Chapter 10

Annak ellenére, hogy nemrég ért véget a nyár, a feltámadt szél már-már csípte az arcomat. Hajam szanaszét szállt a levegőben, ahogy egyre közelebb értünk az épülethez. Perrie közben részletesen elmesélte, miért is osont ki Ryan lakásából hajnalok hajnalán egy szó nélkül, és hogy mennyire kellemetlen lesz a következő műszakjuk ezek után a jövő héten.

Villódzó, színes fények hívták fel a figyelmem, amik a raktárház törött ablakain keresztül vetődtek a koromsötét utcára.  Már messziről hallani lehetetett a dübörgő zenét és egyre több ember gyűlt az épület különböző bejáratai köré.

Talán Niall mégsem tévedett akkorát, mint ahogy képzeltem.

Perrie feszülten kapott karom után, mikor készültünk a tömegbe sodródni.

-Megkeressük a többieket?- kérdezte túlüvöltve a zenét és a körülöttünk kiabáló embereket. Szemei félve csillantak meg a szín kavalkádban, ahova csöppentünk. Halványan elmosolyodtam és közelebb hajoltam hozzá.

-Csak sodródjunk az árral.- nevettem fel, ami végre felváltotta Perrie rémült tekintetét egy széles mosolyra.

Perrie kezét szorongatva – hogy el ne veszítsem a tömegben – törtem utat magunknak. Annak ellenére, hogy a megszokottnál is korábban értünk ide, egy-két részeg ember belénk ütközött, vagy ügyet se vetve ránk táncoltak tovább a dübörgő zenére. Végül szemeim felcsillantak, ahogy megpillantottam a sörös hordókat és egy hosszú, direkt erre az alkalomra kialakított pultot. Előtte óriási tömeg táncolt égbe emelt kezekkel, fölöttük pedig egy DJ állt a keverőpult mögött.

-Igyunk valamit!- kiáltottam hátra, Perrienek.

Figyelmen kívül hagyva a sok részeg lányt a pulthoz verekedtük magunkat. Egy kisebb fintorral az arcomon álltam az egyik szőke mellé, aki már cseppet sem tűnt szomjasnak és a pultos srác minden egyes mozzanatát csodálattal kísérte. Perre halkan nevetett mellettem és ahogy észrevett minket a férfi, kikért valamit. bármennyire is próbáltam figyelni, a zaj elnyomta a mellettem lévő hangokat és csak értelmetlen kiáltás volt mind. Pár pillanattal később Perrie a kezembe nyomott egy piros poharat, amiből áradt a whisky szag. Szélesen elmosolyodtam és a levegőbe emelve a poharamat elismerően bólintottam. Perrie utánozta mozdulatomat, majd egyszerre ittunk bele. Kevesebb, mint fél órával később már a tömegben táncoltam, míg Perrie csatlakozva a többi nőhöz, tovább csodálta a pultos srácot.

A falak és az emberek körülöttem vörösben táncoltak, a hozzá párosuló fehér fénnyel felváltva vibrált és ellazította minden egyes porcikámat az alkohollal és a zenével együtt. Napok óta nem éreztem magam ennyire felszabadultnak és ahogy teltek a percek, a fejemben állandó helyet kapott problémák szépen lassan eltűntek. Sorra váltakoztak a velem táncoló férfiak, karjaik szinte észrevétlenül kúsztak körém néha körbeölelve derekamat, vagy feszültek teljesen hátamnak mellkasukkal. Nem érdekelt senki és semmi, mígnem megpillantottam őt. Mozdulatlanul állt a terem másik végében, és bár néhány ember mindig táncolt, megszakítva szemkontaktusunkat, tudtam, hogy töretlenül csak engem néz.

