsergéssel. Szemeim lustán nyíltak ki, kezeim egyből nyúltak az üveg felé egy újabb adag kiöntéséhez. Megismételtem mozdulataimat, de mikor szemeim újból kinyíltak, megakadtak a konyha másik végében álló férfin. Ismerős érzés fogott el, ahogy végignéztem rajta. Fekete farmerban volt, ami a térdénél ki volt szakadva és egy egyszerű, fekete pólót viselt hozzá, melynek egyik ujja fel volt tűrve, teljes rálátást bírva tetoválásaira. Szemeim tovább siklottak mellkasán, majd göndör haján és végül arcán, melynek láttán ajkaim résnyire szétnyíltak. Bal szeme körül sötét, lila folt éktelenkedett, de zöld szemeit tökéletesen kiemelte még ez is. Frissnek tűnt a sérülése, alsó ajka alighogy, de fel volt repedve, és mintha valóban friss vér lett volna rajta.

Biztos voltam benne, hogy ő verekedett odakinn. Izmos testalkata és sérülései is erről árulkodtak és a kíváncsiság megint úrrá lett rajtam. Vajon min vitázhattak annyira, hogy verekedéshez fajuljon az egész… és miért nem állította meg őket senki?

Gondolataim egyből elcsendesültek ahogy zöld szemei felém irányultak, arcomat figyelve. Egész testem megfeszült pillantásától és a szívem heves iramot kezdett diktálni. Tekintete egészen a vesémig hatolt és tetőtől talpig végigmért, mielőtt ismét arcomra figyelt. Bólintott egyet, miközben poharát szájához emelte, tökéletes látszatát keltve annak, hogy figyelt arra, amit a mellette álló férfi beszélt. De a szemei meg se rebbentek, ahogy álltuk egymás pillantását. Aprót kortyolt az italából, majd elemelve szájától poharát láttam, hogy állkapcsa megfeszült. A félelem alig érezhetően végigsuhant testemben, de képtelen voltam szemeimet elterelni. Még ha ijesztő is volt, megigézte az embert.

Nyelvét végigszántotta alsó ajkán és ez a mozdulata szinte mágnesként vonzotta szemeimet. Önelégülten, ajkait összeszorítva vigyorgott felém. Hát persze, hogy élvezte a helyzetet.

-Rose!- fejem egyből a hang irányába fordítottam.

Thierry szélesen mosolyogva, egy félig üres vodkás üveggel a kezében sétált felém. Kócos, szőke haján végigsiklottak a villódzó fények, amelyek bentről törtek utat maguknak. Szemei csillogtak és szinte belefájdult a szemem, ahogy végignéztem hófehér bőrén.

-Szia.- mosolyodtam el kényszeredetten, a következő pillanatban pedig egyik kezét derekamra tette, míg másikat – amiben még mindig ott volt az üveg – a hátamra tette ahogy magához ölelt.

Kölnijének illata felidézte az utolsó találkozásunkat, ahogyan a falnak nyomott és olyan szavakat suttogott a fülembe, amiket már olyan régen nem mondott nekem senki… De emlékeztem arra is, ahogy órákkal később, lábujjhegyen másztam ki ágyából és egy hang nélkül surrantam ki lakásából az éjszaka közepén.

-Jössz táncolni?- húzódott el tőlem, még mindig mosolyogva.

Szemeim azonnal visszaterelődtek az ismeretlen személyre, de ő és a barátja már nem voltak ott. Hiába kerestem szemeimmel a konyhában azt a mosolyt és azokat a szemeket… egy szempillantás alatt eltűnt.

Vonakodva néztem vissza Thierryre, aki izgatottan várta válaszomat.

-Jövök.- bólintottam és egy mosolyt erőltettem arcomra. Mosolya még szélesebb lett, szabad kezét vállamra tette, míg másikkal megkínált a vodkájából. Kezem azonnal az üveg felé nyúlt, miközben a lüktető zene egyre jobban elnyomta gondolataimat.

***

Az utolsó dolog, amire emlékeztem tegnap estéről az Thierry volt. Ahogyan mögöttem mozgott a zenére és újra és újra felém nyújtotta az üveget. A mozdulatai lustábbak, mégis egyre vágyakozóbbak lettek, ajkai szüntelenül nyakamat súrolták ahogy ismét szavakat suttogott a fülembe. Emlékszem, ahogy lustán elmosolyodtam, szemeimet lehunytam és kezemmel hátranyúltam, hogy hajába túrhassak. És utána, teljes sötétség.

Bár nem mozdultam, szemeim nyugtalanul járták körbe az ismerős szobát, ahol felébredtem. A nap alattomos módon tört utat magának az ablakon keresztül, át az ütött-kopott függönyökön, amiknek szinte már semmi haszna sem volt. Ismertem a képet is, ami a falon lógott egy tökéletes családról, szeretnivaló testvérekről, gondoskodó szülőkről. Vagy a tévéállványt, ami az ablak mellett van, teljesen haszontalanul, mivel sose lett behozva a szobába a tévé. A helyén egy kisebb hifi állt, rajta és mellette tele CD-kel. A falak tele voltak rajzokkal, a szekrényeken mindenütt gyűrött könyvek, csikkekkel teli hamutartók voltak, a földön szanaszét ruhák hevertek.

Végül szemeim az ágyra vándoroltak, ahol teljesen felöltözve feküdtem, legnagyobb megkönnyebbülésemre. Senki sem szuszogott mellettem, vagy figyelt engem… helyette csak a szobán kívülről jövő léptek hangjai és ajtók csukódása hallatszott. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki annyira kiütötte magát éjjel, hogy csak most tud hazavánszorogni.