A harag, ami minden egyes vele töltött alkalommal – vagy csak nevének hallatán – végigáramlott testemben, most nem jött. Hiába vártam az elsöprő érzelmi hullámokat, amik az idegszálaimon táncoltak, akárhányszor szemembe nézett, most nem jöttek. Ajkai egyenes vonalban értek össze, smaragdzöld szemei még a tömény cigarettafüstön és a villódzó fényeken keresztül is a vesémbe hatolva csillogott. Haja szanaszét állt, mintha nemrég ismét beletúrt volna és utáltam magam a tény miatt, hogy pontosan tudtam minden egyes mozdulatát mikor ujjait végigvezette göndör hajában.

Tudtam, hogy az alkohol űz csak gúnyos játékot velem, ahogy tovább álltam tekintetét akárcsak mikor először találkoztunk. És mint akkor, most is ott lappangott bennem egy furcsa érzés vele kapcsolatban és a mellette elhaladó emberek arcán is láttam elsuhanni a félelem kisebb jelét Harry láttán.

Gondolataimat félbeszakította valaki, aki még közelebb húzott magához a hátam mögött állva. Észre sem vettem, hogy egy ideje már csak vele táncolok, annyira lefoglalt Harry intenzív pillantása – amit még most sem szakított meg. Fejemet aprón oldalra fordítottam, hátha meglátom, ki lehet az, mikor néhány szőke tincs illant el szemem előtt és ismerős kölni illata csapta meg az orromat, kisebb dohány szaggal párosítva.

Thierry.

A vér megfagyott az ereimben és kezem mozdulatlan maradt, karján pihenve. Kirázott a hideg, ahogy ajkai végigsiklottak nyakamon, majd fülemhez hajolva halkan nevetett.

-Tudtam, hogy egy idő után megunod a játszadozást.- búgta fülembe és a gyomrom automatikusan bukfencezett egyet.

Válasz helyett előre léptem, remélve, hogy ezzel kiszabadítom magam karjai közül, de azok erősnek bizonyultak derekam körül. Éreztem, ahogy mellkasa megremeg a nevetéstől.

-Csak ne olyan sietősen.- hajamat elsöpörte a nyakamból és fejét helyére temette. Ujjaim görcsösen kapaszkodtak kezébe, miközben próbáltam eltolni magamtól, ismét sikertelenül.

Szemeim kétségbeesetten néztek vissza oda, ahol percekkel ezelőtt Harry állt, de most már nyoma sem volt.

Thierry ajkai sorra nyomódtak bőrömnek, belőlem egyre nagyobb undort kiváltva, míg ő szemmel láthatóan élvezte. Minden egyes másodpercben azon voltam, hogy kiszakítsam magam a karjai közül de egyre erőszakosabb lett és egyre inkább szorított magához. Mintha a zene egyre hangosabb lett volna és a romos raktárház is egyre melegebbnek bizonyult. Mellkasomban szorító érzés keletkezett, amitől egyre nehezebb volt minden egyes lélegzetvétel.

Thierry kezei szabadon siklottak végig testemen, míg én szinte vergődtem szorításában és hiába kiabáltam, egy lélek sem figyelt fel ránk, míg nem valaki teljes erőből Thierry vállának ütközött, ezzel egy-két lépést odébb tántorodtunk mindketten.

-Mi a franc?!- fordult hátra Thierry, ezzel végre elengedve engem.

-Bocs, haver!- Harry hangja túlharsogta a zenét.

Thierry kettőnk között állt, szinte teljesen eltakarva Harryt, de még így is láttam, ahogy óvatosan felém pillant és fejével a pult felé int.

Gondolkodás nélkül elindultam az irányba, amit Harry mutatott.

-Pont a legrosszabbkor, Styles! Mit akarsz?!- hallottam Thierryt, majd szépen lassan elmosódott beszélgetésük és szemeimmel Perriet kezdtem keresni, de már sehol sem találtam.

-Hé cica, mit kérsz?!- hajolt közel hozzám a pultos, mikor visszaértem. Mindkét könyökömmel a pulton támaszkodtam és szemeim megállás nélkül keresték Perriet a tömegben.

Megforgattam szemeimet és arcára vezettem pillantásomat.

-Mindegy, csak erősen legyen!- válaszoltam neki, kifejezéstelen arccal. Reméltem, hogy a Thierryvel történtek nem ültek ki az arcomra, de mikor láttam, hogy a pultos kacsint egyet, biztos voltam benne, hogy nem.

Pár pillanattal később a poharam már előttem volt és áradt belőle a tömény alkohol szag, ami most az egyszer nem tántorított vissza. Nagyot kortyoltam a pohárból összeszorítva szemeimet, de félrenyeltem, mikor gondolataimban csak Harry arcát és szemeit láttam magam előtt.

Ez csak valami vicc lehet.

Köhögve emeltem el számtól a poharat, miközben valaki gyengéden megütötte a hátam, majd inkább tovább simogatta. Felnéztem és Zayn barna szemei aggódva vizslatták arcomat, majd a kezemben lévő pohárra nézett és halkan kuncogott, vállai fel-le mozogtak a nevetéstől.

-Csak nyugi, Rosie. Az egész éjszaka előttünk áll.- nevetett tovább és kivette kezemből a poharat majd belekortyolt. Fél perc sem telt el és savanyú arcot vágva köhintett egyet ő is, majd letette a poharat a pultra.

-Jézusom, mi ez?- kérdezte, még mindig grimaszolva és zsebében kezdett kutakodni.

-Figyelemelterelés.

-Mi történt?- kérdezte és szájába dugott egy szál cigit és meggyújtotta. A füst azonnal kettőnk között kezdett gomolyogni, hátával a pult szélének dőlt és szemei egy pillanatra sem eresztették pillantásomat.

Vállat vontam és egy pillanatra lesütöttem szemeimet, majd megint arcára néztem.

-Csak a szokásos, tudod.- túrtam hajamba.- A legjobb barátomat lecsukják, aztán a legnagyobb pöcs, akit ismerek a kanapémon alszik majd Thierry ismét rám akaszkodik.

Zayn szemei egy pillanatra végigsiklottak a tömegen, majd újra rám. Tekintete esedező volt és már abban a pillanatban nem tudtam rá haragudni, mikor rám nézett.

-Körülbelül két órát voltam a rendőrségen, Rosie.- nevetett, de hamar abbahagyta, ahogy komor arccal néztem vissza rá.

-Nem akarom, hogy akár egy másodpercet is ott tölts.- ingattam a fejem hevesen és éreztem, ahogy a szívem hevesebb tempót kezd diktálni már csak a gondolattól is.

Megértően bólintott és egy utolsót szívott a cigiből, majd eldobta.

Szája sarka alig láthatóan feljebb kezdett ívelni és egyik kezével magához húzott egy csontropogtató ölelésre.

-Sajnálom.- nem voltam benne biztos, hogy ezt mondta. A zene még mindig hangosan dübörgött és mindenki jól érezte magát.

-Tudom, hogy nem akarod abbahagyni és egy idióta vagy ezért.- löktem mellkason, mikor elhúzódtunk egymástól.- De kérlek… kérlek, figyelj oda legközelebb.- néztem szemeibe reménykedve.

Mintha megfontolta volna szavaimat, egy ideig csendben volt, majd végül lassan bólintott egyet.

-Nem csak rajtam múlik.- válaszolta végül, mire én szemöldök ráncolva néztem rá. Szám már nyitva volt, felkészülve a kérdésre, hogy mégis mire céloz ezzel, mikor Louis és Niall csatlakoztak hozzánk.

-Mi a helyzet, Chicago?!- Louis hangja túlharsogta a zenét, karját vállamon pihentette és közelebb húzott magához.- Készen állsz életed legjobb éjszakájára?!- kérdezte és figyelmen kívül hagyva a válaszomat, húzott magával a tömeg felé.

*

Nem tudtam, mennyi lehet az idő.

A testem ellazult és a fejemben egyetlen kósza gondolat sem száguldott át órák óta és legszívesebben így maradtam volna örökre.