Fáradtan ültem fel az ágyban és néhány percnyi bambulás után sikerült felállnom és kisétálnom a szobából. Az ajtót gondosan becsuktam magam mögött, bár meg voltam róla győződve, hogy már egy lélek sem mászkál a házban. Minden szoba üres volt, a föld tele volt szeméttel és ott felejtett ruhadarabokkal, néhány egész botránkoztatóval…

Az utam egészen a konyháig vezetett, ahol szintén üres üvegek és feldöntött papírpoharak fogadtak. Az asztal tele volt szeméttel, és a földön gyomorfelforgató látvány fogadott… Fejemet ingatva léptem át óvatosan, orromat felhúzva néztem rá még egy pillanatra majd gyorsan töltöttem magamnak kávét az első kezem ügyébe kerülő pohárba.

Tovább sétáltam, míg nem megláttam Zaynt. A bejárati ajtónál ült, a legfelső lépcsőn. Mellette volt egy hamutartó és egy nagy bögre kávé. Csendben szívott bele újra és újra a cigarettájába, míg nem rávettem magam és melléültem. Nem nézett oldalra, tovább meredt maga elé és figyelte, ahogy a nap egyre jobban beragyogja az utcát.

-A szobádban aludtam.- törtem meg a csendet. Halkan beszéltem, kezeim között szorongatva a forró kávét, amelybe megkönnyebbülten kortyoltam bele minden alkalommal.

Bólintott, majd hamuzott és újabb slukkot szívott.

-Tudom, én vittelek föl.- válaszolta, majd kifújta a füstöt ami tovább gomolygott a levegőben.

Szemöldökeimet összevonva néztem magam elé, majd jobbnak láttam a kávémba merülni. Belesajdult a fejem, ha akár egy percnél is tovább próbáltam felidézni az előző estét.

-Köszönöm.- motyogtam. Szemem sarkából láttam, ahogy szórakozottan pillant rám, mosolyogva.

-Vagy maradsz, vagy megint Thierrynél kötsz ki.- vont vállat és elnevette magát, ahogy elkerekedett szemeimbe nézett. Vállánál fogva löktem meg, de ő csak tovább nevetett.

-Valaki a konyhád közepére hányt.- tereltem el a témát, és most én voltam, aki ezúttal szórakozottan nézett rá. Újabb kortyot ittam a kávémból, majd magam mellé tettem a poharat.

-Láttam.- komolyodott el.- Kell hívnom valakit, aki összekapja a házat.- fújt ki egy újabb adag füstfelhőt, majd lassú mozdulatokkal elnyomta a cigit.

-Nem lennék a helyében.- fintorogtam, még egy csepp késztetést sem érezve arra, hogy feltakarítsam a házat. Nem volt az a pénz, amiért elvállaltam volna egy ilyen éjszaka után.- Egyre több az idegen, Zayn.- ingattam a fejem, mire aprót bólintott, hajába túrva ami teljesen kócos volt. Szemei alatt apró karikák voltak, amik elgondolkoztattak, hogy aludt e egyáltalán az éjjel. Az ágy érintetlen volt mellettem, és kétlem, hogy a kanapén éjszakázott volna.

Majd gondolataim hirtelen zöld szemek és a borzongató vigyor felé terelődtek.

-Tegnap láttam egy verekedést, itt a saroknál.- böktem fejemmel irányába, mire érdeklődve nézett rám.- Veszélyes alakoknak tűntek, csak tudni szeretném, ha…

-Ismerem őket, Rose.- vágott szavamba nyugodtan, mintha csak az időjárásról csevegnénk.- Semmi komoly dolog nem történt, amiért aggódnod kéne.- kezét megnyugtatva hátamra tette és óvatosan simogatta.

-Gondolom.- forgattam szemeimet.- Szerintem láttam az egyiket, még a buli elején.- kezemmel az arcom előtt mutogattam, híján még a reggeli szókincsemnek. Csak azokra a zöld szemekre és duzzadt ajkakra tudtam gondolni.

-Harry beugrott.- bólintott, ajkait összeszorítva.- Régi haver, még Angliából. Semmi komoly, ami miatt aggódnod kéne.- mosolyodott el, ahogy megerősítve szavait rám nézett, majd közel húzott magához vállamnál fogva.- De elég erről ennyit.- zárta le a témát.- Milyen volt Chicago?- kérdezte ismét.

Halványan elmosolyodtam, kezemmel poharam szélét piszkáltam, míg ő apró köröket rajzolt karomon.

-Az anyám most ment férjhez… képzeld csak el, milyen lehet a hangulat, ha az apám fél óránként hívogatja, hogy most követi el élete legnagyobb hibáját.- fintorogtam, mire Zayn hangosan felnevetett, vállai rázkódtak a nevetéstől.

-Az apád, egy őrült fickó.- nevetett, fejét ingatva.

-Nekem mondod…- motyogtam, majd még órákig folytattuk a beszélgetést.

De azok az átkozott zöld szemek egy pillanatra sem hagyták nyugodni a gondolataimat.

Sziasztok!

Hűű, nagyon örülök, hogy ennyien írtatok és folyamatosan iratkoztok fel a blogomra! Remélem, hogy tetszik eddig a történet!

Várom a véleményeket és még egyszer nagyon, nagyon köszönöm! :)

Szép estét mindenkinek, és jó olvasgatást! ;) :)