Talán az alkohol volt az oka, vagy a cigi, amit Zayn és a többiek mellettem szívtak el. Talán az ember ezért válik ennyire rabjává ezeknek a dolgoknak. Megszabadítanak mindentől és hagynak lebegni a semmiben.

A zene már csak halkan szólt az elhagyott épületben, egyre több ember szállingózott el, vagy aludt el ott ahol volt.

Fejem a hideg betonfalnak támasztottam és laposakat pislogtam. A szemeim már fájtak a váltakozó fényektől és mintha minden egyes szín tűként szúrt volna beléjük. Lábaim Zayn ölében pihentek, ahogy ugyanúgy mellettem ült és próbált odafigyelni a kezében lévő kártyákra. Perrie a másik oldalamon mélyült el egy beszélgetésben Liammel, míg Niall és Louis ugyanúgy próbálkoztak a játékkal, mint Zayn.

-Ember, azt sem tudom, mit játszunk.- meredt lapjaira Louis elgondolkodva. Niall hangosan felnevetett rajta, ajkaimon széles vigyor terült el, majd ásítottam egyet.

-Huszonegy, Louis.- nevetett halkan Zayn is.

Lábaimat kihúztam öléből és futólag rám pillantott miközben felálltam és próbáltam elrendezni magamon ruhámat.

-Mész?- kérdezte.

-Igen.- motyogtam, hangom rekedtes volt a több órányi kiabálástól.- Jössz?- fordultam Perrie felé, de ő fejét ingatva nézett rám, majd fojtatta a beszélgetést.

Nem kerülte el a figyelmem, ahogy szeme sarkából Zaynre pillant.

Visszafojtva mosolyomat köszöntem el mindenkitől és lassan kisétáltam az épületből.

Kezdett világosodni, miközben én lassan sétáltam utcáról utcára. A friss levegő kiszellőztette a fejemet, gondolataim még mindig távol jártak és hetek óta először tényleg nyugodtnak és gondtalannak éreztem magam.

Az autók halkan suhantak végig az utcákon, a járdán néhány ember lézengett, mindenki haza sietett, vagy éppen dolgozni indult. Halványan elmosolyodva néztem mindenki arcára aki csak velem szembe jött, majd tekintetem a sorház egyik lépcsőjére siklott, ahol Harry ült.

Pár saroknyira voltam már csak a lakásomtól, és meglepő is lett volna, hogyha ilyen nyugodtan hazaérek.

-Hé…- motyogta és csillogó zöld szemeivel rám nézett mikor pár lépésre voltam a lépcsősortól.

Középen ült, kezei ölében pihentek. Szemöldöke egész aprón fel volt szakadva és alsó ajka is mintha vérzett volna. Szemeim elkerekedtek, ahogy eszembe jutott Thierry és hogy valószínűleg ő tehette ezt.

-Jól vagy?- kérdeztem tőle kedvesen, valószínűleg ez volt a legelső alkalom, hogy így szóltam hozzá.

Meglepve nézett rám, majd ujjai óvatosan szája széléhez értek, ahol véres volt. Smaragdzöld szemei enyémekbe mélyedtek és hosszú percekig csak álltuk egymás pillantását. Végül kezével letörölte a vért és egy kisebb fintor jelent meg arcán, ezzel engem is visszarántva a valóságba.

-Igen…- köszörülte meg torkát és felpattant és leszaladt a lépcsőfokokon, majd elsétált mellettem.- Szívesen, Rose!- fordult hátra, komoly arcával de mégis éreztem hangjában azt az idegesítő, szórakozott gúnyt.

Ha belepusztulok se fogok neked soha semmit megköszönni.

Saját hangom visszhangzott fejemben, miközben a másik irányba sétáltam tovább hazafelé milliónyi kérdéssel a fejemben, amire talán sosem fogok választ találni.

Kérlek, írd le a véleményed! :)